Judith, avagy a baltás gyilkos felesége

5.

Egyik markában sárga nejlonzacskóval, a másikban csukott, pomponos kapoccsal összekötött esernyővel, a kilincset könyökkel lenyomva, az ajtót betaszítva érkezik a kortalan, törékeny hölgy. Hunyorog az erős benti fényben, összehúzott szeme alapján ítélve ázsiai származású. Alkarjával ránehezedik az álantik rézkilincsre.

– Ázsiai – írja Judith gömbölyded betűkkel az előtte heverő papírra. Amúgy némán figyeli a jósdájába betérőt. Várja, hogy kezébe vehesse a beszélgetés fonalát. A kezdő hang kiadása nem az ő reszortja. Európában, különösen Magyarországon, annak fővárosában az a szokás, hogy a belépő köszön. Rátarti kultúra, rátarti nép. Judith készül, hogy fogadhassa a köszönést.

– Jó napot.

– Jó estét. Itt este van.

– Kint, ha nem is süt nap, van még világos.

Kínai – állapítja meg Judith a hangfekvésből és a mondatképzésből. – Mivel szolgálhatok?

Jól tudja, hogy a kérdése időt teremt számára. A keleti hölgy, antropológiai sajátosságai szerint közép-ázsiai, nem érti a kérdést, csöppnyi töprengése alatt Judith megszemlélheti az esernyőt: fekete. Idősebb, magányosan élő belvárosi urak szokása ilyesmit magukkal cipelni, olykor a kalapjukon csüng az esernyőt övező bojthoz hasonlatos fityegő. Szükség esetén görbe botként is alkalmasnak bizonyulnak támaszkodásra. Megfigyeli az átlátszó műanyag zacskót – folyadékot tartalmaz, s ez óvatosságra inti –, és persze az alkonyati betérő alakot. Inkább kortalannak találja az asszonyt. Az ázsiaiak esetében ez azt jeleni, hogy elmúlt hatvanéves. Az öltözéke azonban az ötveneseké.

– Mondja, mi a maguk szelének a neve?

A haja nem őszül. A szeme korom, matt fényű, az arcbőre sima. Arányosan kerek fej, tompa, széles gyökű orr, az orrcimpák tágasak, homorúak.

S hogy beljebb kerül, tétovának tűnik. Akkor – mondja Marymari – a jósda plafonján át valami zaj szűrődik. Judith meg sem mozdul, a szeme ezen a februári napon szürke és hűvös. Mereven mustrálja a vendégét, a teljes testét fogja fókuszba. Iránytalan a tekintete, s ennek tudatában van, az ilyesféle vizslatástól zavarba esik bárki ember.

– Nálunk nincs annyi szél, hogy szükséges lenne számukra nevet adnunk. Többnyire az égtáj alapján kapnak nevet, ha mégis precízek akarunk lenni a leírásukban.

– Vizet ereszt? – kérdezi az ázsiai hölgy. – Gólya vagyok – mutatkozik be, rámutat magára, s felszólítás nélkül huppan a székre, Judith elé, aki máris a gyertya lángjába bámul. S nem kap választ.

– Felfáz – állapítja meg Gólya. – Nehéz fog ebből kikeveredni. Holott csupa jobban öltöznie. Ebben korban vigyáz az ilyesmivel. Ő korban jobb a bundabugyi.

Judith figyelőránca összerándul. Gólya éppen azt bámulja, nyíltan, érdeklődve, de az arcán semmi jel nem mutatkozik, hogy érzékeli a gesztust.

– Honnan veszi a kort?

– Tudom.

– S nyilván elárulja – horkan Judith, nem örül annak, hogy rajtakapják. – Vagy most, vagy majd akkor, amikor megmondja, amiért fölkeresett.

– Hatvan-hatvanöt. Európaiak időszámítása szerint. Enyém szerint hatvanegy-hatvanhat.

– Nem a saját koromat kérdezem.

