Kanópusz

(I.)

Milyen csonka ma a Hold. Nemsokára véget ér a kötetlen lődörgéssel töltött fesztiválszezon. Új kikötők felé terel a sóderrel borított kocsiút az éjszakában. Egy ócska Zastava anyósülésén tespedek, a volán mögött haverom, ajurvédikus Hunor próbálja egyenesben tartani a kocsit. Pár napig egy öreg kolostor romjainál csöveztünk levendulaillatú hippik között, de már tempósan zötyögünk a Balaton irdatlan víztömege felé. Fut velem egy rossz szekér. Hunor buddhista kegytárgyakkal kereskedve alaposan megszedte magát, a csomagtartóból teljesen eltűntek a tibeti hangtálak és zambalák. Tarkóm hátulján gyanúsan bizsereg a harmadik szemem. Nem értem, miért hátrafele néz, és nem az előttünk kanyargó ösvényt fürkészi. „A buli tetőfokán kell lelépni!” Hunor betyármosolya elővillan huszáros bajusza alól. Alig pár perce hagytuk el a Balaton-felvidék egyik kommunáját, a fülbemászóktól hemzsegő pudvás sátrakat. Minden egész eltörött. Leváltunk a Kúria romos épületéről, a réten szédelgő vegyi vacogókról, akikkel átvészeltünk egy delíriumos karantént. Ideje búcsút inteni a buszmegállóba tömörült pszichedelikus punkoknak, akik egy fagyott mirelitcsirkével rögbiznek a főút közepén, miközben egy foszladozó koporsóbélésbe öltözött gót díva francia sanzonokat rikoltozik az árokparton. 

Hunor szóvá teszi, hogy a gitárom előző éjjel majdnem beleesett a tűzbe. Egy törzsi tetoválást viselő harci pávián mentette meg a lángoktól, majd odacipelte hozzám a söntéshez. A nomád túrák során keletkezett hajszálrepedéseket mindig otthon veszem csak észre, és máris aggódó buzgalommal cipelem a Liszt Ferenc téri hangszerészhez. Általában késő orvosolni a bajt. A Pávián azonban nem hagyta, hogy a tábortűznél tomboló nomádok kárt tegyenek az afrikai fából készült andalúz gitáromban. Szótlanul letette elém a pultra, bort követelt cserébe. Beláttam, álruhás angyalnak is jár alamizsna. Felhajtotta az ingyen piát, majd annyit mondott, hogy alapítsunk egy bandát. Legyen a nevünk Irgalmatlan Szamaritánusok. Pár óra múlva máris a tapolcai pályaudvaron tarhálunk, vagy kiülünk a veszprémi szuicid viaduktra. Javasoltam, legyünk inkább Rántott Velőrózsák. Húzzunk a francba Siófokra. Még egy kör pálinka után dűlőre jutottunk. A bandánk neve Csicsergő Prosztaták lesz, és kizárólag szmokingban fogunk fellépni a balatonföldvári nyugdíjasotthon közönsége előtt.

Az egyik kezemben tartott rostélyos zsírja ráfröccsen a Zastava kesztyűtartójára, míg a másikkal tartani próbálom a kormányt, mert ajurvédikus Hunor lebukott egészen a gázpedálig, és végtelennek tűnő másodpercekig kutat a vezetőülés alatt valami elveszett szajré után. „Megvan, no para!” Feltartja a Blaupunkt autórádió elveszett előlapját, amit ráilleszt a sebváltó fölötti konzolra, miután előkotort belőle egy zacskó füvet. Az idült langaléta átveszi a kormányt, és feltekeri a hangerőt. A hátsó hangszóróból dörögnek a bádogkannák, csattognak a kanalak, ércesen peng a cimbalom, miközben torkuk szakadtából énekelnek a Kalyi Jag tagjai. Hunor fél kézzel megtekeri a spanglit, és rágyújt. Felém pillant, kitépi a kezemből a rostélyost, ami nagyot fröccsen a szélvédőre, amint beleharap a kiálló kapafogaival. 

Tömény fokhagymaszagban és marihuánafüstben szlalomozunk a holdfényben úszó Balaton irányába. A hepehupás földúton baljósan surrognak a gumiabroncsok, a Zastava kerekei hol jobbra, hol balra kacsáznak. Kikönyöklök az ablakon. A susnyást súroló visszapillantó csalánt és bogáncsot darál a pofámba. Ajurvédikus robotpilótám felröhög, minden ösvényt jól ismer, séróból átvág minden bozóton. Enyhén horzsolásos arccal visszamosolygok a félőrült, hórihorgas Buddhára, akiről akár El Greco is mintázhatott volna egy szétesni készülő Petőfi-szobrot. Ásít egyet, közli, hogy lezsibbasztotta a fű, ezért szunyál egy kicsit. Még feljebb tekeri a hangerőt, becsukja a szemét, majd elengedi a kormányt, és tövig nyomja a gázpedált. Egyből kihajítom a cigit az ablakon, és két kézzel vetődöm a volánra. Hunor ölébe hajolva próbálom menetirányban tartani a kocsit. „Nyugi! Ez egy nyílegyenes szakasz…” Dörmög Hunor lehunyt szemmel. Kénytelen vagyok nyugtázni, hogy tulajdonképpen ez a Kresz alapelve. Nem a kőbe vésett szabályok, hanem a leírhatatlan bizalmi elv.

Hirtelen azt se tudom, melyikünk irányítja a kocsit, Hunor gázpedálra tapadt gólyalába vagy a kicsavarodó torzóm. Fejben uralom a szituációt, hiszen a cinkotai mester, Tűzkő József gépjárművezető-szakoktató felügyelete alatt raktam le a rutinvizsgámat 1992-ben. Igaz, csak kismotorra. És a jogsiért se mentem el soha, mert valami gond akadt az elsősegély-vizsgámmal. Máig nem értem, miért buktattak meg, hiszen még nem is bagóztam gyárkéményként, és versenyszerűen úsztam a BVSC-ben. A vizsgán kiválóan ment a mesterséges lélegeztetés, teli tüdőből fújtam a levegőt a próbababa szájába, mellkasa egyenletesen süllyedt és emelkedett, mint egy sóhajtozó alpesi turistáé. Úgy érzetem, bárkit képes vagyok újraéleszteni. A gondok talán a nyomókötéssel kezdődtek. Nem tudtam kellő gyorsasággal elállítani a szimulált csuklóvérzést, illetve hiába gyakoroltam a stabil oldalfekvést, a műanyagbábu mindig visszarendeződött spontán múmiapózba, mint Lenin a mauzóleumban. Legyintettem. Simson kismotor helyett végül gitárt kaptam a tizennegyedik szülinapomra. Rájöttem, nekem eleve jobban fekszik az indiai Kresz. A lépésben haladó, tülekedő hasítás, a rendszerszintű közlekedési káosz valóságos 9. Szimfóniája, amit egy síppal hadonászó tányérsapkás Beethoven dirigál hindiül a calcuttai szmogban.

