Kassai Zsigmond: Bajtársak

Kassai Zsigmond (Veszprém, 1981) író, kritikus. 2008-ig Keszthelyen, azóta Budapesten él. Kritikát, esszét, és prózát ír. 2015-ben Móricz Zsigmond ösztöndíjat kapott első regénye befejezésére.

(REGÉNYRÉSZLET)

Micikét az üzemegység gépírónőjeként volt szerencsénk megismerni. A Weiss Manfréd-féle gyár területén kívül azonban máshogy is lehet őt nevezni. Bizonyos összefüggés szerint minél távolabb van az üzemegységtől, annál kevésbé Micike, és annál inkább Emília. Ha például a Boráros téri piacon érjük utol, ahova újságért szokott beugrani, akkor valamivel kisebb mértékben Micike, mint ha a csepeli vásárcsarnokban lesnénk meg a halas kofáknál vásárlás közben. Ha az öreg Stefánia út valamelyik nagyobb kereszteződésében bukkanna fel, hogy egy fiatal, de nem egészen tapasztalatlan elvtárs oldalán bérkocsiba ülve hajtasson bele a továbbra is színes budapesti éjszakába, akkor sokkal nagyobb mértékben kell Emíliának tekintenünk, mintha ugyanezzel az elvtárssal a csepeli Kis-Dunán csónakáznának. Most viszont egy terézvárosi házmesterlakásba  kísérjük el őt, ahova az elvtárssal egy kis zuglói vendéglőben elköltött ízletes vacsora után nem is olyan régen  megérkeztek.

Vasárnap hajnal van. A házmesterlakás a fűtési szezon végeztével igazán kényelmes hely, habár az is könnyen belátható, hogy elhelyezkedéséből adódóan kissé sötét. Úgy alakult, hogy néhány napig még tart a fűtési szezon, Emília és Mihály tehát néhány apró kellemetlenséggel kénytelen szembenézni. Az egyik ilyen kellemetlenség, hogy nyirkos hideg van, és ezt az érzetet a legkevésbé sem tompítja az apró helyiségek cementlapos burkolata. A másik kellemetlenség oka az öregember, akivel Emília ezen a másfélszobás, dohos félszuterén lakáson osztozni kénytelen.

És ennek már második éve.

Előfordul, hogy az öregember a hidegebb hónapokban a konyhai priccsen felejti magát éjszakára, amiben az a jó, hogy a langyos sparhelt mellé kucorodva egy vékonyka takaró is bőven elég neki.  A kellemetlenség ebben az, hogy  Emíliának lopakodva kell közlekednie a konyhában, hogy a horkoló, harákoló öregembert  fel ne ébressze. Emíliához hasonlóan Mihálynak is volt alkalma megszoknia a lopakodást és harákolást, a hajnali csörömpölést és csobbanásokat, ám a rádió kora reggel beszűrődő otromba zajával továbbra sem sikerült megbékélnie.

Mivel résnyire nyitva maradt a hálószoba ajtaja, beszűrődik valami kis meleg a sparhert felől. Ilyen módon mi is bekukkanthatunk egy pillanatra. Amennyire a félhomályban kivehető, Emília éppen Mihály lábához dörzsöli zokniba bújtatott fázós talpait.  Joggal érezheti úgy, hogy az előző nap fényesen sikerült. A Stefánia úti kisvendéglő, a tánc és a buborékos, hideg fröccsök, egészséges mértékben felhevítették. Mihályt ugyan érezhetően megint nyomasztja valami, mégis jólesik a közelében lenni, és szorosan összekuporodni vele a takaró alatt. Mihály ezt ugyan nem tudja, de Emíliának jelenleg égetően pisilnie kell, ami gyakran előfordul vele hasonló összekuporodások után. Hogy elterelje róla a figyelmét, apró kedvességeket sugdos Mihály fülébe. Az apró kedvességeknek érzelmi töltete van, és ez még akkor is igaz, ha Emília pontosan tudja, hogy a szavai legalább annyira szépek, mint amennyire terméketlenek.