– Én nem azt mondja. De épp egykorú. Magának van húgyhólyag?

– Tessék?

– Ja! – nevet a kínai asszony, mélybarna a hangja, a zeneileg képzettek szerint gordonkás, s a gyorsan elfojtott nevetés ettől kárörvendőnek hat. – Van húgyhólyagbeteg. Egyen áfonya. Piros gyümőcsöt. Magának segít.

– Neki? – int felfelé Judit.

– Nekie nem.

– Hm.

– Sok apró részlet pisil. Erőköd.

– Ha ennyi mindent előre tud, minek jön jósnőhöz?

– Azt én nem tudja. Azt maga tudja, ha van feltételes mód – majd gyorsan kiegészíti magát. – Módja.

– Mutassa a kezét! – mordul rá Judith, s teljes testével a hölgy irányába pörgeti a forgószékét. – Gólya! Jól mondom? Repülni tud? Adja a tenyerét.

– A fülcimpa kell látni. A szívbaj van rajta, ott a hasadás. Itt gólyának hisznek, amúgy azt jelent, tavaszi virág. De itt nem él ilyen virág. Olyasmi, mint szellőrózsa. Az nem repül.

– Nem lehet, hogy ennek akar utánajárni? – citálja tovább Judithot Marymari, és megszürkült barátnőjére pillant. – Mert ugye, így történik, még ha nem is akarod tisztességesen elmondani.

Besötétedik a szoba, aztán sötét lesz a város is. Meghitt eszpresszóban üldögél Marymari és Judith, a közösen öregedő két barátnő. Marymari, hogy befejezi a vacsoráját, alaposan elhúzza az étkezés idejét, gyümölcsnapja lévén egyetlen darab vilmoskörtét rágcsál, ráadásnak a megpuhult starkingot, amikor megszólal a mobilja. Judith is azon hívta, mint mindig, ha teljesen összezavarodik, mert amúgy a vonalasat használja. Az nem kerül pénzbe. Ezután találkoznak, a lakások között félúton, a legutóbb bájosnak talált cukrászdában. Akkor éppen virágokról készült portréfotók függenek a falakon, nem sok, de a helyiség méretének megfelelő arányban és ugyancsak mértéktartó mennyiségben. A meghittségét az a négy asztal adja, amennyivel berendezték, se többel, se kevesebbel, szorosan egymás mellé lettek állítva, s ez azért különös, mert a tér mérete megengedné a szellősebb elrendezést vagy több asztal elhelyezését. A Vagy emiatt éppenséggel nyolc-tíz vendég fogadására alkalmas. A cukrászdát Vagynak nevezik, s akkora mennyiségű és fajtájú süteményt kínálnak, amennyi elegendőnek bizonyulna egy napközis tábor ellátására. Itt minden összetett mondatban elhangzik egy vagy. Marymari zihálva telefonál. Judith nem tudja a beszélgetés alapján azonosítani a hívót, hát magába süpped.

A kilencvenes években Budapesten mindenki költő akart lenni vagy informatikus. Annyian akartak folyóirat-szerkesztésből, versekből és honlap készítéséből megélni, mint addig sosem. Az ifjak és az ifjúságukból középkorúvá érők nem rendelkeznek diplomával vagy szakképzést igazoló oklevéllel, ezért self-made mannek vagy rendszerképzőnek tudják és nevezik magukat, igaz, idővel szerencsevadászok vagy politikusok válnak belőlük. Ők fedezik fel először s foglalják le ezt a helyet, mert többnyire torkosak, ugyanakkor szükségük mutatkozik olyan találkahelyre is, ahol inkognitóban maradhatnak, mert nem fordul meg sok vendég. Úgyhogy lassan negyedszázada működik a Vagy.

Marymari lecsapja a telefont és horkant egyet.

– Marymari, olykor megrémülök tőled!