Nyomod a gázt, pihen a fék… Nem nagy kunszt, fiam! Mondogatta mindig apám erősen markolva a Lada kormányát, miközben százötvennel száguldottunk az autópályán. Sose tudtam kezelni a gyorsítások és lassítások dinamikus váltakozását, a newtoni mechanika faragatlan törvényeit, amelyekkel szemben tehetetlen vagyok, és még az anyósülésről nézve is rémülettel töltenek el. Ha veszélyérzetem támad, általában görcsösen nyomni kezdem a sarkammal az alvázat a lábtartónál, mintha egy láthatatlan vészfékre taposnék. Ebben csak az a bökkenő, hogy ez olyan, mintha reflexből a gázpedálra lépnék, tehát a reflexeim végzetes balesetre predesztinálnak. Aki a Gáz-Fék-Kuplung szentháromságát nem érzi zsigerből, az ne üljön volán mögé. Maradjon a buszbérletnél, üljön biciklire, stoppoljon, vagy járjon emelt fővel, gyalogszerrel, mint Kőrösi Csoma Sándor, akinek a talpából buddhista kegytárgy lett, és a bőrkeményedéseiből tibeti zsolozsmák szóltak.

„Bakker, az ott egy vaddisznó?” Ijedtségem hallatán Hunor kinyitja a szemét, berántja a kéziféket, és a kocsi nagy porfelhőt kavarva kifarol a földúton. „Még egy őzikétől is beszarsz?” A motorháztető előtt összezárul a bozót, Hunor irányba állítja a kocsit. Innentől fogva komótosan haladunk délnek. A Zastava este tíz körül leparkol egy kis falu temploma előtt. Hunor nem szeret búcsúzkodni. Míg kipakolom a holmimat, karikás szemekkel mered maga elé, és rezgő bajusszal túráztatja a motort. Úgy néz ki, mintha József Attila el akarna startolni a Dakar Rallyn. Némán intek, ő meg nyomban felszívódik Monostorapáti irányába. Egyedül maradok a sötétben. Pár percig még terjeng a benzinszag a levegőben, majd szétárad bennem a szénaillatú nyugalom. Hallgatom egy ideig a réti rovarok zümmögő kórusát. Az indigókék horizonton feldereng a Káli-medence öblös kontúrja. Hasüregemben különös izgalom. Megkordul a gyomrom. Nem hittem volna, hogy valaha visszatérek ide. Beszippantom a falu ismerős levegőjét. Két hosszanti utcából áll az egész. Glédában állnak a tornácos, nádfedeles házikók. Beinhalálom a közeli legelőn pihenő gulya békét árasztó trágyaszagát. De igazán otthon csak akkor érzem magam, amint meghallom a homokbánya tompa morajlását. Monoton zaja úgy terül szét a völgyben, mint a turbinák zúgása egy hajnali repülőtéren. 

Pár perc alatt végigsétálok az egész falun. Elhaladok a holland festőművész nádfedeles luxusviskója mellett, majd megtorpanok a százhúsz éves mediterrán présháznál. A kocsma jelenleg zárva. Nincs számomra welcome drink. Az akácos mellett sétálva hamar elérem a falu szélét, ahol a hangyás néptáncos, Frank Zappa pannóniai hasonmása bioorganikus vulvákat farag egy bicskával minden kidőlt fatörzs kérgébe. Szkarabeuszszínű Volkswagenje a háza előtt áll, és úgy világít a sötétben, mint egy szentjánosbogár. Egy perc múlva megérkezem a domb mellett magányosan álló házikóhoz. Felpattintom a kertkapu rozsdás reteszét. Nincs kulcsra zárva. Alig változott valami tavaly óta. Még áll a sárgás-vöröses kövekből összerakott kerti zuhanyzó és a rozoga asztal az akácfa tövében. A rozoga parasztházikó azonban kissé megsüllyedt. Roskadozó mértana alig tartalmaz egyenes vonalat, csupa domború ív és hajlat alkotja. Fala göröngyös, akár egy himlőhelyes vénember arca, és a teteje görbe, mintha Gaudí tervezte volna egy nyújtózkodó macska gerince alapján.

Bezörgetek az ablakon. Egyből felizzik a bejárat fölötti villanykörte, és kirajzolódnak körülötte a cikázó rovarok elektronhéjai. Belépek a kis házikóba. Az előszobában megcsap az ismerős szénaillat, ami egyszerre kijózanító és bukolikusan izgató. A viskó belseje középkori állapotot tükröz, patyolattisztaság helyett rurális rendet. Nincsenek hermetikusan záródó illesztékek, a küszöb mindenütt ferde. Az ajtók alig záródnak, és minden ablakszárny egy kicsit csálé. A padló durva és egyenetlen. A százévesnél öregebb mestergerendát hatalmas ácskapcsok tartják a mennyezethez rögzítve. Megcsap a hűvös huzat a szélcsend ellenére. A vályog porózus szerkezetében ilyenkor egyenlítődnek ki a légkamrák, kipumpálva magukból a kánikulai forróságot, beszívva helyükre a friss éjjeli levegőt. A búboskemencére aggatott szerszámok az egykori lakosok kézügyességét dicsérik. Amint beljebb lépek, elsuhan a lábam előtt egy aprócska gyík, mint egy zöld nyílhegy, és sebesen eltűnik a fal repedéseiben. A szobába lépve megcsap a fűrészpor és a szalma illata. A padló nyikorog alattam, mintha egy kalózhajó fedélzetére lépnék. Meggyújtom a lámpát. A helyiséget egyből betölti a petróleumszag. A gyér fényben látom a vállfán lógó ruhák sziluettjét és a cserépkályha szélén guggoló női alakokat, egykori apósom fából faragott Vénusz-szobrait. A falon pár lestrapált pecabot, hálók, fafurulyák, darócruhák. Az ablakpárkányon réti és lápi teremtmények koponyái. Hód, béka, pocok, nutria, és talán menyét. Mindegyik gondosan megtisztítva fehérlik, mint a friss porcukor. Az ágyakon durva pokróc. Az egyik feltűnően kidomborodva, tűzvörösen rikít a fényben, mintha egy megnyúzott olimpiai kabalaállat irhája volna. Megtapogatom a bolyhos púpot. A pokróc alól álmos nyöszörgés hallatszik. „Hagyj aludni, kérlek!”

