Kiállítási megnyitó

„Ugyanez elmondható bármiről”?
(Tandori Dezső: Egy talált tárgy megtisztítása, 1973/2023)

„A végső szó, igen: nem végszó.”
(Tandori Dezső)

Tandori Dezső – mily jellemző rá – csöndes berobbanása a magyar irodalomba nem nélkülözi a rendhagyó jelenségnek kijáró vegyes fogadtatást, se a rejtély/rejtvényfejtés izgalmának megnyilatkozásait. Ritkaság, talán egyedi sorstörténés, hogy egyfelől az első két kötet eredeti címét a kiadói ostobaság letiltotta (csak a diktatórikus ál-logika volna képes elárulni: minek okából?), másfelől az első kötet nem egy lelkes hívét talán nemcsak némileg fogta el a tanácstalanság a második kötet lapozgatásakor. A kötetek megjelenése között eltelt 5 esztendő alatt a kritika az első könyvben körvonalazódott poétikai világot a megszokás, a megnyugtató elkönyvelés és a kialakult elképzelés biztos révében tartotta. A második könyv azonban felszabadította önmagát (kritikusait is, csakhogy jórészt elmaradt a várható reakció) mindattól, ami az első kötettel lezárult (?) vagy csupán mások által rögzített ítéletekben, vágyakban, jóslatokban és irodalomtörténeti előlegezésekben megfogalmazódott. Mit sem törődve kritikával, besoroltsággal, szerveződött környezettel olyan élet- és költészettervet vázolt föl, méghozzá oly zavarba ejtő nyelviséggel, a hagyománytól való látszólagos teljes elrugaszkodással, hogy nem csekély kétely, nem pusztán kissé nyugtalan rápillantás, megbízható értelmezési helykeresés lett a befogadás (amennyiben befogadásnak minősíthető) jellemző vonása. Pedig a második kötet eredeti címét (mely egyik verséből visszaköszönő, helyettesítő új cím), mely szintén ismerősen csenghetett a kötet olvasójának, beszédesen árulkodott: Egy talált tárgy megtisztítása: melyről gondolkodást egyszerre könnyítette és nehezítette a József Attilától származó mottó: „…mint talált tárgyat visszaadja…” Megkönnyítette, mivel az Eszméletből kiemelt verssort sokan sokszor idézték, ráadásul a Koratavasz című versre rálapozva, egy újabb mottó erősítheti az otthonosság jóérzését. Nemes Nagy Ágnes fordításában három Rilke-sor ékeskedik a cím alatt, Rilkével együtt a lírájához fűződő Dinggedichtre, tárgyversre, tárgyköltészetre asszociálhatunk. Ugyanakkor előre nem sejthető nehézségek merednek föl, az írásmód a valahonnan kiszakítottságot tudatosítja, az idézet három ponttal kezdődik, három ponttal végződik, az alany eltűnik az egyes szám harmadik személyű igében, a hasonlat csonka, nem tudható, mit ad vissza (ki?) mint talált tárgyat – és kinek? Ráadásul a Koratavasz nem a szerelem idénye, mint Bérczy Károly Puskin-átültetésében, hanem az olasz elsőligás futballbajnokság esélylatolgatásának évada. A felelet elintézhető volna: az óhatatlanul felmerülő kérdésekre a kötetegész végigolvastán kapunk választ, kiváltképpen a – Tandori Dezső későbbi műfaji innovációja nyomán megnevezett – félhosszú verssel, melynek címe: Egy talált tárgy megtisztítása. A könnyedén odavágott felelet, a pars pro toto feltételezése (a félhosszú vers volna mise en abyme-ja a költői elgondolásnak) csupán ideiglenesen altatja el a gyanúval élő hermeneutikát. A kötetegész minden egyes darabja figyelmeztet: szükséges ugyan a franciáknál régóta működő szövegexplikáció – de messze nem elégséges. Ha elővesszük a verset, kitetszhet, hogy a talált tárgy nem más, mint egy varsói csatangolás az utcák, terek hosszú során, melynek ál-szubjektivitását a beszélői beszámoló kínálja föl, elidegenülését viszont a lengyel utca- és térnevek, amelyek magyarul szinte semmit nem jelentenek, de lengyelül jelentésesek, nem szólva olyan mellékjelekről, melyek a kiejtésre vonatkoznak, a lengyel artikulációt idézik föl. Az elbeszélt jelenlét sem tisztíthatja meg teljesen az immár fogalommá emelkedett talált tárgyat, térképi bejárás sem mellőzhető: ekképpen kap érzéki formát a talált tárgy, melynek megtisztogatása a harmadik részre marad, utazás el Varsóból K.-ba, a k.-i csatangolások, melyekben az egymásra toluló, emlékezésre érdemesített epizódok katartikus lezáródást igényelnének. Csakhogy a talált tárgy megtisztítása, jóllehet a végső kérdéseket is előhívhatja, úgy ér a trivialitásba, az újjágondolt Dichtungból a költőileg stilizálatlan lehetséges világgá újjágondolt Wahrheitba, hogy olvasatnak mindhárom stílusnemet fölkínálja, a tragikus-fentebbit, a közepest és a poétikailag alantasat: „Hirtelenebb / nem lesz majd a halál sem / Kulcs fordul át, / félig eltűnsz a zárban, / félig elviszed, / egy félnapod félig ittmarad.”