Marymari ráteszi a tenyerét Judith asztalra ejtett kezére. Ismeri barátnőjét, a múltjával, a jelenével és a jövőjével egyetemben. Nem rejt számára semmi titkot, ezért megbízható. Ily zaklatottnak nem sokszor találja. A lötyögő folyadékkal teli sárga nejlonzacskót, amelyet magával hoz, a földre helyezi, s mellé állít, fogantyújánál az asztalka lapjára akasztva, egy sötét férfiesernyőt.

– Ez a nő nem akart tőlem semmit! – kezd beszámolójába Judith.

– S egyszer csak azt veszem észre, hogy együtt kártyázunk. Majd pedig a kabátzsebéből a vadászok és turisták által használt fémpalackot húz elő, lecsavarja a kupakját, beleiszik és az orrom alá dugja. A tartályban közönséges kisüsti van.

– Ha Itáliában élsz, grappának mondod!

– Uborkanincs?– kérdezi. – Sostalansággalleszjó.– Judith éles hangjára a pincérnő felkapja a fejét. – De én nem javítom ki, nem vagyok se nyelvtanár, se logopédus.

– Nem volt nálad uborka? – s Marymari hitetlenkedik. A teájába fojtja a vihogását.

– Ez az! De hogy nem válaszolok, hamarosan a magyar szelek neve után érdeklődik. Aztán szó esik az üzlethelyiségem tulajdonosának – az emeleten lakik – vizelési szokásáról, arról, hogy a magyarban a ragok és a képzők meghamisítják a vezérszavainkat, az oroszok kivonulásáról, hogy a kínaiak között nem élnek zsidók, mivel a kínaiak zsidóbbak a zsidóknál, és hogy az ötmillió lakosú Izraelben hárommillió az orosz származású, továbbá háromszázezer a magyar származású, így Magyarországon kívül a második leginkább magyardús ország, Románia után közvetlenül… Eközben a jósda előtt lerobban a piros mikrobusz, az, amellyel építkezési törmeléket szállít a két házzal feljebb lakó, egyedülálló, éppen ezért forgatagos életű fiatalember, felhúzódik a járdaszegélyre, s nekiáll a szerelésnek. Ténykedése nyomán olajfoltos marad az aszfalt. Érzem, köröttem orosz regényessé válik a világ. S ott ülök a fotelemben, az asztalon a kristálygömbben gomolyog a füst, kialszik a fenyőszagú illatgyertya, a cigánykártya lapjai a földre hullanak. És a magyar kártyát – képzeld, zsíroztunk! – újra és újra én keverem és én osztom, mert minden játszmát elveszítek!

Elfúl a hangja, már-már hisztérikus. Marymari megértően szorítja meg a kezét.

– Aztán azt mondja: Gólyavagyok. S én ettől menten hároméves leányka leszek, abba a házba csöppenek vissza, amelyben a szüleimmel együtt hároméves koromban éltem. Megvan a nappaliban a tükör, a kereten, amelybe belekapaszkodom, ha nézegetem magamat, kopásnyomok, a kertben a szilvafa, és a tyúkok apám utánuk dobált hajítófái elől a szőlőbokrok alá menekülnek.

– Aztán?

– Akkor ismét lecsavarja a pálinkásbutykos tetejét. De egyedül iszik. Tudja tán, hogy nekem hiába kínálná. És ismét uborkát kér, sótlanul.

– Aztán?

– Bonyolult okfejtésbe kezd, arról mesél, hogy miképpen talált rám. De leginkább arról szól, hogy miért. Merthogy jön majd a fiú, ahogyan mondja, annak számára, azaz neki kér időpontot. Időpontot a tenyérjóslásra.

– Aztán?

– A sötét az ajtóban áll. Épp csak ránk nem töri az ajtót. Bent hiába egyre kevesebb a fény, az ablakban elalszanak a gyertyák, csak nő, csak nő a világosság.

– Aztán?