*

A férfi percekig hezitált, mielőtt lenyomta volna a parasztházikó kilincsét. Az elmúlt félév során mintha minden kitörlődött volna az agyából. A közös emlékek csupán gerincvelői késztetések szintjén vibráltak benne, mint egy örvényféreg idegdúcaiban. De ahogy belépett a szobába, ismét felragyogott minden, ami a bűvös körön belül történt. Nem akarta tudni, melyik buborék a valóságosabb. Az, amiben örökre megdermedni látszik a múlt, mint egy rezgő időkocsonyában, vagy az lárvaszerű burok, amiben félálomban, szinte automatikus program szerint zajlik átlátszó élete. Úgy érezte, idegenül lebeg mindkét halmazban. Égett a vágytól, hogy újra kikeljen ebből a dermedt lárvaállapotból, és megmozgassa szabad végtagjait. Bár tudta, hogy jelenleg annyi a keresnivalója, hogy valamivel áthidalja az elmúlt hetek kábult lófrálása és a rá váró belvárosi agónia közötti időt. Volt egy különálló idősík, amit minden áron ki akart törölni a rövidtávú memóriájából. Pár hete megint elbaltázott mindent. Talán el is akarta baltázni. Mindegy, gondolta. Életében először nyílt sebeket osztott és kapott, eljutva a testi-lelki önbecsapás belátásáig, ahol semmi se fekete-fehér többé. Olyan tiszta és ártatlan akart maradni, mint az ablakpárkányon vicsorgó állatkoponyák. Távol akart kerülni addigi élete feldúlt terepasztalától, a szülői ház lepukkant rezervátumától, az álságos városligeti és margitszigeti idilltől, a poshadt nagykörúti forgatagtól, a nyolcadik kerületi hostel áporodott levegőjétől, amit évek óta belélegzett munka közben. Hálás lehetett volna mindegyikért, hogy pár helyre legalább visszavárják, de ő nem látott mást, csak az erdő sűrűjét, ahol mindig eltévedt, és amit örökre szeretett volna elkerülni. 

Bebújt a paplan alatt zsörtölődő lány mellé, és átölelte gyógynövényillatú testét. Minden rezdülésük azt sugallta, hogy számukra nincsen visszaút, közelségük mégis több volt önző, helyi érzéstelenítésnél. A fiút őrületbe kergette a vegytiszta polaritások hiánya. A kígyóbőrként nem levethető múlt, a homályos kontúrokkal rendelkező jövő, a jelen beteljesíthetetlensége, az állandó várakozás és készenlét, az önkívület átmeneti időszaka felemésztette az energiáit és elvette a józan eszét pia nélkül is. A fájdalom elleni küzdelem során megszűnt a mámorra és az örömre való képessége.  Semmi se fix és lehatárolt, minden mozgásban van és nyitott marad ebben a nyomorfesztiválban. A múlt egy amorf, lehatárolt tengerszem. A jövő tekergő folyó. Mindig ugyanazt a hordalékot teríti a lába elé. A jelen óceánjában akart hullámzani, feloldódni a határtalanságban. A sós habban égő szaruhártya, / A szemüreg a tufában, Alypius, / A tenger, amely szavaid elnyeli. De mindig felfelé tempózott a deltatorkolatban, és árral szemben úszva megfeneklett ott, ahol a sós és édes víz összekeveredik. Ismer minden partmenti kikötőt, de sose mert a nyílt víz távolába nézni. Lemondóan bámészkodik, miközben elhömpölyög mellette a saját sorsa. A zavarosban halászik, átszitálja mások hordalékait. Kincset remél, de csodálkozik, ha nem marad más, mint a lelkét beszippantó örvény és a lebegő testek súrlódása egy-egy elkerülhetetlen mederszűkületben. 

