Tiszatájonline | 2022. január 25.

Kamaszok a palicsi villamoson

MEGJEGYZÉSEK EGY ÖNKÉPZŐKÖR TÖRTÉNETÉHEZ

KOVÁCS KRISZTINA KRITIKÁJA
Friss és szerényen bejelentett hírként érkezett, ám a kötetbemutatóról szóló tudósítás címe be fog igazolódni, és minden bizonnyal nagy szenzáció, „irodalomtörténeti csoda” lesz egy nemrég megjelent kiadvány. A Hicsik Dóra által szerkesztett, Izmos irodalmi kötelékben: Kosztolányi Dezső és Csáth Géza önképzőkörének jegyzőkönyvei címet viselő vaskos gyűjtemény a két alkotó fiatalkori éveinek egyik fontos eseménye, a szabadkai gimnáziumbéli tehetséggondozó műhelyben töltött időszakuk köré von majd új aurát, számos kiegészítő adattal gazdagítva az írói életművek ezen időszakát már feldolgozó szakirodalom eredményeit.

A kötetet[1]  sajtó alá rendező Hicsik a szabadkai múzeum munkatársa, kiváló helytörténész, aki a közelmúltban megjelent munkáiban (L. Alma Mater: A szabadkai főgimnázium tanárai, Szabadka, Életjel Kiadó, 2010; A bácskai Kosztolányiak, Szabadka, Életjel Kiadó, 2017) és rövidebb jelentéseiben, tanulmányaiban rendszeresen foglalkozott a Kosztolányi- és a Brenner-família történetével, Kosztolányi és Csáth életrajzának korábban kevésbé adatolható momentumaival, szociokulturális miliőjükkel, fiatalkori élettereikkel (Szabadka, Palics). A most megjelent gyűjtemény a szabadkai gimnázium önképzőkörének jegyzőkönyv-anyaga, amely évtizedekig a múzeum más dokumentumai között rejtőzött és szinte véletlenül került elő egy évvel ezelőtt.[2] A sajtó alá rendezett négy füzet az 1874 és 1906 közötti időszak iratait tartalmazza, az 1914-ig egzisztáló kör történetének hiányzó éveit a gimnáziumi évkönyvekből rekonstruálta a terjedelmes könyv szerkesztője.

A történet nem ennyire egyszerű, az önképzőkörnek és históriájának jól adatolható nyomai vannak a Kosztolányi- és a Csáth-kutatásban is. Tudható, Kosztolányi önképzőköri afférja vezetett végül a gimnáziumból való „kicsapatásához” és a tehetséggondozó műhely gyökeres átalakulásához. A már rendelkezésre álló jegyzőkönyvek csomagjáról eddig csak annyi volt ismert, hogy léteznek és hogy a Kosztolányi 1901/02-es valamint 1902/03-as önképzőköri ténykedésére vonatkozó részeket Dévavári (Dér) Zoltán már megjelentette. Dér két kiadványban, a Mostoha és egyéb kiadatlan művek című kollektum Az önképzőkör tagja című fejezetében, majd egy karcsú kis kötetben, Az első műhely (Kosztolányi Dezső önképzőköri évei) névre hallgatóban bővítette, e forrásokat részben kivonatolva, részben közreadva és feldolgozva a történetet, amelyet aztán kisebb-nagyobb változtatásokkal át is vettek, újra is értelmeztek a későbbi monográfusok.[3] A konfliktus, ahogy a most mapvilágot látott kötet Hicsik Dóra által jegyzett előszava is összefoglalja, Kosztolányi önképzőkörhöz való csatlakozásával kezdődött. A kör munkájába az 1901/02-es tanévtől bekapcsolódó gimnazista már első irodalmi szárnypróbálgatásaival elismerést váltott ki, de felsőbbrendű viselkedése végig parázs vitákat indukált[4] Az események visszafordíthatatlanná eszkalálódását az 1902/03-as tanévben a fiatal Brenner Józsefnek az október 12-i összejövetelről való kivonulása előzte meg. Brenner egy pályaművet, Freund József versét bírálva szólalkozott össze többekkel, Kosztolányi pedig, már csak az „izmos rokonsági kötelék” okán is mellé állt. Brenner elhagyta a termet, Kosztolányi személyeskedő megjegyzéseit a jegyzőkönyvben is rögzítették.[5] A november 9-i ülésen az idősebb unokatestvér, Csokonai eposza, a Dorottya bírálata kapcsán gerjesztette végül nyíltan sértegető szóváltássá a mára ikonikussá vált vitát. Az öntudatos gimnazista a Dorottya fejtegetéseit főbírálóként kommentáló Friedmann Ferenc értékelését opponálva, „tudálékossággal” és nevetségességbe hajló „gúnnyal” vádolta társát. Kosztolányi kifakadt amiatt is, hogy „kollégája” a germanizmusok ellen szólalt fel sokszor, miközben maga is gyakran esett ebbe a stilisztikai hibába.[6]