Mármost, ha például azt súgja Mihály fülébe, hogy még mindig mennyire szereti, és a továbbiakban is szeretni fogja, akkor az állítás bár mélyen átélhető mindkettejük számára, mégsem hagyhatják figyelmen kívül, hogy alig több, mint két év telt el a válásuk óta. Bizony. A tinta alig száradt meg a válási papírokon, és lám, őket ismét együtt érti a vasárnap reggel. Ez azonban a lényegen nem változtat. Emília pontosan tudja, hogy Mihállyal ugyan nehéz együtt élni, Bárdos elvtárssal viszont egyenesen lehetetlen.

A válást természetszerűleg házasság is megelőzte, amit sajnos kapkodva kellett megkötni, mert abban az időben Mihályt bármelyik pillanatban visszarendelhették az állomáshelyére. Háború volt, és egyikük sem tudhatta előre, hogy a vőlegénynek már a házasságkötést követő reggel  Debrecenbe kell utaznia, ahonnan az egységét máris továbbvezényelik az ellenséges Szovjetunió felé. Mindez persze már a múlt. Jobb lesz el felejteni.  Az új magyar köztársaság és a Szovjetunió népei ugyanis azóta megbonthatatlan barátságban forrtak össze.

Az üzemegységben kevesen tudják, de Micike, a gépírónő tökéletesen ír és olvas nemcsak oroszul, de franciául is. A felszabadulás előtt nagy volt a nélkülözés, így Micike, akit akkor leginkább Emília kisasszonynak volt szokás szólítani,  apróhirdetéseket adott fel az újságba, miszerint orosz és francia nyelvekből vállal tolmácsolást és fordítást mint tekintélyes egyetemi tanár leánya. Itt kell megjegyezni, hogy a hirdetésben a német nyelv ismerete is szerepelt, hiszen Emília németül is kitűnően tud. A felszabadulás óta azonban megtapasztalta, hogy jobban teszi, ha ezt nem hangoztatja. A hirdetéseknek köszönhetően sikerült néhány kuncsaftot szereznie, többek között egy kócosan jóképű, ideges fiatalembert, aki Bárdos Mihály néven mutatkozott be. A fiatalember az első találkozáskor egy vastag borítékot nyújtott át Emília kisasszonynak, és a lelkére kötötte, hogy annak tartalmát még véletlenül se mutassa meg senkinek. Kiderült, hogy a bizalmas anyagok francia nyelven íródtak, és Emília kisasszony szolgálataira a föld alatt szerveződő ellenállási mozgalom tart  igényt. Hamarosan arra is fény derült, hogy a fiatalember nem a hirdetésre jelentkezett, hanem egy harmadik személy, akit közelebbről nem akart megnevezni, ajánlotta neki Emíliát mint megbízható felet, aki a fordítási munkát gyorsan és megbízhatóan el fogja végezni. Az első feladat után a fiatalember újabb és újabb borítékokkal jelent meg, amelyeket átadott fordítás céljából.

A titokban megszervezett találkozók jellege aztán hamar megváltozott. Emília gyakran kapta magát azon, hogy eszébe jut a kócosan jóképű Bárdos Mihály, aki a találkozások sűrűsödésével egyre kevésbé tűnt idegesnek, ellenben egyre derűsebben pödörgette a bajuszát. Már nem csak vastag borítékokkal állított be, hanem sálat és kesztyűt is hozott, ami hasznos a téli hónapokban, vagy olyan élelmiszereket, amelyek hiánycikknek számítottak a felszabadulást megelőző szégyenletes időszakban. Például cukrot, zsírt és néhanapján konzervet.  Szerencse, hogy az ilyen közszükségleti cikkek ma már nagy bőségben állnak a dogozó nép rendelkezésre. Emília és Mihály a továbbiakban pedig nem csak konspirációs helyszíneken,  de a terézvárosi tánciskolában is többször összetalálkoztak, és amíg a Simplon mozi be nem zárt a Horthy Miklós úton, mind gyakrabban  együtt ültek a vetítéseken. Időnként csodálkozva, máskor rémüldözve figyelték a filmhíradók egyre nyugtalanítóbb képsorait.