 Azért jött át a völgyből a Balaton északi partjára, mert zöldutat kapott SMS-ben. Hozta a sodrás, kúszott a legkisebb ellenállás irányába, pedig mindketten tudták, milyen felesleges egymással megosztani stagnáló bánatukat. Hajóvonták találkozása szigorúan tilos. A lány paplanalatti rezdüléseiből egyszerre érződött a görcsös vágy és a szigorú korlátozó erő. Tettek pár esetlen mozdulatot egymás felé. Szemük riadtan szikrázott a sötétben. Egyszerre akarták vádolni és kiengesztelni egymást. Ilyen esetben a leggyengédebb mozdulat is sértő, és minden érintés sebez, akár egy forró vasaló. Tapogatták egymás lüktető pulzusát, mégsem adtak zöld utat a vágyaiknak. Paralízisük mögött a közös, néma bosszúvágy lapult, amit az fűtött, hogy minden kudarcról kizárólag a másik tehet. Alantas örömszerzési kísérletük csak arról szólhat, hogy lefegyverezzék egymást, és érzéki síkon bizonygassák saját ártatlanságukat. Nem tudták, kettőjük közül ki a felelős, ki a tettes és ki az áldozat, de az egyre ijesztőbb közelségben hinni akartak benne, hogy létezik számukra primitív, animális irgalom. Most itt vagyunk. Másnak nincs jelentősége. Nincsen semmi baj. Nincs körülöttünk óceán, nincs alattunk folyó. Csak a szétszabdalt deltatorkolat. Kötetlen kikötők képtelensége. Terítsd le a hordalékod. Ölelj körbe, akár a víz. Csillapítsd ezt a vonatkozástalan fájdalmat. Oldd fel a dühöm, forgasd meg az örvényben. Injektáld belém az ellenmérget. Aztán tágulj tőlem. Ne bánts. Fojts meg. Üss agyon, itt és most, azonnal. Legyen vége. Érezd a terhét annak, ami belőlünk sarjadhatott volna. Miért hagytad elveszni, te szemét. Ítélj el, de szeress. Tapintsd ki a bennem tátongó űrt. Vizsgáld a hiány alakját. Ízleld a semmi térfogatát. Formálj meg agyagból. Tölts ki újra, mint egy üres edényt. Helyezz magadba. Legyél a kanópuszom, amibe az egyiptomiak az elhunyt zsigereit pakolták, mielőtt bebalzsamozták a testet. Akadályozd meg a bomlásomat. Legyél a kizsigerelt hasam, kifordult gyomrom, összecsavarodó beleim ballasztja. Hozz színt az életembe. Legyél ereimben csordogáló kontrasztfolyadék. Itass nátronlúggal. Mumifikálj örökre. Tekerj szoros pólyába, mint egy kihűlt csecsemőt. Rakj össze, gyúrj meg, gyurmázz velem, Ballasztanya. Metszd ki a hiányodból a hiányomat. Add át nekem a pozitív tumort. Ne implantálj belém régi érzéseket. Hazudd, hogy negatív embriónk a teremtés tökélye. Hajszoljuk egymást a csúcsra, ahol a gerincünk meggörbül, majd elroppan, mint a parasztház mestergerendája. Sárba süppedt tehetetlenségünk legyen tehermentesebb. Vigyél oda, ahol megszűnik a nehézkedés. Ahol helyreállnak az arányok. Nem zsonganak virtuális részecskék a kiszipolyozott vákuumban. Nincs keletkezés, nincs megsemmisülés. Legyél a Szentlélek dühét életre fakasztó bibliai méhkas. Émelyítő méz a meggyilkolt oroszlán bordakosarában. Préseld ki belőlem a szuszt. Köpd ki a salétromos földet, izzad ki a nehézvizet. Ránts le olyan mélyre, ahonnan nem látszom. Szúrd ki egy bicskával a harmadik szemem. Vigyél oda, ahol nincs több esetlegesség. Tegyél a Hórusz-fiú toteme mellé, a tetemet tároló agyagedénybe. Falazd körbe az urnát. Hagyj egyedül. A sötét semmiből megszületik majd az egyetlen szám, egyetlen személy.

„Folyton hátrafelé araszolunk.” A lány suttogása hallatán a fiú nem tudta megállapítani, hogy rá haragszik vagy magát ostorozza. Csöndben morzsolgatta a pokróc szélét. Puszta rágyújtási reflex. A vályogviskóban tilos a dohányzás. Amikor a hasára tette a tenyerét, a lány megborzongott, és a fiú ölébe hajtva a fejét halkan sírdogálni kezdett. Nem egymás közelsége váltotta ki a megrendülést. Bár közösen gyászoltak, már mindketten mást szerettek. A fiú újabb baklövése pár hete történt, amikor Dulsevia kirúgta. A lány lába alól a Balaton déli partján csúszott ki a talaj, amikor az új pasija életképtelennek nevezte. A diszfunkció stigmája kötötte össze őket ebben a szalmaillatú szobában. Egymás kilátástalanságát nem vették zokon, megszokták, mint a munkaköri ártalmakat. Beavatásnak tekintették a kudarc ismétlődő spiráljait, miközben egymás felé elhalt nyúlványokkal tapogatóztak. Rajtuk már nem múlik semmi, gondolták. Kínjukban röhögtek. Réges-rég elhasználták a szavakat. Nem tudtak logikus eszmecserét folytatni arról, amire közelségük eleven elektromossága sem nyújthatott vigaszt. Semmi kényszer, semmi gyötrelem. „Sem chance!” Kiáltott fel a lány a sötétben gúnyosan utánozva a srác idegesítő, nazális hanghordozását. Ez a kedvenc kifejezésük a Carandiru című brazil filmből származott, ami egy túlzsúfolt börtönről szól, amit végül felrobbantanak. Jelentése: reménytelen. Ez volt egyben a srác titkos belépési jelszava különféle pornóoldalakra.

Csupán szabad elhatározás kérdése volt, hogy közösülnek-e. Szimpla sharing. Magától értetődő időtöltés. Egyszerű mechanikai ingerekre volt szükségük, hogy ne ragadjanak bele a lelki dagonyába. A srác alig pakolta ki ADIOS-márkájú sporttáskájából a holmiját, Zelmira máris egy szál bugyiban várta az ágy szélén. Arcán pimasz koboldmosollyal villantotta fel a tétek és következmények nélküli akrobatika lehetőségét. A fiú már az első érintésekből észrevette, milyen sokat változott érzéki rezonanciájuk, és Zelmira vehemens karaktere kissé megszelídült. Kevésbé volt követelőző és reagens, nem szisszent fel annyiszor a váltakozó intenzitású anatómiai torpedójátékra, gerjedelme kevésbé volt spontán és intenzív, miközben ágyneműt markolászva küzdötte fel magát az orgazmus közelébe, ahonnan ciklikusan visszazuhant. Ilyenkor csak hevert, mint egy leeresztett luftballon, és szinte megszólalt apátiától levert hangon, hogy ez egy baromság, inkább fejezzék be, de a mondat végéig nem jutott el, máris megadta magát a lassú felépülés után váratlanul előgyűrűző klimaxnak, amely mérsékelt volt, nem oly szapora és mohó, mint régen, amikor bagzó nyúlként görcsbe rándult, vagy kőszáli kecskeként ugrált az érzéki szakadék peremén. Feszült izomrángások helyett terebélyes csípővel, lomhán csónakázva támadta a csúcsot, zavartan elfordítva a fejét a srác ziháló, sötét szájától, mélyen összeráncolva a tekintetét, mintha szégyellené a kéj beteljesülését, és minden mozdulatával bocsánatot kérne a tiltott élvezetért.

