tiszatáj | 2014. április 3.

kabai lóránt versei

eljutni a tilostól a kellig
(két fehér súly, ha egymásra mered),
dísztelen, szigorú útvonal,
többszöri retúr, félelemtől a vágyig
(két sötét árny oppozícióban),

oda és vissza, vissza és oda,
végül csak oda, rezzenetlen,
jegy egy útra, akadálytalan
(tévedések összegződnek rekurzívan),
ott a csoda, maga az út […]

egy

a nyugalom szétárad fejemben, és szét fogja roncsolni,

pedig úgy gondolom, most már vagyok olyan erős,

hogy egyedül is elboldogulok magammal;

az érzést szégyellem sokszor, hogy erősebb vagyok,

mint mások, ez az érzés fog el újra és újra,

azonban mindig a gyengeségem volt az erősségem,

én pusztán gyengeségből vagyok,

ezt azonban még senkivel nem közöltem.

szótlanságom nyugtalanítónak tűnhet föl,

de nem aggasztónak, mert nem beteges,

hanem ésszerű, a testem, mint látható, egészséges;

az ember szüntelenül csúcsveszélyes állapotban van,

csupán nincs tudatában a ténynek, hogy szüntelenül,

hogy ő maga, hogy mindig maga ellen,

ilyen csúcsveszélyes állapotban leledzik,

ezáltal létezik, de beteg is ezáltal.

az emberek járnak egymással, beszélnek egymással,

hálnak egymással, és nem ismerik magukat,

ha az emberek ismernék magukat, nem járnának egymással,

nem beszélnének egymással, nem hálnának egymással;

te ismered magadat, kérdem gyakran magamtól,

a kérdést a legmagátólértetődőbbnek érzem;

én nem tartozom ide, sehova nem tartozom,

egyik, állandóan visszatérő, döntő mondatom.

a magunkban-beszélgetés művészete sokkal magasabbrendű,

mint a beszélgetés művészete, de a magunkban-beszélgetések

ugyanolyan értelmetlenek, mint a beszélgetések,

habár hasonlíthatatlanul kevésbé értelmetlenek;

a szavak, amelyekkel beszélünk, voltaképp már nem is léteznek,

az egész szókészlet, amit használunk, már nem is létezik,

de az sem lehetséges, hogy teljesen elnémuljunk,

mert mindent, ami meg van világítva, be is kell világítanunk.

minden embernek megvannak a szavai,

amelyeket nem szabad felmondanunk neki,

minden rokonom és ismerősöm betege annak,

hogy bizonyos szavakra mindig óhatatlanul elkínzottan reagál,

de annyi mindent teszünk, és rejtély marad, hogy miért,

tessék, ezt mondtam, nem tudom, miért;

két papagáj egyszerre mindig ugyanazt rikoltozta,

és nem sikerült kivennem, hogy mit rikoltanak.

én egy mindenestül idézetellenes ember vagyok,

ellentétben másokkal, az idézgetés az idegeimre megy,

de be vagyunk zárva egy folyvást mindent idézgető világba,

egy folyamatos idézgetésbe, amely maga a világ;

korábban igen hamar ítéleteket hoztam,

most csak lassan jutok el egy falsig,

legjobb pillanataimban egy olyan nyelvet beszélek,

amelyet mindenki ért, de nem ért senki engem.

jóllehet mindent, amit eddig írtam, megsemmisítettem,

mégis hatalmas előrelépéseket tettem;

épp olyan mértékben, amilyen mértékben azt hiszem,

el kell vonulnom a világtól, ki is szolgáltatom magam neki,

fantasztikusan gondolkodunk, és fáradtak vagyunk,

a kimerüléslehetőségek tökélyre vitelében

elsötétítettem házamat, a ház pedig elsötétített engem,

az analógiák végül elkerülhetetlenek.

azt gondolhatnánk, hogy a színjáték utáni fáradtság

vagy a szürkület előtti őrület, vagy a színjáték utáni

és a szürkület előtti őrület és fáradtság miatt

a házban uralkodó nyugalmat hirtelen mindenki a házban

csak a házban uralkodó nyugalomnak érzi,

megfosztva a rettenetestől, a nyomasztótól;

ha vendégeket hívok magamhoz, az az érzésem,

hogy ellenségeket hívtam meg, a fejem ellenségeit.

