Ez itt
Mit mondtál? Hogy ma még pofon is versz, ha felbosszantalak? Mert ma olyan napod van?
Hogy megüthetsz? Hát eszeden vagy ter? Ha engem fenyegetsz, velem még kilencet is fenyegetsz, átgondoltad-e? Mert mi ennyien vagyunk, és mind külön is és együtt is mindent megtennének értem.
És ne vond vissza, ne, hisz’ csak a kérésemre vontad, hát ne vond. De neked tényleg elment az eszed, ha ilyet meg mersz tenni. És sajnálom, én sajnálom a legjobban, hogy a szóbeli agresszió nem a vég, nem a harag vége, a düh elfüstölése. Nem bizony, sajnos. Hanem előjáték, a fizikai erőszak eleje, és így bizony nagy pácban vagyunk. Mert nekem, énnekem kell vigyázni a számra, nehogy otthon elszóljam magam. Mert te bozótharcos vagy, magányos céllövész és sokszor hidegvérű orvlövész is, ahogy a kollégáidat szóban gyepálod a főnök előtt. Hallottam sokszor, de te otthon is túlélő vagy, a túlélők magabiztos erkölcstelenségével kezeled a családtagjaidat is. És dugod el előlük a pénzedet, coládat, csokidat, hisz’ te mondád. Míg mi tízen vagyunk, tízen, bár némelyikünk olykor több ezer kilométerre, de akkor is vagyunk. Amit te a dzsungelharcos agyaddal fel se érhetsz. De nekem meg most hallgatni kell, hallgatni, mert ha elmondanám, amit mondtál, felbőszítenék mindenkit, te agyatlan. És még én se tudhatnék semmit, ártatlanul néznék rád, a bűntelenség teljes tudatával. Miközben te, hát nem tudom, mi történne veled, miközben ez itt csak egy piti állás, egy vacak kis pénzkereső hely, semmi más. És akkor tényleg eszetlen vagy, ha nem tudod, milyen olcsók errefelé a verőlegények.
Édes jó istenem, még meg se tudnám, hogy mennyiért, te balga. De összedobnák, az biztos, ahogy műtéthez szoktuk. Bizony, a rákos kutyánk is él még, most volt egyéves túlélő.
De neked se kutyád, se macskád, csak ez a mocskos szád van. És nem félsz, nem uralkodsz rajta, nem, hogy egyszer a szavak a kezeidet is eleresztik. És tényleg leütsz egyszer valakit, mint egy nyulat, te botor.
Én meg hallgathatok, ügyelhetek odahaza a számra.
A töppencs
Egy töppencs miatt? A kis kövér Kati néni miatt takarítod ezt a böhömnagy irodaházat? És ráadásul félve?
Féltve az állásodat, mondod, hogy elveszted. Ezt, ezt a barom épületet, hát igyekszel gyorsan szívni a cigidet.
Pedig így, pontosan így fogsz elveszteni mindent. A pánikosan szívott cigikkel, a kapkodó légvételekkel kétóránként és bármikor máskor, ha dolgozol sé néznek. Mert nem ehhez vagy te szokva és izgulsz, hogy jól csinálod-e. Az oxigénhiányhoz szoktatott agyaddal, azzal fogsz elveszíteni mindent, mert spóroláshoz szoktatod. Az a kevés levegő oda megy mindig, ahol a legnagyobb szükség van rá a takarításhoz, a takarítás mozdulataihoz. De rögzítésre, emlékre már nem futja, bogaram. Korán, nagyon korán kezdesz butulni szentem, és beállsz a hazai demensek sorába. Nyűgnek a lányod nyakán, kitéve magad a társadalom rokkantnyugdíj-osztogató kegyének. De nem mondom, csak hallgatlak, nem mondom, mert minek pánikoltassalak még én is.