A fiú egy fokkal nyugodtabb lett attól, hogy nem ő az általános letargia kizárólagos oka, bár ez a saját gyönyörén jottányit sem változtatott. Elvárások híján nem gyakoroltak rájuk nyomást a rögeszmék és szentimentális sémák, és a szeretkezést követő légüres tér nem volt annyira frusztráló és fojtogató. A fiú orgazmusa a szokásos volt, gyors lefutású és eruptív. Azt követő flegma odaadása viszont egy fokkal törleszkedőbb, mint amennyit a szituáció megkövetelt volna. Aktus közben illúziók nélkül tanulmányozta gyengülő kölcsönhatásukat, mértéktartó figyelemmel használta a jól ismert testet. Eközben össze-vissza csapongtak a gondolatai. Nyögdécselő teknősbékaarca mögött legbelül dühöngött, amiért semmiféle etológiai manőverrel nem képes újjáéleszteni a parazsat, amit régebben is csak kölcsönvett tőle, vagyis kiaknázta a lány természetes zabolázatlanságát, hogy a saját indolens karakteréből tüzet csiholjon. Ezúttal akárhogy helyezkedett, nem tudta úgy begerjeszteni, lángra lobbantani, átlehelni, betölteni, kikönyörögni, bedörzsölni, agyonsimogatni, elorozni, kicsikarni, kínkeservesen kikúrni belőle közös együtthatójuk olthatatlan szomorúságát. Nem tudta lekötni az idegvégződéseit, hogy kiadják magukból az agyalapi dühöt, pár pillanatra teljesen kiürüljön az agyuk, és feloldódjanak a primitív érzékszervi viszketegségben, akár az önfeledten párzó sakálok. A dugáson keresztül próbálták végérvényesen megutálni egymást. Elundorodni a másik állagától és térfogatától, égető érintésétől és taszító zamatától. Állati hörgéssel tépte le magáról a közöny álarcát, és elszorítva farka lucskos tövét a lány félholdalakú hasára élvezett. Szinte belekövült a torz grimaszba, mintha rátenyerelt volna egy forró sütőlapra. Idétlenül meggörnyedve, görcsösen ejakulált, mint az árokparti kutyák. A lány köldökét színültig megtöltötte a híg sperma, és zavarosan leülepedett a gyűszűnyi üregben, akár az esővíz egy poshadt ciszternában. Átmenetileg sikeresen leföldelte a gerincvelőjében cikázó kóboráramot. Egymás villámhárítói voltak. Az ostorként belenyilalló csapások után végre érzékelhetővé vált a külvilág. Az ággyal szemközti szekrény ajtaján levő tükröt bámulta. Nem látott benne senkit. Úgy érezte, nincs is valódi arca, csupán az arcszőrzetével próbál időről-időre arcvonásokat hazudni a képére, de abszolút hiába váltogatja sötét koponyája előtt ezeket a hamis, hieratikus maszkokat. Agya a közösülés során mindvégig egy jéghideg fröccs körül forgott. 

Azon tűnődött, vajon elég gyengéd és figyelmes volt-e. Ha kellő empátiát tanúsít a másik testi szükségletei iránt, azzal megelőzheti benne a másodfokú harag feltörését, elhárítva magától az örömszerzés mechanikai sikerét követő sivár bűntudatot. El akarta juttatni a másikat a saját kényelmi fokozatához, hogy az érzéki sík kiiktatásával létrejöjjön köztük valamiféle racionális párbeszéd. Nem akarta magára hagyni a lányt a libidó legyőzéséért folytatott küzdelemben, és vele együtt hajszolni kezdte az eksztázis emelkedő-hanyatló görbéit, holott tudta, hogy a kölcsönös altruizmuson alapuló szeretői viszonyban végül mindkét fél külön-külön tapossa ki a saját gyönyöradagjához vezető utat. Orgazmus után már rég máshol járt az agya. Absztrakt síkon szemlélte az ágyban zajló eseményeket, amint leszállt arról a gyorsuló hullámvasútról, ami a lányt még nem repítette kellő magasságba. Ösztönösen akcióba lépett. Hason fekve elhelyezkedett a lány combjai között, miközben a petróleumlámpa üvegét nyaldosó lángok árnyjátékát figyelte. Hosszú percekig nézte a plafonon zajló mozit, miközben a vekkeróra egyre hangosabb ketyegését fülelte. Az idő szinte kitágult, és előrenyúló arca békésen kisimult, mintha egy fekete lyukba zuhanó asztronauta szkafandere mögé bújt volna. Orrán át ütemesen fújta ki a levegőt, mintha meditálna, miközben átszellemült csendben végezte az orális kényeztetést. Azon agyalt, vajon mit fog enni vacsorára. Maradt-e pénze vonatra. Mi a Gisz-dúr skála hatodik foka. Eszébe jutott a punk srác a söntésnél. Rántott Velőrózsák és Csicsergő Prosztaták. Majdnem elröhögte magát ezen, miközben függőleges irányban lefetyelte az előtte széttárult erogén mandorlát, körkörösen izgatva a mandulaalakú vájat szőrtüszőktől érdes peremét. Ütemesen bólogatott a lágyékzónába szorított fejével, mint egy mosakodó macska vagy a műanyagtacskó a Zastava kalaptartóján. Zsibbadó nyelve elidőzött az egyre síkosabb kis- és nagyajkak között, néha mély orrhangon szuszogva együtt lélegzett a lánnyal, miközben az alsó állkapcsa járt, mint egy kérődző borjúé, és azon töprengett, hogy a hostelben vajon a helyettese megfelelően vezeti-e a törzskönyvet, ad-e a vendégeknek számlát és tiszta ágyneműt, takarítja-e rendesen a vécét. Ez a helyettes munkaerő nem volt más, mint az új szerelme, Dulsevia, akibe akkor szeretett bele igazán, miután elveszítette őt is. Hiába rúgta ki őt pár hete a közös kecóból, a hostelben még bevállalta helyette a műszakot. Zelmira belső combján egyre szaporábban futkostak a lángnyelvek, miközben a srác alázattal propellerezett a csikló érzékeny részeit kutatva. Ha másnap strandra mennek, muszáj lesz berúgnia. Úgy viszont nem marad pénze vonatjegyre. Nem tudta kiszámolni, mi a Gisz-dúr skála hatodik foka. Arra se emlékezett, mikor kell bemennie újra dolgozni, és vajon összefut-e Dulseviával műszakváltáskor, vagy már a professzionális közegükben is kerülni fogja. Tudata teljesen belegabalyodott. Gyorsan elfojtott egy gyomra mélyében keletkezett pánikrohamot, és jobban koncentrált a lány erogén zónáira, aki az előbb már lemondóan majdnem félbeszakította a műveletet, de amint a srác belefúrta az orra hegyét a recés anális gyűrűbe, újból átadták magukat a jelenvalóságnak. A fiú észrevette, hogy begyulladt egy ciszta a bal fülcimpája mögött. Fél kézzel megtapogatta. Érezte, hogy egyre erősebben feszíti belülről a genny. Fel kéne szúrnia egy tűvel. Biztos akad a háznál varróeszköz és orvosi alkohol. Ha az nincs, jó lesz rá a rovarcsípésre használt szpré is. A duzzanat minden bizonnyal elég nagy és sötétlila, akár egy szem Othello-szőlő. Csillogó pupillával itta be Zelmira egyre szaporábbá váló nyögéseit, amint a haját ide-oda dobálva elengedte magát, és hangosan felhördült: „Igen! Ott! Most!!”