A verseskötet a följebb általam megkockáztatott kijelentéssel megidézett ajánlata jócskán feladja a leckét. Mert az ajánlat egyben egy megtervezett, kimondhatjuk, újfajta beszédmódhoz készít alaprajzot. Részben oly módon, hogy mit sem törődik a szabatos mondatalkotással, a szótári alakjukban fölmutatható, bár leltározható, egymás után sorakoztatható szavakkal, ellenben több figyelmet szentel a nem hallhatónak, a pusztán láthatónak. Az írásjeleknek, melyek ugyan még nem kelnek majdnem önálló életre, bár erre itt is kísérletet tesznek, de aktivitásuk megnő. A zárójel nem annyira a kiigazítás okán íródik le, nem helyesbít, nem véglegesít, csak, ám ez rendkívüli hangsúlyú csak, egy másik, semmiképpen nem elhanyagolható esélyre látszik utalni. Hogy nem mellékesen ugyancsak szövegalkotó tényező legyen egy több ízben odaérthető als ob, mintha, nem is szólva az idézőjelek szuverenitás-akarásáról. Egyszóval: írásmód-szervezés/szerveződés zajlik a szövegalkotás aligha befejezhető folyamatában. S bár még távoli, hogy „Finnegan napja kél”, de a work in progress nyomait megfigyelheti, aki közel hajol a szöveghez.