Mire a behívó megérkezett, Mihály és Emília már javában a közös jövőt tervezték. Egy alkalommal a Széna tér felől tartottak hazafelé a Margit körútra, és Mihály vásárolt egy nagyobb adag parázson sült gesztenyét. A tölcsérformába csavart selyempapír olyan forró volt, hogy Emília hol egyik, hol másik kezével próbálta megfogni, végül mégiscsak elejtette, és a gesztenyék szétgurultak a behavazott utcakövön. Ahogy nevetgélve próbálták összekapkodni őket, Mihályba belenyilallt a felismerés: Emília mélysötét hullámos haja nélkül ő bizony már nem lenne ugyanaz az személy. Emília valamit nyilván észrevett ebből, neki viszont hirtelen az jutott eszébe, hogy mennyire gyűlöli a háborút. Aztán Mihályt vonatra szállították, és jó ideig nem is látták egymást.

Most, hogy a terézvárosi házmesterlakásban dideregnek a takaró alatt, egymástól függetlenül, szavak nélkül állapítják meg, micsoda igazság sűrűsödött össze abban a pillanatban ott, a Széna téren. Házasság ide vagy oda, Mihály többé már valóban nem ugyanaz a személy, és nem is lesz ugyanaz soha, aki a felszabadulás előtt volt. Ami akkor is igaz, ha ennek nem sok köze van ahhoz, hogy éppen egymás közelében vannak-e.

Emília alig hallható szisszenéssel jelzi, hogy muszáj felkelnie, és kiosonnia pisilni. Mihály, ahogy enged az ölelésből, az alkarján jól érzi Emília testmelegét. A csörömpölést és az öblösen zubogó víz hangját hallgatva most mindössze két dolgot tudna megnevezi, ami az utóbbi időben foglalkoztatja. Az egyik Lenin elvtárs tanítása, a másik pedig, ne legyünk szégyellősek, nem más, mint a felláció.

Emília eközben arra gondol, mennyire más lenne a helyzet, ha a Szovjetunióból hazatérő kócos hajú és immár tompa tekintetű férje, Bárdos elvtárs esélyt adott volna neki a termékeny együttélésre. Hiába a kedves és meleg tekintetű Ábel, az idétlen Ilona csoportvezető, aki néha túlzottan is bizalmaskodó módon csapkodja a fenekét az undorító, vén, kövér mancsaival. Neki Bárdos Mihály kell, mégpedig az a Bárdos Mihály, akit a felszabadulás előtti időkből ismer. Ha visszakaphatná, még arra is hajlandó lenne, hogy naphosszat elhallgassa a kiselőadásokat Lenin és Sztálin elvtársról, a bölcs Rákosi és Révai elvtársakról nem beszélve. Azt a Bárdos Mihályt azonban már nem kaphatja vissza, ez az egy teljesen világos.

Mindebből az is látszik, hogy a dolgok objektív változása nem mindig egyértelmű fejlődés. Egyik oldalon a fejlődés jelei mutatkoznak, amennyiben Emília, ez a polgári személy, ha egyelőre csak bizonyos körülmények között, de már képes arra, hogy a proletariátus hatalma előtt meghajolva maga is a társadalmi fejlődés részévé váljon. Aligha kell magyarázni, hogy Micike és Emília objektíve ugyanaz a személy, térbeli mozgásában pedig a személyére vonatkozó fejlődés rajzolódik ki. Ahogy már utaltunk rá, Emília minél közelebb jár a csepeli Weiss Manfréd-féle gyár üzemegységéhez, más szóval minél inkább felveszi a Micikeként való létezés alakzatait, személyében annál inkább felzárkózik a társadalmi fejlődéshez, ami nemcsak hogy szükségszerű, de elkerülhetetlen. A másik oldalon viszont ott a makacs tény, hogy Bárdos elvtárssal kötött házassága nemhogy fejlődést nem hozott, de az idő múlásával egyre inkább összezavarta az amúgy is kusza társadalmi viszonyokat. Ne kerteljünk: Emília és Bárdos elvtárs házasságára az osztályharc csúfos kudarcaként kell tekinteni. Más megközelítésben viszont az is igaz, hogy bizonyára nem véletlenül fekszenek jelenleg is egymás mellett a terézvárosi félszuterén dohos levegőjében.