Hüllőagya ettől a ponttól fogva nem kalandozott el többé. Hindu sztúpák homlokzatán kacsintó Buddhák résnyire szűkülő tekintetével leste a lány minden rezdülését. Éber tekintettel figyelt, mint egy tó sima víztükréből kikandikáló krokodil, amely alig várja, hogy egy partra vetődő gazella nyakába mélyessze a fogait. Két kézzel szorította a lány térdhajlatait, ahonnan patakokban csorgott a veríték. Lándzsalakú orrát a félig meghagyott fanszőrzetébe fúrva, vadállati szuszogással várta a csúcspont legapróbb jeleit. Az orrcimpák tágulását, a kivörösödő pofazacskókat, a hüvelyváladék viszkozitásának változását, a szeméremdomb szeizmikus vetődéseit. Körmeivel a kőkemény mellbimbók körül matatott, körkörösen izgatva lúdbőrös, parizerszínű holdudvarukat. Amint észlelte, hogy a lány arca imbecilissé torzult a kéjtől, és a teste íjalakúvá feszült, gyűrűsujjával behatolt a pulzáló hüvelynyílásba, és nyelve apexnek vagy cacumennek nevezett hegyével bevitte neki a kegyelemdöfést.

Zelmira hullámmozgása szép lassan elcsitult, és a srác is kigördült a combjai közül.  Egymásnak merőlegesen hevert a két kifacsartan gőzölgő test. A szoba levegőjében fémes szagok, avar- és gombaillat. A fiú a hajszálereket nézegette a lány márványsajtszínű bőrén. Rozáceás arca lobogott a boldogságtól, mint egy axolotl tüdeje az akváriumban. A klimaxot követően hamar helyreállt a pulzus, és bezárultak a nyirkos pórusok. Mindkettőjüket megérintette a pallor mortis áporodott lehelete, hiába cirógatták egymáson percekig a kihűlt bőr sápadt alabástromát. A fiú úgy érezte magát, mint egy kimerült festő, aki befejezte a tökéletes képet. Nem maradt más hátra, mint eldobni az ecsetet és tintát okádni. Nem nyűgözte le a kompozíció. Nem kerítette hatalmába a hímivarú, gigantomán delej, nem bilincselte le a kielégíthetetlen birtokvágyat előhívó festői csendélet rögzítettsége. A fejében lévő kép vonalait folyton összekuszálták a vászonba ágyazódó paraziták, amelyek mikroszkopikus közelségből érzékelték a festmény eleven szövetét, perverz módon felnagyítva minden vonzó részletet, miközben megrágták és magukba szívták, belülről széttépve a kész remekművet.

Nemsokára mindketten azon nevetgéltek, hogy a romantikus filmekben sose mutatják az aktus során képződő nedvek feltakarítási procedúráját. Pedig bőven akadna dramaturgiai szerepe ennek a bomlasztó utójátéknak, ahogy ágyról lelógatott kézzel gyűrött zsebkendők után kutatnak, majd szorgos intimtájéki mosakodásba kezdenek egy fél pár bokazoknival. Kendőzetlen rítus, akár a bonobóknál. „Talán erre tartogatta Ádám és Éva azt a fügefalevelet…” Törte meg Zelmira elsőként a kínos csendet, miközben a srác idült mosollyal tespedt tovább az együgyű harmóniában.

A katarzis lecsengését fásultság és szorongás követte. Posztkoitális bizalmatlanságát leplezve a fiú kisurrant a konyhába meginni egy fröccsöt. A lány egyből megérezte, hogy a tilalom ellenére rágyújtott bent a házban. A srác az ablakban füstölögve mélyen belélegezte a jellegzetes észak-balatoni atmoszférát. A nád és a lép erjedő szagát, a langyos iszap fanyar bukéját. Érezte a bőrén a távolabbra lévő jegenyefák kísérteties susogását. A boldogság ennyi. Derékig állni a tó vízében, amikor egy hal váratlanul hozzáér a vádlijához. Csak egy apró csípéshez hasonló bizsergést érez, és máris elsuhan. Sose fogja látni azt a halat, sose fognak újra találkozni, mégis örökre emlékezi fog a pillanatra. Aztán eszébe jutottak a lábára tekeredő hínárok, ahogy a bokáját karmolva lerántják a mélybe, a hűvös, lamináris rétegek közé. Ez a felszínhez képest jéghideg zóna minden szelíd tavat csendes gyilkossá avat. Visszakullogott a szobába. Átnyújtott egy szalvétát a lánynak, aki épp egy csíkos zoknival törölgette a hasát. Ellökte a fiú kezét, és kortyolt egyet az ágy melletti flakonban tárolt, áporodott kútvízből.

