Kelemen Lajos versei
Csukás István emlékének
Mesemenhely földje: vidéki
kukoricásra, metropoliszra, vagy
képzelt kisvárosra nézett –
s a nyüzsgő rajban, amit az égből hozott le,
az örök, kardos vitéz,
rendre többé nem szelídíthető dolgok
seregében –
ki tudja, az elme hágcsóin micsoda?
a biztos az,
a szív lépcsőin mi vezet fölfelé
[…]
Emlék
Áginak
Leszakad a kék világ gerendája,
és agyon fog csapni,
s ha még hangot adni képes vagyok:
amint – buktatott, mindig tereád ébredő fiú –, égbe
képzeltelek, de csakis a magam angyalának,
oltja kívül a méltatlan világ kettőnk fényes
szobáját, és érted, s mert zuhannak alólunk,
a közös séták:
minden kicsiny sejtem sírásra fakad;
rom a rom alól, ha fölzokog, nyűszít is;
hívő vagy hitetlen, miért van az,
hogy végül egyaránt könyörgőre fogják –
pedig nekem pl. jutott időm, mint kötéllel
a nyakában az akasztottnak: pásztázni az eget,
s míg szemem egyenest Istenre nézett,
hallottam, kiáltják a nevem,
csak ennyi lettem, örök értékcsökkenés,
szerelmem mérlegén –
s toldja a képzelet színnel, jelekkel,
képeken, még amit időkbe vesztett momentumokból
menthetünk: így összhangzat; így egész;
mint a tengerben, mosdottunk egymásban,
és most fölocsúdsz, fölocsúdok,
hogy hol a könnyedség, az, amikor egy öleléssel
egymásba nyitottunk két óceánt:
adatott alkalom, idő, hogy ellásunk messzire,
maradt, hogy múltba invitál, kék világba,
ami rég nem helyről szól, kis történetekről –
hanem, hogy tudd: egy éjjel a parti homokból
ágyamba csentem meztelen lábnyomod,
s közben makulátlan marad az emlék,
noha zűrös, lelke-tört embered lettem,
s bár minden érvem elhamvadhat, az a csodás lábnyom
naponta rettenetes messzire húz,
túl a távolság mezsgyéjéig, ahol most laksz.
Túra
Derengő túrák;
ebben az én egész belvilágomban, vagy a túlsó
világban: nyitott kerítésnél lestem az égre,
s máig sem tudom, miért, mindig egy torony alján imádkoztunk –
úgy látszik, a bocsánat egy darabig nem lel bátor hangra,
de akkor mit ér, ha rügy ragyog itt,
nem a távlat; a völgy, a domb – s hogy magad hirtelen
a csúcson találod? a világ érzékletében
föl nem fogott határokon túl minden: ördögpálya? –
az örökre belülvaló görcs marad, hogy esetleg alkalmasak lennénk,
egymásba kapaszkodó reszketeg alvók, a bátor ébredésre –
nekem jövőt mondj, ha egyszer ország és lélek megcsonkított,
de mivel nem halott, hogyan borítsunk fátylat rá?
itt valami bennem megszakadt,
és megcsendül, mint a lélekharang, de még a nyitott seb is gyógyul;
jót-rosszat próbálgatok különrakni, s mondjuk, hogy
szent kínom bárki pusztulása
vagy a hideg, a hőség – túlforrt havak.
elkésett diák, merre terel a lyukas tetejű labirintus?
falakat ráz ott, hová be kell majd lépnie?
ha besárzott is, van egy térkép.
és az egyezség-szülte emlékezet,
mely nem az immár, de próbálna fönnmaradni;
eleven borítólapokon, kiszínezett sorokban megfaragva –
mit mondjak? míg öleltek és adjusztáltak,
sejtettem, hogy a vér és piszos víz patakjai,
mivel az, ami ma történt, az is régen volt,
csobognak önfeledten az óceánba.
Az utolsó mese
Csukás István emlékének
Mesemenhely földje: vidéki
kukoricásra, metropoliszra, vagy
képzelt kisvárosra nézett –
s a nyüzsgő rajban, amit az égből hozott le,
az örök, kardos vitéz,
rendre többé nem szelídíthető dolgok
seregében –
ki tudja, az elme hágcsóin micsoda?
a biztos az,
a szív lépcsőin mi vezet fölfelé,
hol dolgok tüntető kordonját, egy mosolygó
kislány, egy erős kisfiú fél kézzel
ledöntheti,
pedig annyi érzelmi hely vált hideg,
márványos tartállyá –
láttunk eperágyást vérezni, s hogy hatalmak
kényükre egyelik az emberfajt,
elgondoltam, egy ilyen alkalommal szólít majd el
az Úr, mikor már férgek léptékében
leszünk törpék vagy óriások,
addig hűl a szárazulat, forrnak a hóhegyek,
s vírust kölykeznek a gyöngykagylók,
addig hangos öröm, hogy minden rettegésen, görbe
renden túl,
mint egy kis kertben, sorban, a gyomok roppanása
engedi látni: mi a titok – nyílt a terep:
gyermek! vedd magadhoz magasából a tisztaságot:
nyújtóznod sem kell, ahogy vagy,
a tiszta Isten terített asztaláig érsz.