A veszekedésnek egyértelműen és kimondva antiszemita éle volt, Kosztolányi dühös hozzászólásainak szelleméből mindez jól detektálható. Az egymást nyelvi pongyolasággal vádoló polémia végén hangzott el az ominózus, a vonatkozó Csáth-naplóban is olvasható mondat, immár a kör vezető tanárának, Révfy Zoltánnak adresszálva: „Tudok én annyit magyarul, mint a tanár úr.” A sértett fiú ezután távozott a teremből, egy héttel később már magántanuló volt, a műhely működését az év hátralévő részére felfüggesztették.[7] A „viharos ülés” eseményeiről többen is beszéltek: Munk Artúr a Köszönöm addig is… című önéletrajzi emlékezésében, Sztrókay Kálmán szintúgy egy visszaemlékezésében, de elmondta Kosztolányi Dezsőné is, férjéről írott könyvében.[8]

Ismert és gazdagon feldolgozott tény, hogy az összeugráshoz vezető út az ifjú Brenner naplóbejegyzéseiből is jól követhető, ahogy az is, hogy a téma különböző interpretálói különböző hangsúlyok szerint dolgozták fel ezt az esetet. Érdemes először Csáth fiatalkori naplóinak inkrimiált észrevételeit idézni, köztük először az 1902. szeptember 14-én, pénteken keltezettet: „Ma alakult meg az önképzőkör. Titkár: Dide, Jegyző: Kálnai, Irattáros: Freund, Tehát a horoscop „zsidót” mutat. Tisztességes választás volt, a kedélyek nyugodtak. Már a mai ülésen új alapszabályokat olvastak föl melyek valószínűleg rövid idő alatt életbe lépnek.”[9] A nyílt és kenyértörésig menő viszályról aznap, november 9-én ezt jegyezte fel az ifjú Csáth: „Révfy ezután példálózgatott Dide antiszemitizmusára, pedig nem ő igazat mondott.”[10] Dér a körről szóló hosszabb összefoglalójában a polémiát így összegezte: „Az ifjú Kosztolányi úgy érezhette, hogy egzisztenciájában érte igaztalan támadás, így lázadása, éppen gőgös szenvedélyessége folytán, az ügyeiről való gondolkodás, a bennük élés intenzitásának fokát is jellemzi.”[11] Arany Zsuzsanna Kosztolányi-monográfiája az ügy fontos elemének tekinthető zsidóellenességről ekként írt: „A kamaszkori antiszemitizmus velejárója annak ellentmondásossága. Egyfelől a keresztény úri középosztályban szocializálódó fiatalok még a legasszimiláltabb zsidókat is radikálisan másnak tartották – ami indok volt a klikkesedésre –, másfelől elítélték a zsidóellenességet.”[12] Arany gondolatmenetét a kamasz Csáth ez ügyben is ambivalens, változékony véleményét tükröző naplójára hivatkozva argumentálta.