Aki radikális szakításról elmélkedik egy sajáttá birtokolt neoavantgárd jegyében, nem téveszt nagyon sokat, aki késő-modern, esetleg késő-modern utáni kezdeményezésekre vél bukkanni, talán az is eljut (eleinte két, majd egy ponton keresztül) egy ponthoz, ahonnan szemlélhető a kötet némely töredéke. Célszerűbbnek mutatkozik, ha elkönyveljük, hogy hagyományidézés és -fölszámolódás egymás fedésében érzékelhető, más-más nézőpontból mutatkozik meg. Ha szemre vételezzük, kikre hivatkozik név szerint a kötet beszélője (József Attila, Kant, Beckett, Kavafisz, e. e. cummings, Arthur Rimbaud, Chandler, Weöres Sándor, Utrillo, a már említett Rilke-Nemes Nagy Ágnes hangján), töprenghetünk, mily sokféle, sokszínű, sokfelé ágazó az a (költői) múlt, melynek szereplői legalább nevükkel (persze alaposabb elemzés kimutathatná, hogy nem mindig kizárólag nevükkel) hitelesítik az újfajta költői beszédet. Ugyanakkor a hivatkozásokkal az ugyancsak tanúsítódik, hogy a róluk, velük, általuk kapcsolatos másként gondolkodás még egy heterogén együttest is képes új közössé összelátni, s az összelátás során olyan következtetésekre jutni, melyből egy élet- és költészetterv (a szó súlyos értelmében) létre hozható. Mivel alapkérdésekben, melyek korábban bináris oppozíciókként szegültek egymással szembe, az egymásmellettiség poétikája bontakoztatható ki. Anélkül, hogy a megvalósulóban lévő univerzum könnyen átlátható‒sík poétai mezőt alkotna. Se szeri, se száma azoknak, akik a 20. század végén ott tolongtak a damaszkuszi úton, megvilágosodásukat nem az adott helyzetre lokalizálnák, hanem előbbre helyeznék, mert túl jól rejtve őrizték. A kötetnyitó vers határozottan fogalmaz: „Most, mikor ugyanúgy, mint mindig / legfőbb ideje, hogy.”: kezdete, indulása főleg már csak a beszédnek, ám abbamarad. A végtelenre nyitott, miközben időisége árulkodik hol tagolatlan, hol sürgető, jelenidejéről, melyet bárki másnál mellékmondatot indító kötőszó nem zár, hanem félbeszakaszt. A zárulás grammatikai, korántsem egzisztenciális. De a grammatika anti-grammatikába csaphat át. Kezdjük olvasni a Vízköpőket, már indításakor szétfoszlik a hit, hogy gótikus katedrálisokra csodálkozhatnánk rá. „Előbb, előbb! / Csak aztán, aztán!” Mármost kimerült volna minden lehetőség? Persze, van sorrend, ismételten grammatikailag, de gyanakvóvá tesz a párhuzam, mely rövidségével nem tud hömpölygő gondolatritmussá alakulni. Az előbb megelőzi az aztánt, de a szólamok hasonlóképpen formálódnak. A Változatok homokórára mottója idézőjelek között: „A leg, a legbb… – nincs! / De a leg, a legbb sincs.” Az első sor jambikus, a másodikba egy anapaestus csempésződik be. A párhuzam jól észrevehető, a döccenő is. Az első sor intenciója a felkiáltás, a másodiké a látszólagos ellentmondás. Noha színe-visszája effektus. Horror: „akkor inkább / el / gat-getek / Rémületemben.” Ebből (?) születik a Wittgenstein-parafrázis, netán travesztia: „Amiről hall kell gatni / arról hall kell gatni.” Mégis azon lehetne, kellene elmélkedni, hogy készül az alaprajz. Egy költészeté, egy megszólalásé, egy a mondathoz, szóhoz fűzhető viszonyé, egy versfelfogásé, egy beszédmódé, mely majd Tandori Dezső ezután egyre sűrűbben napvilágot látó köteteiben – így és másképp – mindig újra/újjá alakuló emlékezetté válik. Az Egy talált tárgy megtisztítása kötettel, egy három kiadást megélt második kötettel a költő rászánta magát, hogy kilép egy íratlan, bármily laza, egyezményből, megalapítja a maga univerzumát, nekikezd kozmosza szervezésének, hogy a továbbiakban legyen mit kibontani, kiteljesíteni, ide-oda húzni-vonni, megvalósítani a derengő célt: az önmagáért helytálló, tágra nyitott, virtuóz módon gyakorolt, téveszthetetlenül költői beszédet. Sosem volt-lett „brancsbeli” – rótta föl Nemes Nagy Ágnes. De neki tárgyat kellett találni, hogy a talált tárgyat megtisztíthassa, újra hasznosíthassa. Ehhez viszont nyelvet kellett megformálni. A nyelvújító jelzőként nem elégséges, az irodalom egésze számára készülő tervrajz ennél többet ad. A kiállítás ezt a többletet mutatja föl. „Közben történik mindenféle. / Hogy miért? éppen így? / Egyébről se / beszéltem eddig.” A többi pedig a Tandori honosította stb.

Fried István