Karácsony a Dunán

Sz. J.: Akik ismerik Noémi munkásságát tudják, hogy van egy Balaton című könyve is, a most megjelent könyve pedig a Dunáról szól. Van-e különbség egy tóról vagy folyóról írni?

K. N.: Az egyikben könnyű, a másikban nehéz úszni, de ami közös a két könyvben az az, hogy mindkettőben a gyerekkor és természet viszonyáról szerettem volna írni. 

G. K.: Noémi a könyvben megjelent novellák jó részét publikálta az És tárcatárában. Mikor eredetileg felkértem, azt hittem közéleti szövegeket fogok kapni tőle, és ami szerkesztőként és olvasóként is meglepett, az nem csak a vízről szóló értekezés volt, hanem hogy közélet helyett a falu tematikáját kezdte feldolgozni bennük, amit az egyik szövegben konkrétan le is írt, tehát hogy a falu az írás közben született. Noémi ugyanakkor kezdte ezeket a szövegeket írni, mint amikor Nádas Péter is a falut kezdte feldolgozni, amiben él és amit belakott. És nekem ez is új, hogy a belvárosiak egyszer csak elkezdenek népi irodalmat írni. Ez hogy lehet?

K. N.: Hát úgy, hogy sohasem voltam belvárosi. Gödöllőn születtem nagyon falusias környezetben, egy vályogházban, ahol a nagyapámnak volt az orvosi rendelője. Tehát a késztetés, hogy megismerjem a falut, amiben aztán házat vettünk a családomnak, már korábbról megvolt. És ami még ezenkívül nagy hatással volt rám az Illyés Gyula A puszták népe meg a Konrád György Látogatója. Vannak olyan könyvek a magyar irodalomban, amelyek iszonyatosan erősen tudnak életvilágot ábrázolni. És ez a falu, amit belaktunk, meg tudott maradni ilyen archaikusan, például révvel járnak a gyerekek iskolába, és nagyon nehéz megközelíteni közlekedési eszközzel, mert egy nap csak egyszer jön a busz, tehát nagyjából el van szigetelve. Mindez nagyon megihletett, mint ahogy az is, hogy nyáron annyira kiszárad a Duna, hogy holdbéli tájjá változik a part, télen meg zajlik a jég. Itt a természet sohasem mutatja kétszer ugyanazt az arcát. 

G. K.: Azért a Duna nálad a halálnak, az eltűnésnek, az elköszönésnek lett a metaforája. Az emberek a faluból nyomtalanul eltűnnek, véletlenül vagy tudatosan a halálba való menekülést választják.

K. N.: Igen, érdekelt, hogy archaizáljak, hogy végül balladák legyenek a novellák, és ugye a balladában ott kell lennie a halálnak és elmúlásnak, valami olyannak kell történnie, ami soha többé nem változtatható meg. Az a legszebb része az írói munkának, ha ez sikerül.

Sz. J.: Szándékosan fókuszáltál az őszre és télre?

K. N.: Azt hogy legyen karácsony és tél, azt már nagyon az elején éreztem és tudtam, mert a faluvilágban a tél és a téli csend a legfantasztikusabb.

G. K.: Én nem tudtam eddig, hogy Kisorosziban ilyen archaikusan megmaradt a faluközösség is. És ha jól értem a külvilágból érkező látogatók és a faluközösség a legkevésbé se hatnak egymásra, szépen háborítatlanul élnek egymás mellett. Jól értem?

K. N.: Van egy archaikus közösség, ami a természetnek, a közlekedési nehézségnek és szegénységnek köszönhető. Például nem tudsz munkát vállalni a falun kívül. A zárt közösség, a zárt falusi közösség viszont nagyon sok haragot és dühöt szül, nagyon sok a veszekedés a faluban. Egyszer nekem is be kellett mennem a bíróságra, mert például a befalazott feleségről szóló novella egy igaz történet, az tényleg a szomszédunkban történt. És ez a történet nagyon archaikus. Aztán ott van a lincselős történet, az is kisorosziból való. Sok ilyen történetem van, olyanok is, amelyeket más környékbeli falvakból gyűjtöttem, de például gyerekkori gödöllői történeteket is beleírtam a könyvbe.

G. K.: Jobb falun élni? Azért kérdezem, mert sok a kötöttség, és sokféle helyi szabályt, elvárást kell betartani.

K. N.: Annyira része az hétköznapi életünknek a piszkálódás, szidalmazás, hogy azt gondolom, hogy lényegében már mindegy. A falusi világnak ez a farkastörvénye ott van a mindennapi életünkben, akár falun élünk, akár felmegyünk a facebookra és ott leszünk mérgesek valakire, vagy valamire, és odaírjuk a véleményünket. A világ most már egy globális falu lett. 

Sz. J.: Miért írsz novellákat és miért írsz egyre rövidebbeket, tömörebbeket?

K. N.: Én sokat szeretek gyalogolni, futni, fiatalkoromban úszó voltam, nemrég elkezdtem lovagolni is, és a sportolás fegyelmezettségre, rövidségre, tagolásra nevel. Sokat dolgozom a szövegeimen, és egy ilyen novelláskötetben bőven van annyi munka, mint egy regényben.

Sz. J.: A könyvben ott van a karácsony pozitív oldala is, de ott van a tragédia, a sötétség és a csend is.

K. N.: Hetente kétszer járok a vakok intézetébe masszázsra, és ezért nagyon sokat tudok a vakságról, a sötétségről. És sokat tudok a büntetésekről is. A sarokba ültetés, eltiltások nekem megvoltak gyerekkoromban, én egy komoly, elég kemény világban nőttem fel, akkor még egész más volt a nevelés, mint ma. 

Sz. J.: Még zárásképpen megkérdezném, hogy szerintetek mitől van a Dunának ilyen dinnyeillata? Ti is érzitek ezt a dinnyeszagot a Dunán? Nektek milyen a Duna szaga egyáltalán?

K. N.: Sokan óvnak attól, hogy elmenjek a Dunába úszni, holott nagyon tiszta és egészséges a Duna, és ezt kisorosziaktól tanultam meg. Szerintük ezt onnan lehet tudni, hogy rengeteg a kagyló. Szinte mindennap úszom a Dunában és még soha semmilyen bajom nem lett tőle, tehát én élő bizonyíték vagyok a tisztaságára. Jó lenne, ha megmaradna a Duna és ezzel megmaradnának ezek a dunai falvak is. Én nem tudnék ottmaradni, ha a zártsága, a természet közelisége valamiért megszűnne, például lebetonoznák a szigetcsúcsot, vagy valamit kitalálnának, hogy minek is kellene odaépülnie.

Bruria Zsuzsa 

Kiss Noémi: Karácsony a Dunán

Magvető Kiadó

Budapest, 2022

160 oldal, 3499 Ft