állandóan zaklat bennünket, amihez hozzáérünk,

tehát minden mindig zaklat bennünket,

életünk, amely nem a természet, egyetlen merő zaklatás nekünk,

órákon át nézem a nyugalmat, amely itt honol,

tudom, hogy itt mindig ez a nyugalom honolt,

egy teljesen változatlan nyugalom, amely megváltoztatott,

megváltoztat engem, megváltoztat mindannyiunkat;

először jutottam el a megvalósításig.

kivon

úgy van bár feltüntetve, komplementer próbatest,

de ez mégsem egyenrangú utak kereszteződése.

az alapszínekkel dolgozik a démon,

csak azokkal operál, megveti a tetrakromátokat.

vérzékeny önutálat, fájdalmas mellékállás;

a szín csak egy érzet, az elme egyik reakciója a fényre.

az eszkimó asszony napvak hold, talál és tart.

korlátozott cselekvőképesség; fogad, enged.

szánalmas és hazug redundancia, léha és locska;

de komolyan: a végén mind nevetni fogunk.

korán kelt a vágy, mi elmém kockáival játszik,

a torkolattűzben felvillan a semmi jót nem ígérő arc.

égi lom, világ sírköve, sunyi far-pofa,

fényben fürdik, de a fényhordót eltaszítja.

bárki arcbőrvastagságára féltékeny lehet az ember,

rihe lelkek között keresve bizonyosabbat, mint a kocka.

nem nézni oda, még vállat se rántani.

összevissza beszélek, nyilván, mintha,

mondanék még valamit, de engem sem érdekel;

fut, rohan előlem az élet, fehér hó, fekete kutya.

három mondat

eljutni a tilostól a kellig

(két fehér súly, ha egymásra mered),

dísztelen, szigorú útvonal,

többszöri retúr, félelemtől a vágyig

(két sötét árny oppozícióban),

oda és vissza, vissza és oda,

végül csak oda, rezzenetlen,

jegy egy útra, akadálytalan

(tévedések összegződnek rekurzívan),

ott a csoda, maga az út,

a többször ismétlendő,

maga a cél, bolyongani, vizsgálódni,

bejárni és felfedezni, ráismerni

(kivonni csak a szummát lehet),

megszeretni teljes felületét

— s már csak vonal lennék,

ásónyomnyi sáv, éj rímelte csík,

ponttá gyűrhető térelem,

és nem tudom,

létünk elenyész, mint illatok a mezőn.

savószín égbolt

mondatkezdő nagybetű, talán az ösztönöm nem látszat csupán, alany, állítmány, ha az emberek repülni tudnának, egyeztetés, csipetnyi bővítményezés, már nem is akarnának olvasni, nyílegyenes grammatika, áttetsző szemantika, az „én” pusztán egy szintaktikai jelölőeszköz, üres retorikai játék, vessző, amennyi dukál, pontosvessző, csak ha muszáj, kezelhető nagy levegő, és végül mondatzáró pont, sőt felkiáltójel; magának-való-lét. de hátha mégsem úgy volna.

tetánia

keserű vagy savanyú a szőlő, nem is tudom, a tej sem a régi, a pultoslány gyűlöl, volt szerelmed fel sem ismer, a piaci kofa bizalmatlanul méreget, barátod elpártol, a hajléktalan leköp, italod megcsal, s érzed, mindennél pontosabban érzed: az élet szép; szép az élet.

A Tiszatáj folyóirat 2012-ben a szomszédos országok folyóirataival együtt­működve elindította a Csomópontok átkötése című, fiatal lírát bemutató csereprogramját. A Tiszatáj eddig horvát és szerb válogatással jelentkezett, cserébe a Tiszatájhoz kötődő fiatal magyar költőket bemutató összeállítás megjelent vagy megjelenés előtt áll horvát, szlovén és a szerb folyóiratokban (és folyamatban van a román, a szlovén csere is). A válogatást mindig az adott folyóirat versrovatának szerkesztője végzi.
A Tiszatáj Online most a külföldi lapokban megjelenő magyar anyagot közli. A sorozatot Szegő János bevezető esszéjével indítottuk útjára, melyet Áfra János, Balázs Imre József, Csehy Zoltán, Csobánka Zsuzsa, Deres Kornélia, Gerevich András, Győrffy Ákos, k. kabai lóránt, Kollár Árpád, Krusovszky Dénes, Lanczkor Gábor, Nemes Z. Márió, Orcsik Roland, Polgár Anikó, Pollágh Péter, Sopotnik Zoltán, Szabó Marcell, Szálinger Balázs és Turi Tí­mea szövegei elé írt.