A cseppet sem egyszerűen felfejthető témát, az unokatestvérek, elsősorban Brenner zsidóellenességét, az ezt az önképzőköri esetet is meghatározó szociokulturális atmoszférát eddig a legmeggyőzőbben Lengyel András egyik tanulmányának mikroelemzései prezentálták. Lengyel Csáth korai éveinek antiszemitizmusáról szóló írása a naplók bejegyzéseinek szoros olvasásával, a művelődéstörténeti ismeretanyag komparatív bevonásával bizonyította meggyőzően, hogy Csáth kezdetben inkább semleges, nem is anti-, de nem is filoszemita hozzáállása, részben a tiszaeszlári vérvádper sajtó- és egyéb irodalmi visszhangja, valamint az egész eseménysor, mint identitásformáló jelenség, nem utolsósorban valóban a család és a város „mikroklímájának” hatására is billent el az antiszemitizmus irányába. Az önképzőköri csatározás, fogalmazza meg Lengyel András, „alighanem közvetlen személyes vonatkozásai következtében, Csáth zsidóellenes érzületének görbéjén az (egyik) csúcspontot jelentette”.[13] Szajbély Mihály friss Csáth-monográfiája vonatkozó egységében, némi önellentmondásba keveredve polemizál Lengyel következtetéseivel. Forráshiányosnak jelenti be magát, ettől még adatolásra szorulna Szajbély következő kijelentése: „Nincsen rá adat, de valószínűsíthető, hogy a zsidó családok asztalánál is téma lehetett a más származásúakhoz fűződő viszony, folyhatott az ellenségkép-konstruálás. A szalonbeszélgetések azonban megmaradtak saját köreiken belül.”[14] Ez lenne valóban a századfordulós Szabadka művelődéstörténeti szempontból fontos és kutatandó miliőjének, így e veszekedés sokféle motivációjú természetének is egyik lényeges momentuma. A monográfus e problémát körbejáró fejezetének utolsó sorai hasonlóan sommás és vitára hívó megállapítással sodorják össze a nagyon összetett probléma sokfelé mutató szálait: „Lengyel […] az egész életút és életmű alakulása tekintetében vont le talán túlságosan is rövidre zárt, hipotetikus következtetéseket, az azonban bizonyosnak látszik, hogy a feleségével szembeni, tragédiához vezető kóros gyanakvásában része lehetett az asszony zsidó származásának is.”[15]

Nem kívánok igazságot tenni, bár inkább Lengyel András a Csáth-naplók ez irányú konfesszióinak genealógiáját szorgalmasan végig követő gondolatmenetének konklúzióját látom megalapozottabbnak ebben a diskurzusban. Az azonban már ebből az egyetlen kiragadott problémából is látható, milyen bonyolult ennek a rövid időszaknak, a szabadkai önképzőkör gimnáziumát az irodalomtörténeti szakirodalomba emelő eseménysornak és feldolgozásának históriája. Emiatt annyira lényeges és fontos e gazdag anyag napvilágra kerülése, kötetbe rendezése. Mert a most már kézbe fogható kiadvány előtt valóban csak mozaikokra, torzóban maradt részletekre voltunk utalva e tekintetben. A fókusz természetesen módon esett a város két leghíresebbé váló írójának ténykedésére. Az is igaz, hogy a teljessé váló kép fontos részleteit már vázolták korábbi, intézménytörténettel foglalkozó munkák. A kör dolgozatainak és azok opponálásának a szabadkai levéltár forrásaiból búvárolt gyűjteménye egy 1981-ben megjelent vékony kis füzetke volt. A Toncs Gusztáv és Loósz István, az önképzőkör Kosztolányira és Csáthra is nagy hatást gyakorló vezető tanárai nevén megjelent Útravaló című könyvecske már előlegezte azt, ami az Izmos irodalmi kötelékben bejegyzéseit olvasva még egyértelműbb. Az Útravaló a sajtó alá rendező Magyar László bevezetője szerint azért is izgalmas olvasmány, mert belőle világosan látszódik, Toncs az unokatestvérek pályakezdésének nagyon meghatározó figurája. Ő volt az, aki Kosztolányi erényeit elsőként ismerte föl.[16]

