Kétszersült

BUDAPEST – 2014. JÚNIUS 13. 

Ha valaha nekem szegeznék a kérdést (nem fogják), hogy hova járok szoliba, gondolkodás nélkül vághatom majd rá, hogy a Könyvhétre. Csak a mai napon két dózisnyi barnulás került rám, de erről majd később.

Fiatal (és ez sajnos a naplózóról még többet árul el, hogy már magamhoz képest is használhatom ezt a jelzőt) költőkolléga kérdi úgy fél hét magasságában, immáron forma-egyes szakzsargonnal szólva: a levezető körünket futva, szóval kérdi, hogy és akkor most azt írod meg, hogy itt nézelődsz, meg vannak könyvek? Felelem, hogy igen, meg hogy aztán itt voltatok ti is és együtt is nézelődtünk. Lelkiismeretes naplózót persze ennél mélyebb filozófiai tekintetben is el kell gondolkodtasson a kérdés. Nevezetesen, valóban, miről is szól, miről is szóljon egy ilyen napló.

És itt hozakodnék elő azzal, amivel eddig annyira nem akartam, kerültem, ódzkodtam mindenfajta ilyen giccselődéstől. Most azonban mégis ez jön. Mégpedig, hogy mikor megírom, ki mindenkivel találkoztam, milyen jókat dumáltunk, de jó volt örjöngeni az előző napi japán bíró miatt (és hát tényleg abzug!) Papp Zsigával, még a magvetős est előtt váltani pár szót Darvasi Ferivel, vagy dedikáltatni Aczél Gézával, piromkodó, kislányos zavaromban és hasonlóképp Varga Mátyással, vagy például tegnap, mikor kezemben egy Verejték van a szobrokon kötetet szorongatva félszegen szarakodva nem akartam megzavarni Nádasdy Ádámot, s az éppen akkor érkező Spiró György mutatta előzékenyen, hogy ott a háta mögött vár még egy olvasó… Szóval, mikor az ilyesmikről számolok be, az nem pusztán (bár főleg nyilván) magánérdekű hencegés, hanem valami másról is szól. Ahogy az ekkor-akkor befutó barátokkal, a csak pillanatokra (de milyen jó pillanatokra) feltűnő Fráter Zolival, Torma Máriával, Evellei Katával, Vass Norbival, Palágyi Lacival (többek közt) beszélgettünk pár mondatnyit, ezek mind-mind bírnak valami többletjelentéssel – legalább az én számomra.

Nagyjából annyival, amennyivel maga a Könyvhét is. Mert hogy könyvet venni ott a könyvesbolt. Dedikáltatni az író-olvasó találkozók. Ha pusztán ennyi volna, nem kéne ez az egész szerencsétlenkedés a kegyetlenül tűző napon. De itt bizony a közösségről van szó, és félreértés ne essék, nem pusztán valamiféle belterjes, irodalomszakmai bájolgásról. A belterjesség ugyanis a teljes közösségé, mindannyiunké, akik könyveket fogunk a kezünkbe. A találkozások öröméé, de hogy ne csak a giccs álljon itt, akár a tülekedéseké is, a finom vagy erősebb taszigálásoké, amikor egy olvasó melletted elsietve még bocsánatot kérni se szól vissza, mert oda kell érnie egy dedikálás végére, el kell csípnie ezt vagy azt az írót, hallani akarja a nagyszínpadot, megvenni, mielőtt elfogyna, valamiből az utolsó példányt. Ez itt a lényeg, ezért járjuk le tövig a lábunkat, ezért párolgunk a pokolmelegben.

Az már csak a hab a tortán, amikor a naplózó renitenskedik, például mert a nap első felében ellógja könyvheti tudósítói műszakja felét, mert épp dedikálni van beosztva, a tervezett idő kétszereséig (majd két példányt gyorsan még túlórában is, immáron asztal nélkül). Ilyenkor aztán megtörténik a szerepcsere: ezúttal épp nem ő az izguló és kíváncsi olvasó. Megszokhatatlan gyönyör, de igyekszem nem túldicsekedni, csak visszaélni e hasábokkal is, hogy megköszönjem mindenkinek, amiért vette a fáradságot (és a könyvet), eljött és összefirkáltatta velem. Aztán a szerep(vissza)csere: dedikáltatok Tinkó Mátéval, a büszke örömapával, a friss elsőkötetessel.

Vagy például ilyesmi a pillanat, amikor dedikálásom félidejében a Kabai Lóritól kapott sörrel (amit ezúton is külön köszönök, a folyadékháztartásom szempontjából is életmentő volt), cigivel az árnyékban Lórival és az épp arra vetődő Kukorellyvel beszélgetünk egy picit, mielőtt befut a második adag dedikálandó könyv és “visszaülök a műszakba”.

Lelkiismeretes dedikáló és naplózó is vagyok, ma egy rövid fröccsnyi kitérővel (igen, sörre bor, nem elegáns dolog, de korántsem esett rosszul) kétszer is lesültem a könyvhéten, röhögött is egy-két szembejövő grillcsirkeszerű ábrázatomon. Na hát ide járok én szolizni, sokezer barátom közé, legtöbbükkel vadidegenek vagyunk egymásnak, mégis, ezen az egy (hét napnál amúgy rövidebb) héten cinkosan összekacsintó, belterjes szekta büszke tagjai vagyunk. Kétlábonjáró, és mint mohó kisgyerek a cukorkaboltban, vidám, izgága (esetenként kétszersült) könyvhetesek.

Nyerges Gábor Ádám