„Kiírtam magam az életemből”

TUDÓSÍTÁS SZILASI LÁSZLÓ KÖNYVBEMUTATÓJÁRÓL

RÉVÉSZ TAMÁS BESZÁMOLÓJA
A Szegedi Tudományegyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Karán február 21-én elkezdődött a Radnóti-estek ötödik évada. Az első alkalommal Szilasi László, József Attila- és Mészöly Miklós-díjas szerző, illetve a Szegedi Tudományegyetem Magyar Irodalmi Tanszékének docense legújabb, Saját élet című regényét mutatta be. Az íróval Balog József színész, rendező beszélgetett.

A Saját élet önéletrajzi regény, címében áthallás érezhető Nádas Péter Saját halál című művével, melyet Szilasi az egyik legjelentősebb magyar nyelvű prózának tart. Elmondása szerint utalásával nem akart a Nádas-regénnyel versenyezni. Tipológiai megoldásokban is támaszkodott a klasszikusokra – Ottlik Géza Próza című önéletrajzi művéhez hasonlóan Szilasi is gyakran használ szögletes zárójeleket, melyekkel az ideiglenességet kívánta jelezni.

A regényben gyakran találkozhatunk kivonatolással, és ez nem csak narratológiai fogás. Szilasi az emlékek természetét akarta megragadni ezzel az eljárással. Szerinte az emlékek töredékesek, nincsen bennük az egész univerzum. Csak kivonatok, sűrítmények vannak az emlékeinkben. „Majdnem esszenciák, csak nem elég sűrűek” – mondta. „Fel lehet oldani őket, és egy kockából lesz két deci levesed.”

Távolságtartást, eltartást érzékelhetünk a műben. Balog úgy érezte, mintha a szerző nem akarna irodalomként tekinteni az életére. Ezt mottókkal, idézetekkel érzékelteti. Szilasi azt állította, hogy ha az ember megírja a történetét, azzal felszámolja a életét. Az ő kedvét azonban ez nem vette el az önéletírástól. Szerinte ez a mű, illetve egy korábbi regénye, a Luther kutyája (2018) együtt lefedik az egész életútját – ezután valami más fog következni.

A szerzőt saját elmondása szerint idegesíti, hogy minden család ugyanolyan korú, hiszen ugyanahhoz az ősmúlthoz vezethetők vissza. A fontos különbséget abban látja, hogy ezek a családok mennyire vannak dokumentálva. Úgy érezte, Nádasnál minden dokumentálva van, nála viszont semmi. Nehezen éli meg, hogy a rokonainak nagy része elhunyt. Eszébe jutott egy korábbi Húsvétja szülővárosában, Békéscsabán, amikor meg akarta locsolni a rokonságát, de rájött, hogy már senkit sem tud meglátogatni.

Felelevenített egy beszélgetést egy pszichiáter ismerősével, aki azt mondta neki, hogy emlékek valójában nem léteznek – amikor felidézni hiszi őket, lényegében akkor hozza létre őket az ember. Szilasit nem érdekli ez az elmélet. Úgy gondolja, az irodalomban a szavak, a nyelv segítségével tudunk emlékezni. A regénye azért lett hosszú, mert le akart írni mindent. „Úgy érzem, ezen túl nincs más, nincs több emlékem”, mondta.

Balog szerint a regény fontos kulcsszava a feltámadás. Szilasi azért tartotta fontosnak ezt a fogalmat, mert a feltámadásban való hit, úgy véli, kezelhetővé teszi az ember halálát. „Kicsit alszom, amíg Jézus Krisztus el nem jön másodjára”, mondta. Nem szokott ugyan ezen gondolkodni, de édesanyja hiányzik neki a halála óta. Felidézte, hogy bizonyos gondolkodók azt állítják, az ember valamelyest felszabadul a szülei halála után, ő viszont nem ezt érezte. „A gyászom része, hogy most megírom őt”, ismerte el.

A regény második szakasza a családja női sorsairól szól. A szöveg mozaikos jellege az emlékezés töredékességéből következik. A szerző célja az volt, hogy az első résszel felemelje a szöveget a magasba, majd a másodikkal ledobja a mélybe. Szilasi elmondta, hogy nagyon nehéz volt gyerekként négy nővel élni együtt, a családnak sajátos szokásai alakultak ki. Édesapja rokonságában parasztok voltak, csúfolódás ment a polgáriasabb család szokásai miatt, de szerinte látszódott rajtuk, sajnálják, hogy ők nem vesznek részt bennük. Azzal is szembe kellett néznie, hogy a holokauszt idején a nagyszülei milyen tetteket követtek el. „Azért is írtam meg az életem, hogy valamennyire át tudjam tekinteni”, kötötte össze saját életét a családja életével a szerző.

Szilasinak nehezére esik számot vetni azzal, hogy az általa megírt emberek el fognak tűnni, nyomuk sem marad – már csak ő emlékezik rájuk. Feladatának érezte, hogy fenntartsa az emlékeiket, hiszen más nem fogja ezt megtenni. Visszaemlékezett, hogy a gimnazista évei alatt egy időben depresszióban szenvedett, mert rájött, hogy az akkor élők közül száz év múlva mindenki halott lesz. Nem értette, hogy miért nem szomorú a többi ember is emiatt. „Ez a könyv nekem antidepresszáns”, vallotta be. „A depresszió olyan, hogy nem érzel semmit. A melankólia és a spleen más, ezt irodalomtörténészek már megírták. A depresszió az érzelmeknek a teljes hiánya.” Elmondása szerint ő szereti az embereket, ezt az érzést akarta visszahozni regényével. Kapott olyan visszajezést, hogy a könyvéből árad a szeretet – ez nagyon jól esett neki.

A regény írása közben sok mindenre rájött. Édesapját rossz apának tartotta, de felismerte, hogy igazából egész életében szorongott. „Úgy érzem, megbocsátottam”, mondta. „Most, hogy megírtam az életem, már nincs miről beszélnem. Kiírtam magam az életemből. Nem akarok ebben fuldokolni”, zárta le a gondolatmenetét.

A rendezvény végén Szilágyi Zsófia, az egyetem Magyar Nyelvi és Irodalmi Intézetének vezetője és Gyenge Zoltán, a Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar dékánja utólagosan felköszöntötte az írót a hatvanadik születésnapja alkalmából.

Révész Tamás