Toncs Gusztáv–Loósz István:
Útravaló: Pályamű-értékelések a szabadkai főgimnáziumban 1885 és 1918 között,
sajtó alá rend. Magyar László, (Szabadka: Életjel Kiadó, 1981)

Az önképzőkör az 1868/69-es tanévben alakult meg, bár ténykedését már megelőzte a Bimbó című, a kvalitásos fiatalok dolgozatait 1863-ban megjelentető válogatás. A gyűjtemény életre hívója, Jámbor Pál pedagógus ilyen formán a kör első inspirálója volt.[17] A város kulturális létében korábban is szerepet játszó, kalandos életű Jámbor 1873-ban tért vissza Szabadkára és lett a gimnázium tanára, majd igazgatója.[18] Az ő bábáskodása után a következő fontos állomást a magyar–filozófia szakos Toncs 1881-es Szabadkára érkezése jelentette, megjelenése a körre és a tanári karra is serkentőleg hatott.[19] Az 1882/83-as tanév új igazgatója, Haverda Mátyás módosított alapszabállyal tette hivatalossá a kör működését 1883. március 19-én.[20] A kezdeti időszakában is személyeskedésektől, sértődésektől hangos önképző életében az 1883-as év, Toncs Gusztáv vezető tanárrá választása volt a valóban vitathatatlanul fontos vízválasztó. Az ő „higgadt” és „megfontolt” habitusa volt az, amely kordában tartotta az indulatokat. Toncs érája az 1899/1900-as tanévig tartott, amikor helyettes igazgatóvá választása miatt magyar–latin szakos kollégája, barátja és irodalomtudósi tevékenységében is állandó szerzőtársa, Loósz István vette át az önképző vezetését.[21]

Az Izmos irodalmi kötelékben a lehető legbővebb betekintést nyújtja a századforduló közoktatásának szellemi műhelyei működésébe. Azért is fontos mindez, mert ezek az egyesületek, részben szisztematikus forrásfeldolgozás híján, nehezen leírható atmoszférájú közösségként jelentek meg az eddigi kutatásokban. Arany Zsuzsanna Kosztolányi-monográfiája hangsúlyozza, hogy e „nyelvi és irodalmi önművelési céllal létrejött egyesületek előzményeit a felvilágosodás és a reformkori diáktársaságok” körében kell keresnünk.[22] Azt, hogy az őket belengő anomáliákkal számot kell vetni, már az író korai időszakát és szellemi fejlődését pásztázó Kiss Ferenc-kötet (A beérkezés küszöbén: Babits, Juhász és Kosztolányi ifjúkori barátsága, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1962) is érintette. A Négyesy-szeminárium históriáját kiválóan bemutató könyv az önképzőköri szisztémát az irodalmi emlékezetben legendássá vált stílusgyakorlatokkal összehasonlítva tárgyalja lakonikusan: „A vidéki gimnáziumok önképzőköreinek kisszerű belterjessége után, itt mégis a társadalom fő áramainak erőterébe kerültek Kosztolányiék.”[23] Az immár kézbe vehető, mintaszerűen sajtó alá rendezett jegyzőkönyvek végig arról tanúskodnak, progresszivitás és kicsinyesség egyszerre jellemezte ezt a szerveződési formát. Ami pedig a szabadkai tehetséggondozó csoportosulás történetének legismertebb epizódját, Brenner és Kosztolányi társaikkal és tanáraikkal való összeugrását illeti, úgy teszik, ez egyáltalán nem volt meglepő, nagyon is levezethető volt a kör egészének históriájából. Erre már az 1874/75-ös tanév október 25-i gyűlésének jegyzőkönyvében is találunk bizonyítékot. Ferenczy Gyula akkori elnök jegyzőkönyvben rögzített beszédében nyíltan és hosszan értekezett is erről: „Mindenekelőtt engedjék meg önök megvallanom, hogy elméleti téren azok sorába tartozom, kik gymnasiumi önképzőköreink életrevalóságán, jelen viszonyok közt kétkedőleg rázzák fejüket, kik utalnak a tagadhatatlan igazságra, hogy önképzőköreink igen könnyen válhatnak […] puszta külsőségekké, belső erőtartalom nélkül, legyen e jelenségnek alapja akár a fiatal […] szellemnek higgadt eszmecseréhez egy könyen, szokni nem tudó élénkebb természete, akár az iskolai teendőkkel való túlhalmozottság,…”[24]

