Fércmunka
Akkor legalább tartanánk a kapukon kívül őket. Akinek meg van pénze, hadd gyógyuljon tisztességes körülmények között.
Mert a demokrácia nem tesz jót a járványok megfékezésének. A népegészségügynek a diktatórikus eszközök kedveznek.
Például a kapukon kívül tartás. Ha nincs pénz, és a betegnek sincs pénze, onnantól a gyógyulás a költségkímélet protokollját követi. Az egymástól való megfertőződést.
És akkor jobb kívül tartani a szegények kórházait. Mert kevés pénzből csak így lehet gyógyítani. Úgy, hogy számításba kell venni a betegek immunrendszerét. Hisz’ valójában most is így van. Nem a szerencse segít ki gyógyultan a kórházakból, hanem szervezetünk falósejtjei, amik elpusztítanak minden testidegen anyagot, lényecskét. Baktériumot vagy vírust. A fertőtlenítőszerek elhagyása vagy hígítása, az antibiotikumokon való spórolás, vagy eleve kihagyásuk, a kemoterápia ritkítása, a lézerterápiára való várakozás mind-mind hagyatkozás az immunrendszerünkre. Magunkra maradás egy hatalmas, nemzetközi üzletrendszerben. Ahol a gazdagok a legújabb, az ikszedik antibiotikumot is megkapják, hogy ne haljanak meg vérmérgezésben. A szegény meg feküdhet lázálmok rettenetei közt, és hívogathatja hiába apját is, anyját is, akár a haldokló katonák.
Hisz’ azok vagyunk végül is, ha betegek vagyunk. Csak mágust, kisistent csinálunk az orvosainkból, a vizsgálóeszközökből meg rakétát, ami hazarepít. Pedig hát odakint, a falakon túl, a szegények kórházaiban tehetetlen, széttárt kezű emberek vannak. Okos, jól képzett emberek, akik tudják, mi kellene, vagy még mi kellene nekünk a gyógyuláshoz, de nincs pénz rá. Miközben a világ tömve gyógyszerekkel, az emberek bevételének tán tizede erre megy rá. Mégis, mikor fekszünk betegen vagy műtét után, nincs másunk, se apánk, se anyánk, se jól képzett atyaistenek, csak az az egy szál védekezőrendszerünk. Meg az a szintén egy szál echinaceánk, bíbor kasvirágunk, ami képes egyetlen nap alatt turbóra járatni az immunrendszerünket. Különben meg marad az orvosok, nővérek figyelme miránk, s olykor az ajkuk biggyedése, hogy hiába, olykor hiába itt a bravúros műtét, mert antibiotikumok nélkül fércmunka csak, mert megette a fene az egészet, ha a beteg meghal a csodaszép varrataival együtt.
De legalább közölnék olykor az eredményeket. A kórházi megfigyelések eredményeit. Pár éve még tudhattuk, hogy az ötvenes, hatvanas emberek az élbolyban vannak, mert ők már annyiféle betegséggel találkoztak, hogy röhöve győznek le mindenféle új változatot. A hetvenesek viszont bajban vannak, mert gyengék már minden téren. A huszonéveseknek pedig minden új, padlóra küldi őket régi és új baktérium és vírus. Ráadásul a vírusok is egyre ügyesebbek lettek, alkalmazkodnak valahogy a gyógyszerekhez. Valszeg beépítik őket a szervezetükbe.
S akkor nem volna jobb az immunrendszerek irányába kutatni? Haladni a gyógyszermentes élet felé, ha úgysincs rá pénz? És szólni a nővéreknek, hogy ti lesztek a nyerők, mert nővérnek lenni egyet jelent majd valami általános immunitással. És tényleg igaz lesz a mondás, hogy amibe nem halsz bele, az megerősít.
Bár azért azt is tudni kellene, hányszor és milyen mértékben lehet igénybe venni egy adott életben az immunrendszert büntetés nélkül. De ha egyszer ellenanyag kell, valami általános immunturmix, az már megvan, ott van a nővérekben. Ez a mi igazi nemzeti kincsünk. Nem a földek, és nem a szénbányák.
Nekem is folyton herpeszes a szám. Mert az immunrendszerem mindig le van foglalva valami komolyabbal. Nem ér rá holmi kis herpeszekkel törődni.
Élő ellenanyag-konzerv vagyok én is.