Nem mondom, mert szabadnapos vagyok, s csak a férjem kutyájával jöttem megnézni a Dunát, árad-e még, de úgy látszik, csak rád akadtam, nekem belőled lett emlék. Vagyis a töppencsből, hogy mennyire elvette a kedvedet a diplomás ápolástól. Hogy inkább idáig szaladtál, ide, egy toronyház tövébe, mint fa alá. Pedig kút sincs itt, Gilgál-kút, menedék az embernek abból a korból, mikor nem volt írott jog, csak népharag. Akkor volt óvhely a kút, szent helye a bűnösnek, ahol tilos volt egy ujjal is hozzányúlni. És nem is volt rossz intézmény, mert legalább le tudott higgadni a faluközösség, míg keresték a bűnöst, legalább közben kiderülhetett za is, hogy esetleg ártatlan, csak valaki az ő nevét pittyentette el, a többi meg ment utána bosszút fogadva. De te magad hajtottad magadat ide, s mint mondod, azért, mert megszeretted a Kati nénit, elkezdtél ragaszkodni hozzá, pedig azt nem szabad, s ezért nagyon megviselt a halála. Mondod is, kórházba kellene menned dolgozni, ahol nagyobb a forgás. De nagyobb az elhullás is, mondom, csak magamban. Nem bírnád te azt sem, neked érző a szívet, te a töppencset bírtad. És most vezekelsz itt, töltöd önnön büntetésed idejét, de nem lesz senki, se senki, aki egyszer a füledbe súgná, hogy letelt. Hát make it easy, mondaná az angol, vedd könnyen, legalább te könnyíts magadon, te, aki tudod, mit és miért csinálsz. Mert nem bűn az, dehogy, hogy kiválasztottál egyet a gondozott öregek közül, a jókedvű, életvidám Katit, és megszeretted. Jobban, mint a többit, és jobban, úgy látszik, a kelleténél, mert most vezekelsz érte, s vezekelni csak a rossz szeretetért szoktunk, a kizárólagos imádatért. Te pedig, ahogy elnézlek, nem ezt csináltad. Bizonyára csendben, nem zajosan csináltad, nem keltettél irigységet, féltékenységet a többi gondozottban.
Mert mit tegyünk bogaram, mit, ha egyszer nem tudunk mindenki egyformán szeretni? Mit, ha van, akihez jobban húz a szívünk? Hisz Isten is megtehette, neki is lehetett kiválasztottja, nézd csak. Ő is jobban, szebben pásztorolt valakit a többi embernél. S gondoltál-e rá egyszer is, hogy miért nem te voltál az? Miért nem te vagy az? Hát akkor miért is vezekelsz? Ha egyszer csak így bírunk szeretni, kiválasztva és kiválasztódva? És persze, hogy mondta, hogy hiányzik a családja. Mondta, mert tudta, hogy így illik, mert tán ő is szégyellte, hogy jobban szeret már téged, mint a tulajdon leányát. S akkor, ha akarod, ha nem, neked volt nyitva, neked minden áldott nap az a szív, az a csakra vagy micsoda. Csak neked vagy főleg teneked. S ahogy te, ő se értette, miért pont téged, téged szeret az összes többi közt. Csak tette, amit kellett, és ahogy kellett, amit és ahogy teneked volt jó. Mert ha van, akkor már mindegy, miért, mitől van. Genetika, ösztön, élettörténet vagy csak szimpla hasonlóság miatt szeretik egymást az emberek, ki-ki a magáét. S ahogy elnézlek, nézem a soványságodat, munkabéli figyelmedet és titkos félelmeidet a kenyértelenségtől, hát első blikkre azt mondanám. Azt, hogy te éppen az ellentétedet találtad meg benne, a töppencsben, az apró, de fürge, ugyanakkor kövérkés asszonyban. Ő volt teneked a másik feled, a könnyedség, az étel, az evés öröme, a jelennek élés, de a szép, tiszta jelennek. Nem, nem az a búfelejtésből, a jövő rémületéből fakadó zabálás, pusztulásriasztó eszem-iszom. Nem az a dínomdánom, pukkadásig. És persze nem szex, dehogy, nem túlhajszolt szex, a szív koszorúereit repesztő, nem. Hisz kati néniben nincs már elég vágy a szexre, csak álmaiban talán, titkos kézcsókok, lopott pillantások alakjában. Viszont te, te talán még akadhatnál valakire idekint, túl a gyereknevelésen, a váláson túl, az öregotthonokon is túl. Hisz, jut eszembe, Töppencskéd halott már, és mégis úgy beszélek róla, mintha élne. Talán mert neked még itt van, és itt, tényleg, hisz éppen most vezekeled le őt.