A nem megfelelő hangnem és disputakultúra mellett a később, a Kosztolányi-ügyben eszkalálódó „magyartalanságok” témája is végig napirenden volt. Erről tanúskodik az 1891/92-es tanév február 6-án tartott ülésének jegyzőkönyvi bejegyzése. A Jókai Az új földesúr című regényét ismertető Buzás Ferenc-féle opponencia kapcsán kialakult diskurzusban hangsúlyozta Vojnics H. József, hogy abban, ti. a pályaműben túl sok az „idegen kifejezés”.[25] Látható, Csáthék színre lépése előtt is az ő későbbi összecsapásaikat gerjesztő hangulatok és motivációk uralták ezt a szerveződést. A Toncsot váltó Loósz az 1899/1900-as és az 1900/01-es tanévben vezette a társaságot. A hírhedté váló 1901/02-es évben Gaál Ferenc, a végképp botrányossá alakuló 1902/03-as tanévben Révfy Zoltán látta el a körvezetői feladatokat.[26] A diósgyőri származású Gaál magyarnémet, az adai Révfy magyarlatin szakos volt.[27] Az 1901/02-es év első kritikus pontja, ahogy Bori Imre fogalmaz, Kosztolányi „első párbaja”, Rügyfakadás című verse, annak Nagy Nándor-féle és mások által is támogatott bírálata kapcsán zajlott le.[28] A bírálók ítéletét elfogadhatatlannak tartó szerzővel szemben ekkor merült fel először a jegyzőkönyvben rögzítendő „megrovás” igénye, ám ezt a bejegyzést és a személyeskedés ódiumát a vezető tanár, Gaál elvetette. A már teljes terjedelmében olvasható jegyzőkönyvi bejegyzés a disputa retorikájába, fázisaiba bevezetve az olvasót, végre komplex panorámája mindannak, amit Dér, vagy Bori még szűkszavúan prezentáltak.[29] Az eseményről valóban sommásan és elfogultan persze, Brenner József naplóbejegyzése így tájékoztatott: „A mai önképzőköri ülésen Didét lerántották. Ő egy verset adott be a mi határozottan szép és jó vers és egy ujság (Vészi József) is jól nyilatkozott róla. Ámde a zsidó párt lerántotta nagyon.”[30]