„Olyan vagy, mint aki minden pillanatban indulni készül… Folyton menekülsz előlem.” A lány felpattant, miközben a srác az ágy szélén ücsörgött beesett vállakkal és lógó csöcsökkel. Pont úgy festett, mint egy töprengő orángután. „Mégis itt vagyok.” Válaszolt a fiú, mintha nem értené a szemrehányást. Idegesen reszkettek a combjai, mintha egy láthatatlan lábdobon felezné az ütemet. A lány jól ismerte ezt az izgága tunyaságot. Nincs szánalmasabb látvány egy tétovázó, lógó heréjű férfinél. Maga a megtestesült hiábavalóság. Minek van ott, ha látványosan feszeng, mint egy félszemű játékmackó? Tudta, hogy ez a rögtönzött kitérő kizárólag a szilveszteri döntésük utórezgése. Pedig az újév első napjaiban még milyen boldogan gyártották a Mátrában a hóangyalkákat a kilátó tövében. Felülről nézték a zúzmarás rengeteget és a lágyan szitáló hópelyheket. Minden oly idillinek tűnt. A háttérben Thomas Quasthoff énekelte a Winterreise Gute Nacht-tételét. Úgy viselkedtek, mintha semmi se történt volna. A lány mégis kiengesztelhetetlen keserűséget érzett. Leplezett undorral nézte, ahogy a srác a leendő apósával sakkozik a tüdőszanatórium aulájában. Még onnan is mindig kijárt dohányozni. Miért nem látta előre az egészet? Végül miért nem beszélte le őt arról, hogy megtegye? A srác két lépés között, miközben a tenyerén pihentette az állát, végig a lányt okolta. Hiszen egyedül hozta meg a döntést. Legbelül azonban tudta, hogy nem lett volna képes tiszta szívvel lebeszélni róla. Elnéző szigorral leplezték saját bizonytalanságukat. A kötődéstől való páni félelem és a kölcsönös függés pingpongjátszmája során nem tudták kideríteni, hogy életellenes döntésük puszta reflex vagy alkati hibák sorozata. A defektes családi mátrix és a generációs sablonok számbavételével sem tudták kideríteni, mi volt a másik valódi gyötrelme. A hóangyalka elolvadt tavaszra. Nem vált testté az ige, és bár gátat szabtak a biológiai parancsnak, talán még sikerülhet összekovácsolódniuk. Képesek lesznek ezen a zsákutcán is lyukat ütni. Amiből aztán átcsúsznak egy másik lyukas zsákba, majd a következőbe. A srác ügyetlen hasonlatáról a lánynak egyből eszébe jutott Psyché vászonzsákja. Weöres Sándor verses regényének főszereplőjét, Psychét egy zötyögő szekéren hurcolják egy havas erdőn keresztül. A nő egy zsákot cipel, ami folyton kicsúszik az öléből, és alig bírja a legyengült karjával megtartani. A zsák folyton nekiverődik az utat szegélyező fákhoz, és egyre növekszik rajta egy hatalmas, vörös folt. Nem hallatszik belőle csak keserves macskanyávogás. Aztán egyszer csak elcsitul a gőgicsélés. Teljesen abbamarad a halk gyereksírás. A zsák addigra már csurom vér. A szekér felborult, az erdőben csend honol és sötétség. Ezt a néma, üres zsákot kell nekik is tovább cipelniük. Életük végéig közösen nevelni egy köddé vált fantomgyermeket. Gondoskodni a kisdedről, akinek nincs teste, de az évek során ugyanúgy megtanul járni és beszélni, majd önálló, felnőtt kísértetté növekszik az anyagtalan képzeletükben.

„Ezt nevezed te felnőttkornak?” A lány sírásától a fiú oktalan ingerültséget érzett, mégis a vállára rakta a kezét. Minden hangos megjegyzésük védekezésre vagy támadásra késztette a másikat. Egy öngerjesztő loop vette kezdetét, aminek nem volt lecsengése. Egy kristálytiszta akkord hosszan elnyújtott felhangjaiba is belerondít végül az ördög összhangzata. A lány élesen emlékezett arra az éjszakára, amikor kirontottak a belvárosi lakásából a nonstop patikába. Ott helyben és azonnal, két parkoló autó közé guggolva rápisilt a mintavételi eszközre. Ahogy halványan megjelent rajta a második csík, a teszt máris egy Zichy utca sarkán lévő pocsolyában landolt. A lány agyára ment, hogy a srác kizárólag homályos divinációs szisztémákban volt képes gondolkodni. Prognózisok, fogadkozások, lételemzések és lila köd. Elege volt ebből, hiába jutott a srác még ott az utcasarkon – hidegvérű asztrális gondolkodása és születési képleteik részletes elemzése által – arra a férfias következtetésre, hogy minden karakterológiai eltérésük és sorskönyvi összeférhetetlenségük dacára ő le fogja hozni neki a csillagokat az égről. 

A csillagos eget aztán le is hozták. Vagyis lehúzták, egyetlen rántással, mint ünnepi asztalról a pecsétes abroszt. Akkor épp közeledett a karácsony. Hetek óta zajlott a tusakodás a pocsolyából kihalászott teszt fölött, miközben ketyegett a komor advent. Minden feszült óra és nap egyre terhesebbé tette a várandósság áldott állapotát. Nem tudták eldönteni, mi legyen a borsónyi bolygó sorsa. Hiába latolgatták a röppályáját bármilyen házrendszer szerint. „Cseszd meg az Efemeridáid!” A lány nem csak a srác minden pragmatizmustól mentes hozzáállását gyűlölte, hanem az elhízott konyhásnénire emlékeztető bulldogarcú védőnőt is, aki úgy nézett rá, mint egy ribancra, folyton szóvá téve, hogy androgün jellegű vézna teste alkalmatlan a gyerekszülésre, nem áll még készen az anyaságra, majd a bűntudatkeltés nagymestereként azért hozzátette, hogy az élet egy csoda, és az a magzat, ha akar, úgyis utat fog törni magának a méhén keresztül a fizikai valóságba. Zelmira fizikai síkon csak arra bírt gondolni, hogy ő nem akar szétrobbanni, miközben ez a böszme Brünhilda úgy potyogtatja magából a porontyokat, mint egy betonkeverő. Karácsonyra végül mindketten összezavarodtak. Zelmira először megenyhült, és elhangzott szájából az éteri sóhaj, oké, megtartom. Aztán pár nappal később a beton belekötött a hasába, és a két ünnep közötti légüres térben, az év kalendáriumi vákuumában, amit a srác az esztendő nulladik hetének nevezett, eluralkodott rajta az életigenlés totális mélypontja. Csendes kétségbeesésükben elérték a negatív függvény legalját. A lány akkoriban a holokauszt-túlélő nagyijával lakott egy békés, komor és frugális háztartásban, ahol szigorú rendet kellett tartani, a srác pedig külvárosi biliárdtermekbe menekült apja sztentori haragja elől, aki kioktató lenézéssel fogadta a gyermekáldás hírét, mondván nem lesz ebből siker, nincs miből eltartani, örökre eladósodnak, ha ez nyakukba hullik. A lány a saját zugába vonult síri csöndben hallgatni az éteri bálnahangokat, a srác pedig a Westend nonstop kaszinójában rászegezte a tekintetét a zöld biliárdposztóra, hátha meglátja, mit üzennek az asztalon gördülő bolygók, a vaskos fenolgyanta petesejtek. Mindketten munkanélküliek voltak, halogató diákok, könnyen elveszők és elcsábíthatók. Mialatt a szülei babaruhát kunyeráltak a rokonságtól, a lány fogta magát, és titokban bevonult a Schöpf-Merei klinikára, mai nevén Anyavédelmi Központba, ahol kioperálták belőle a baljós prognózisú borsószemet, bár pontos méretét és fejlődési fokozatait már hetek óta nem latolgatták kettesben a fiúval. Pár napig bent kellett feküdnie egyéb komplikációk miatt. A srác, amint értesült róla, könnyes szemmel loholt be a kórházba. Letett a lány ágya mellé egy csokor virágot és egy doboz szívecskés Milkát. Zelmira egyből szétosztotta a nővérek között a csokit, ahogy a srác kilépett a kórteremből. A virágokat bevitette a babaváróba. Hasából eltűnt a cement, ami hetek, sőt, lassan hónapok óta kezdett belekötni, irgalmatlan teherrel nyomva a lelkiismeretét. Psyché zsákja kiürült. A bizonytalan eredetű kisbolygó forgása leállt. Nem sokkal később jelent meg a sajtóban, hogy lefokozták a Plútót. Nap körüli hűvös pályáját egyáltalán nem befolyásolta, hogy kitörölték az égitestek hivatalos lajstromából.

