kabai lóránt versei

belátások újév napján

ha egyértelmű, hogy (1) minden vonal felfeslik (és nem is feltétlenül azért, mert a csodajelet nem vesszük észre), és ha a kijelentés banalitása ellenére is leginkább (2) atomizált, magányos véglényeknek tűnünk föl, valamint ha (3) most tél van, zengő érc és hólánc és halál, akkor még (4) a szomorú karc is elmosódik, (5) rend csak kívül lehet, már ha — és (6) a kimetszett („megszüntetve megőrzött”) egyik vagy másik fél sem út. azaz (7) nem tudok én, nem szeretek semmit, holott csak (8) a tudatalattim meg a felettes énem szórakozik kedélyesen, miközben (9) tettem, amit nem tettem, és mondtam, amit nem mondtam, csak (10) ledermedek, ha mintha már mást dermesztettem volna kővé — s meglehet, (11) minden egész meggyötör, akkor is csak a szerepeket játsszuk túl —, (12) a démon úgysem hibázik, és (13) már az sincs, hogy ha nem változtathatsz meg semmit, akár ki is rúghatsz a hámból, mert nincs hám, és (-1) nincs kígyó, nincs béka, szentelt víz van és búzakenyér; kétezer-tizenkettő január egy, dél.

légypapír

tegnap este a tudatalattimmal ittam itthon. nem igazán vagyunk jóban, és ismét csak komoly összetűzésbe keveredtünk, féltem is, hogy esetleg durva verekedés lesz a vége. már épp arra gondoltam, hogy akkor most jön a szokásos, azt mondja megint, „intézzük el kulturáltan, szkanderrel, úgyis erősebb az argumentációs bázisom”, de aztán csak ültünk a sötétben, csöndben, ő ködszemüvegben, én napszemüvegben. később cseréltünk. aztán megint.