Innen már ismert és gazdagon adatolt (Munk, Dér, Bori) az eszkalálódó viszály fázisainak krónikája. A stációk a Jámbor István Egy őszi est című munkáját illető, a december 15-i találkozón elhangzott plágium-vádtól (Kosztolányi Gogol Rettenetes bosszú című történetének egy „átvett” részletét mutatta ki a pályaműben) az 1901. december 22-i gyűlésen Kosztolányi Sírvirágok című versgyűjteményét kritizáló konfliktusig vezettek.[31] A menetrendszerűen érkező indulatkitörések végeredménye Kálnai Dezső, Kosztolányi, Friedmann Ferenc és Schmausz Dezső kilépési kísérlete volt. Kálnai megrovásban részesítése, majd a következő, az 1902. január 19-én sorra kerülő gyűlésen a tanév hátralévő részére való tényleges kizárása, a kommentárokkal ellátott részleges forrásközlés (Dér), vagy a monográfia logikájához illően az anyagot inkább kivonatoló (Bori) feldolgozás helyett most, a komplett jegyzőkönyv ismeretében, minden rezdülésében, a viszály összes finomságával együtt érzékelhető. Az új kiadvány jegyzőkönyveit lapozgatva az is szépen körvonalazódik, hogy Toncs és Loósz után Gaál Ferenc is sokat tett az ellentétek elsimításáért. Erre a következő tanévben Gaált váltó Révfy már kevéssé volt képes, az „önérzetes” kamaszok szenzibilis és sokszor változó érzelmeit ő nem tudta nyugodt mederbe terelni. Kosztolányi a számára utolsó, a biográfiában kultikus pillanatként rögzült 1902. november 9-i ülésen már a korábban vele egy platformon álló Friedmann egy opponenciáját bírálta keményen, ezután történt meg a sokszor elbeszélt „germanizmusos” vita, a magát sértettnek vélő kamaszfiú teremből való ki-be járkálása.[32] Az 1902. november 23-i találkozó tudhatóan „önfeloszlató”. Révfy itt is olvasható megfogalmazása szerint „a régi hagyományos sikerű működésnek csakis úgy lehet méltó folytatása, ha az ifjúsági körtől minden személyeskedés” távol marad.[33] A jegyzőkönyv, ahogy ezt a korábban is teljességében ismert bejegyzése tartalmazta, közölte a szegedi tankerület kir. Főigazgatóság határozatát, amely a vezető tanár által nekik eljuttatott jelentés alapján a tanévre felfüggesztette a kör működését.[34]

A következő tanévben Kosztolányi Árpád, miután az előző év botrányát követően fiát magántanulónak adta, igazgatói és önképzőköri elnöki minőségében megnyitva az ülést, beszédében figyelmeztette a tagokat, hogy „tegyenek félre minden személyeskedést”, „különösen a felekezeti türelmetlenséget”, amelyet az előző év történései fő okaként nevezett meg. E megnyitóban Pásztory Endrét jelölte ki az önképzőkör vezetőjének, bejelentve azt is, hogy amikor „teendői engedik”, ő is ellátogat majd a gyűlésekre.[35]

A most közreadott kollektum persze nemcsak leghíresebb „botránya” olvasása és újraolvasása miatt izgalmas vállalkozás. Az mindenesetre bizonyos, a két öntudatos kamasz szerzői szárnypróbálgatásai szempontjából sem haszontalan a korábbinál is bővebben szembesülni gimnazista hétköznapjaikkal. Ez az időszak alapozta meg későbbi pályájukat, vezetett például a CsáthMunkHavas trió csak néhány évvel az önképzőköri affér után született, ugyancsak később felfedezett, viszont annál izgalmasabb, szintúgy Dér által közreadott és utószavával kísért vállalkozásához (A repülő Vucsidol, Szabadka, Életjel Kiadó, 1978). A középiskolás élmények adják majd a hátteret a Vucsidol imaginárius Szabadkája „mucsaiságának” leírásához. A szórakoztató tárcaregény-paródia disztópikus villamosutazásai[36] Csáth fiatalkori naplóinak Palics és Szabadka közötti villamosos kalandjaiból is merítettek[37]. Arról nem is beszélve, hogy a jegyzőkönyvekben gyakran előbukkanó valós személynevek hogyan épülnek majd be a Kosztolányi-prózába (L. a kör korábbi tagját, Csajkás Mihály matematikafizika szakos tanárt, az ő vezetékneve az Aranysárkány Csajkás Tiborja elnevezésének inspirálója.)[38]

A négy füzetből álló anyag ugyan az 1905/06-os éra jegyzőkönyveinek közreadásával zárul, a fennmaradó néhány év históriáját azonban a gimnázium évkönyveiből is alaposan rekonstruálta a közreadó. Ez az aprólékos filológiai munka is sok eredményt hozott, meggyőző egy kötetben látni a szabadkai gimnázium fontos időszakának krónikáját.[39] A tehetséggondozó műhely históriája, bár ezt a résztvevők akkor még nem sejthették, az 1914. április 26-án megtartott szavalóversennyel zárult. Gavrilo Princip 1914. június 28-i pisztolylövései nemcsak a kör ténykedését rekesztették be, félreérthetetlenül jelezték a Belle Époque végét a város és Európa számára is.