Kényszeröröm
Nem történt semmi, kislányom, mondd meg Adamnek. Csak a tőkekoncentráció és a technológiai fejlődés milliókat tett munkanélkülivé. Mondjuk ki bártan, feleslegessé. De velük áruk és szolgáltatások millióit is, mert a munkanélküli nemigen vásárol.
Nem történt hát semmi, mondd meg neki. Mondd, hogy ne törjön le, amiért nemet kellett mondania egy részeg emigránsnak. Ő, Adam egy jóléti államban nőtt fel, megszokta hát, hogy a mindenkori kormányok döntései jók, a közjót szolgálják, a józan észt, s ezáltal a jólétet. Nem érti hát, hogy mi történt.
Mert a szabály, hogy részegnek nem szabad szerencseszelvényt eladni, alapjában véve jó. Pénzügyi döntést mindig csak józanul szabad hozni. Csakhogy az emigráns mégse örült. Nem örült, hogy segítenek azzal, hogy megtiltják neki az esztelen pénzszórást. Adam pedig csak dolgozni akart az okos, jóravaló szabályt betartva.
És lehet, hogy csak végül lett letört. Először inkább felháborodott, hogy ő csak jól akarja végezni a munkáját, a kirúgás fenyegetettsége nélkül, és dühös volt inkább, hogy minek hőbörög neki egy emigráns, aki talán tényleg az utolsó pennyjeit verné el a szerencsejátékra. De Adam tényleg nem érthet semmit. Ő a jó és jót hozó szabályokhoz van szokva. A tudáshoz, értéshez, kiszámíthatósághoz. Míg te, kislányom, tudod, hogy az EU-nak ez a fele elutasítja a számokat, nem hisz a szabályokban, abban, hogy azok neki is jók, és főleg, hinni akar. Hinni munkanélküliként, felesleges emberként is, józanul is, de főleg részegen, részegen tud hinni, mikor a számokat a fejében feloldja, semmissé teszi az alkohol.
Végül is a templomokba is be lehet menni spiccesen, mondd meg neki, mondd meg. Adamnek. Mondd meg, hogy munkahelyének szabálya jó, csak az ember az, aki olykor arra kényszerül, hogy kibújjon alóla, és vakon, esztelenül kapaszkodjon valamiféle hitbe, nehogy alámerüljön a reménytelenségben. De mondd meg neki azt is vigaszul, hogy nálunk úgy kell elverni-eltiltani az embereket a félkarú rablóktól, a pénznyelő szerencsegépektől, tudod, mert hiába van még a nevükben is, hogy rabolnak, csak leveszik a pénzedet, az emberek hisznek, itt tömegével hisznek, és hordanák beléjük továbbra is a pénzt, az utolsó forintjaikat. Mert hiszik, hiszik, hogy ők nem kiraboltak lesznek, ők nem ennek a hazának a fiai, hanem a szerencse fiai lesznek, és velük nem fog megtörténni semmi rossz. Semmi hajléktalanság, semmi fizetésképtelenség, semmi rossz képtelenség, vagyis ruhátlanság és tápláléktalanság.
De ezt Adam már biztosan nem értheti. Viszont te még próbálkozhatsz vele. Piszkálhatod, bökdösheted, hogy ébren tartsd benne az együttérzést. A Követelő nyugat, a hitelét visszakérő nyugat együttérzését a tartozó, az adós, a végtelenül eladósodott kelettel. Te megteheted, hogy nem hagyod megszakadni a kapcsolatot hitelező és adós közt. Hát mondd, mondd csak el neki, hogy nálunk most tizenegyezer lakás hitele dőlt be, tizenegyezer lakás kényszer értékesítése folyik éppen. Just (k?)now. Itt most tizenegyezer családnak kell elmenni valahova lakni, élni, enni és ruházkodni.
De inkább ne mondd, ne mondd neki, úgyis a szívére vesz mindent. Magára, mint Jézus a volt, jelen és jövendő bűneinket. Hát inkább ne mondd el neki, mert jó fiú ő, túl jó, túl érzékeny, csak letörnéd vele. De neked azért ne hisztizzen otthon, neked ne.
Inkább örüljön, mondd meg neki, örüljön, hogy van munkája, és benne értékes, jó szabályok vannak, és örüljön, örüljön, mert hát te is vagy neki. Csak örüljön.
Mást úgysem tehet. Ő sem.