Ezzel a közös fájdalombatyuval a vállán nem is értette, mit keres még ebben a Balaton melletti kis faluban. Ajurvédikus Hunorral kellett volna tartania Révfülöpre, mintha bármilyen töréspont nélkül folytatódhatna ez a szürreális nyár. Megpróbálta átragasztani a borús kedélyű Zelmirára a nomád ciklikusság bódító káprázatát, akár egy jótékonynak hitt vírust. Mit érzékelt, kikkel telítődött, kikben veszett el az előző hetekben. A hivalkodóan szabad, gyakran önlefokozó rituálék tétjét azonban csak ő álmodta magának. Hogy magyarázza el, hogy számára milyen fontos loopok ezek. A szökés és a hazatalálás, a távolodás és a közeledés. A bolygók sem körkörösen, hanem ellipszispályán keringenek, de mielőtt megfagynának az űrben, visszahúznak a nap közelébe. Zelmira szerint mindez bullshit, és a srác állandó retrográd állapota, amit az énje kitágításának, multiplikációnak vagy mi a francnak nevez, vegytisztán skizoid jellegű, hiába tartja, nagyképűen szólva, próteuszinak ezt a soha véget nem érő önismereti zarándoklatot. „A Káli-medence nem az El Camino, baszd meg!” Állandó vívódása, hezitálása és kontrollálhatatlan osztódása volt régen is minden hiba forrása. Semmilyen körülmények közt nem táplálhat tartós érzelmeket egy ilyen hektikus egyed iránt. A srác szeretett volna védekezni, de belátta, hogy hiába hibáztatják egymást, a logikának ebben csak annyiban van szerepe, hogy a másik fél tűréshatár feletti szabadsága hosszútávon nem megengedhető ivadékgondozási szempontból.

„Miféle hosszútáv?”Kiabálta ajurvédikus Hunor a Zastavában. „Nem azt mondtad, hogy még azt se tudtátok, kié a gyerek? A tiéd vagy azé az őrült trombitásé, akit a spirituális mesterének tekintett, vagy mi a francnak…” Hunor mefisztói vigyora mögül elővillantak  a hasistól barna kapafogai. „Ciklusok vannak és periódusok, öregem! Töltekezés, kiürülés, állandó változás. Ti bárkivel keféltek, mindig egymás karjaiba menekültök. Nem látjátok, mi irányítja a verdát. Előttem itt a kormány, de leszarom. Akár félre is ránthatod. Én bízok benned! Tessék… Fogd meg ezt a kurva kormányt, és irányítsd helyettem. A kárhozatod egy lófasz, öregem. Önbeteljesítő jóslat. Megbízhatatlan kis fényszögek vagytok. Látszólag elnézitek a közös hibákat, mégis egymás szemében nyomjátok el a csikket.”

„Nem sietek sehova.” Közölte a srác, majd törleszkedve odabújt a lányhoz. Szeretett a hepehupás bordáin zongorázni. Ez csiklandozta őt, de ezúttal nem nevetett fel, hanem könyökkel gyomorszájon vágta. A fiú legszívesebben kimenekült volna a konyhába, hogy letérdeljen a hűtő ajtajában derengő neonfény elé. Testük még kompatibilis, de szervezetük kiíródott egymás történetéből. Szavaik félresiklanak. Szétrepedezett a megkövült beton. Külön égtájakra hasadtak. Törődésük sérti egymást. De akkor tulajdonképpen mit keresnek együtt azon kívül, hogy kilátástalanságuk megegyező mértékén osztoznak, amit eltérő temperamentummal és habitussal hordoznak. Hiába sültek ki a neuronok, hiába röpködnek a mondatok, nem szívódnak fel a dilemmák. Rövidzárlat a feltételes jelenben. Elkezdhetnének már igazán élni. Nem az őseik sugallatára, és nem is úgy, ahogy korábban elbaltázták. Mindegy, hogy kiből lökődtek ki, és kit löknek el. Azonos a szökési sebességük, csak az irányok eltérők. Végül úgyis egyedül húzunk el innét a búsba.

„Gyűlölöm a fatalizmusod.” A lány hiába szurkálta, nem tudtak több csorbát kiköszörülni egymáson. Kudarcérzetük egy tőről fakadt, de minden kérdés válasz nélkül visszhangzott kettejük centrifugális erőterében. Különböző megélésük ellenére erősen kapaszkodtak egymásba. Sértett önérzetük volt a közös valuta, miközben sorsuk egyetlen eleme sem volt konvertibilis. Kelletlenül fészkelődtek egymás mellett, mint a szenvtelen átutazók, akiknek semmi se szent, és semmi se kérhető számon rajtuk. Egy darabig szorongatták egymás kezét, mint egy idős pár az onkológián. A srác kivánszorgott a konyhába, kevert magának egy fröccsöt, és rágyújtott. Miután visszafeküdt az ágyba, a lány zsörtölődött egy darabig paplannal legyezgetve a szálló dohányfüstöt. Összeölelkezve elaludtak. Alvás közben fokozatosan távolodtak el egymástól, mint két sejt egy osztódó zigótában.

(Folytatjuk)

I. rész »»»

II. rész »»»

III. rész »»»

IV. rész »»»