Izmos irodalmi kötelékben:
A szabadkai gimnázium értesítői és önképzőkörének jegyzőkönyvei

A sor, a kiadványban felbukkanó irodalom- és művelődéstörténeti adatoké, helytörténeti kuriózumoké, hosszan folytatható. Az Izmos irodalmi kötelékben mind a századfordulós Szabadka várostörténeti kutatása, mind az irodalomtörténet számára felbecsülhetetlen adatokkal szolgáló könyv. A vizuális megjelenésében is igényes kötet gyönyörű betűtípusával és muzeális értékű fotóillusztrációival is megörvendezteti az olvasót. A Hicsik Dóra által szerkesztett forráskiadás Hózsa Éva és Virág Zoltán szakmai lektorálásával, Tóth Péter szellemes borítójával, Lality Csaba tervezésében kerül az olvasók elé.

Kovács Krisztina

Izmos irodalmi kötelékben:
Kosztolányi Dezső és Csáth Géza önképzőkörének jegyzőkönyvei

Szerk., elősz., jegyz.: Hicsik Dóra

Dotnet Kiadó

Budapest, 2021

587 oldal, 5250 Ft

JEGYZETEK

[1] L. M., (Lukács Melinda), „Irodalomtörténeti csoda: Az Izmos irodalmi kötelékben című könyvet mutatták be a Szabadkai Városi Múzeumban”, Magyar Szó Online 2021. december 2. Hozzáférés: 2021.12. 21. https://www.magyarszo.rs/hu/4790/kultura/255280/Irodalomt%C3%B6rt%C3%A9neti-csoda-Szabadkai-V%C3%A1rosi-M%C3%BAzeum-H%C3%B3zsa-%C3%89va.htm

[2] Uo.

[3] A Kosztolányi önképzőköri ténykedésére vonatkozó szakirodalom legfontosabb tételei, a teljesség igénye nélkül: Dér Zoltán, „Az önképzőkör tagja”, in Kosztolányi Dezső, Mostoha és egyéb kiadatlan művek, bev., jegyz. Dér Zoltán, (Újvidék: Forum Könyvkiadó, 1965), 85–98.; Dér Zoltán, Az első műhely (Kosztolányi Dezső önképzőköri évei), Miniatűrök 12 (Szabadka: Életjel Kiadó, 1970); Bori Imre, Kosztolányi Dezső, (Újvidék: Forum Könyvkiadó, 1986); Arany Zsuzsanna, Kosztolányi Dezső élete, (Budapest: Osiris Kiadó, 2017), 50–56; Szajbély Mihály, Csáth Géza élete és munkái: Régimódi monográfia, (Budapest: Magvető Kiadó, 2019), 45–55.

[4] Hicsik Dóra, „Előszó”, in Izmos irodalmi kötelékben: Kosztolányi Dezső és Csáth Géza önképzőkörének jegyzőkönyvei, szerk., elősz., jegyz. Hicsik Dóra, (Budapest: Dotnet Kiadó, 2021), 5–46, 31.

[5] Uo., 32.

[6] Dér, Az önképzőkör tagja…”, 94.

[7] Uo., 95, 96.

[8] Bori, Kosztolányi Dezső…, 16.

[9] Ifj. Brenner József, (Csáth Géza), Napló, (1900–1902), közread., utószó Dér Zoltán, (Szabadka: Életjel Kiadó, 2006), 196. vö. Csáth Géza, „Méla akkord: hínak lábat mosni”: Naplófeljegyzések 1897–1904, sajtó alá rend. Molnár Eszter Edina és Szajbély Mihály, (Budapest: Magvető Kiadó, Petőfi Irodalmi Múzeum, 2013), 377. A jegyzet második számú tételeként citált későbbi szövegkiadás emendálta az általam idézett, Dér-féle verzió „tollhibáit”.