Holott, ha meggondolod, ő nem ezt érdemelte, tőled éppen hogy nem ezt, mert neki fájna, ha ezt látná. Látná, hogy takarítasz óraszám. Egyedül magadba zártan, olyannyira magadban, nézd csak, hogy most, hogy leültem az irodaház lépcsőjére beszélgetni veled, kezdetben alig találtad a szavakat. Pánikodban, félelmedben, hogy lebuksz, hogy lógsz. Hogy percekig nem dolgozol azért az arcpirító órabérért, amit kapsz. Amit fanyalogva eléd löknek, amit kénytelen-kelletlen adnak, mert most vannak a nagy költségcsökkentő leépítések, viszont takaríttatni mégis muszáj. Különben elöntené a várost a bűz, az elakadt széklet, a rothadó kajamaradék szaga. S akkor csakugyan úgy néznénk ki, mintha halott városban laknánk. Laknánk ,mégis, mint élők, élve maradtak. Hát tedd meg neki a szívességet, neki, a töppedéknek, a szocotthonban is boldogságot lelőnek, hogy úgy élsz, mintha élne még. Vagy meggyászolva szépen elengeded őt magadtól mégis. És tovább keresed a másik feledet, vagy élsz félbehagyottan, míg tudsz, nélküle. Bár azt te is láthattad, hogy aki könnyen, könnyedén él, az könnyedén is hal. Hát jobb volna neki, ha útjára engednéd, ha van út a halál után.
S te beletörődnél végre, hogy ilyen. Ilyen ez a szép új világuk, hogy csak csapódunk ide, oda. Ragaszkodunk ehhez vagy ahhoz, gyerekként, anyaként, szerető testvérként, s ha szerencsénk van, lelkünk is rajta van. Rajta a testen, amit szeretnek, vagy amivel szeretünk éppen valakit.
Nem mindegy már, nézd csak, hogy ki kit szült, ki kinek a bokra, fattya, gyermeke, leleménye. Csak a vonzás a lényeg, a ki tudja miért csapódás vagy szegődés talán. Ugyan minek is nevezik el majd egyszer ezt, ezt itt, amiben élünk. A fogyó források, a fogyó élelem és víz tövében egymást taposó, egymás bordájába könyöklő emberiséget. Az önzés és önzetlenség között verdeső lelket.
Hisz neked is, én is csak annyit akartam mondani, buta vagy, hogy bagóért dolgozol, mert félsz, hogy újra megszeretsz egy öreget, és akkor mi lesz? Hogy azt mondod, meg kellene tanulnod nem ragaszkodni egyhez se. Pedig te tudsz, te még, te jó bohóca a világnak, te még, te szerelmetes gyermek, tudsz még. S ha tudsz, ki ne hagyd magadból veszni, ki ne! Bár látszólag azt diktálja a világ. Te csak szeress, szeress önfeledten, szeress újra, amíg csak bírsz.
És ne kérdezd, meddig tart? Meddig az újabb lelkes öreglány vagy fiatalnak tűnő vénember. Olyan, pontosan olyan, amilyennek látod, amilyenné a te szemed-agyad teszi.
És tart, amíg tart. Amíg te életben tartod. Csak csináld, csináld csak.