[10] Ifj. Brenner, Napló, (1900–1902) …, 200. vö. Csáth, Méla akkord…, 380.

[11] Dér, Az első műhely…, 71.

[12] Arany, Kosztolányi Dezső élete…, 55.

[13] Lengyel András, „Csáth Géza kamaszkori antiszemitizmusáról”, Tiszatáj 69 (2015):6: 7791, 84, 88.

[14] Szajbély, Csáth Géza élete…, 52.

[15] Uo., 55. […] Kiemelés tőlem. K. K.

[16] Magyar László, „Előszó” (Cím nélkül)”, in Toncs Gusztáv és Loósz István, Útravaló: Pályamű-értékelések a szabadkai főgimnáziumban 1885 és 1918 között, Miniatűrök 37 sajtó alá rend. Magyar László, (Szabadka: Életjel Kiadó, 1981), 515, 14.

[17] Hicsik, „Előszó…”, 8.

[18] Hicsik Dóra, Alma Mater: A szabadkai főgimnázium tanárai, Miniatűrök 53 (Szabadka: Életjel Kiadó, 2010), 22.

[19] Hicsik, Alma Mater…, 40.; Hicsik, „Előszó…”, 13.

[20] Hicsik, „Előszó…”, 13.; Arany, Kosztolányi Dezső élete…, 50.

[21] Hicsik, „Előszó…”, 18, 29.; Hicsik, Alma Mater…, 28, 40.

[22] Arany, Kosztolányi Dezső élete…, 50.

[23] Kiss Ferenc, A beérkezés küszöbén: Babits, Juhász és Kosztolányi ifjúkori barátsága, Irodalomtörténeti füzetek 37 (Budapest: Akadémiai Kiadó, 1962), 12.

[24] „Jegyzőkönyvek 1874/75”, in Izmos irodalmi kötelékben…, 4999, 55. […] Kiemelés tőlem. K. K.

[25] „Jegyzőkönyvek 1891/92”, in Izmos irodalmi kötelékben…, 211237, 225.

[26] Hicsik, „Előszó…”, 31, 32.

[27] Hicsik, Alma Mater…, 18, 36.

[28] Bori, Kosztolányi Dezső…, 11.

[29] „Jegyzőkönyvek 1901/02”, in Izmos irodalmi kötelékben…, 387420, 391.

[30] Ifj. Brenner, Napló, (1900–1902)… 137.; vö. Csáth, Méla akkord…, 305.

[31] Dér, Az önképzőkör tagja…”, 8688.; Bori, Kosztolányi Dezső…, 1112.; „Jegyzőkönyvek 1901/02…”, 408, 411.

[32] „Jegyzőkönyvek 1902/03”, in Izmos irodalmi kötelékben…, 421443, 434.

[33] Dér, Az önképzőkör tagja…”, 96.; „Jegyzőkönyvek 1902/03…”, 435436.

[34] Dér, Az önképzőkör tagja…”, 9697.; „Jegyzőkönyvek 1902/03…”, 436.

[35] „Jegyzőkönyvek 1903/04”, in Izmos irodalmi kötelékben…, 444475, 445.

[36] Csáth GézaHavas EmilMunk Artúr (C. H. M.), A repülő Vucsidol, sajtó alá rend., utószó Dér Zoltán, (Szabadka: Életjel Kiadó, 1978), 3334,

[37] Ifj. Brenner József, (Csáth Géza), Napló, (1897–1899), közread., utószó Dér Zoltán, (Szabadka: Életjel Kiadó, 2005). 16.; vö. Csáth, Méla akkord…, 19. A villamossínek Palicstól Szabadkáig való komplett lerakásán örvendező Brenner József nemcsak ezt a jegyzetet szánja az ő és unokatestvére irodalmi világában is mágikus térré tett közlekedési eszköznek. Az 18971899-es naplók tele vannak e témájú leírásokkal.

[38] Hicsik, Alma Mater…, 13.

[39] Hicsik, „Előszó…”, 36.