– A kislány, aki bennem rejlik, egyre kíváncsibbá válik.

– Mire?

– Hogyan lehetne vele elmenni. A jósdából el. Talán ha elhívnám fagylaltozni vagy krémest enni, vagy egyszerűen kézen fogva besétálni a szomszéd kertjét. Azt, amely hatalmas fákkal, dáliákkal és rózsákkal tenyészik a közvetlen szomszédunkban, de abba be nem léphetek. Amúgy meg a szél befújja a szemetet.

– És elmentél vele?

– Hát ő elindul, én pedig utána. De akkor megmozdulnak a szelepek a ház előtt álló teherautó motorjában, és iszonyatos zaj lesz. És elmaradok tőle.

– Aztán? Fiam, ma sok újdonságot nem mondasz. Meglehet, nem is volt abban új, amit tapasztaltál?

– Persze. Pont ez riaszt. Semmi új nincs a részletekben, csupáncsak az egész más. A dolgok olyan új mintázatba állnak, amely teljességgel ismeretlennek bizonyul számomra. Amikor belépsz az ismert szobába, ahol minden bútort megtalálsz, amelyek korábban is ott álltak, mégis, az ajtó feltárulása pillanatában tudod, ismeretlen helyre érkezel.

– Igen, a te korodban előfordulhatnak ilyen érzetek. Az élni akarás teszi. Aztán?

– Azt mondja, és ezt én is, a hároméves kislány, jól hallom, hogy itt van a közelemben, talán a házban, talán a városnegyedben, talán valahol Budapesten az, akinek köszönhetem… – és nem fejezi be a mondatát, beleragad a csöndbe.

– Mit? Kit? – siet segítségére Marymari.

– Talán egy ismeretlent? Vagy a fiamat? Mindenesetre valakit.

– Akkor mára megvolt a találkozásélményed! Biztosan nem Istennel futottál össze? – vált hamiskásra Marymari.

– Gondolod, hogy Isten rossz hírrel érkezne?

– Nem. Nem volt kellemes?

– Nem. Ki kellett volna dobnom akkor, amikor belép.

– Miért nem tetted?

– Nem tudom megmagyarázni.

– Hagyjuk ezt a szálat. Mi van azzal a lánygyermekkel?

– A hároméves kislány egyszer csak azt mondja, tisztán artikulálva: sostalan. Nem azt, ami normális, hogy sótlan, hanem hogy sóstalan. Akként, ahogyan ez a Gólya ejti ki: sostalan.

– Miért nem akkor álltál a sarkadra, amikor bevonult hozzád az a banya? Most majd hónapokig rettegsz, hogy beleszól az életedbe.

– Meglehet.

– Na, biztos, hogy az emberedre akadtál.

– Asszony az! Olyan a szaga, mint egy harmincéves nőnek. Semmi áporodottság, semmi múlt századi parfüm, semmi vénség.

– S milyennek érezted a tenyerét?

– Nincs súlya. De vonalak sincsenek benne, téglával lesúrolhatták. Talán sokat pakolt betondarabokat.

– Szóval lecsiszolták?

– Azt gondolom. Nem hiszem, hogy ő magának csinálja. Puha a bőre. És mégis rácsokat idéz fel bennem.

– Bizonyságom van arról – szögezi le aztán Judith Marymarinak –, hogy a városban található. Talán valamelyik gyűjtőhelyen. Talán nem a saját nevén nevezve, vagy, mert álneve lett, vagy, mert itt kapott álnevet, hogy rejtve maradjon.

– Miért hoztad el a szatyrát?

– Nekem adta. Leves van benne, húgyhólyaggyulladás ellen. Az esernyőt véletlenül fogtam meg. Aztán nem volt módom visszaadni. Ha hátrafordul, ha visszanéz, biztosan a kezébe nyomom. De nem tette. Olyan színű a haja, a ruhája, hogy amikor távozik az irodámból, seperc alatt beleolvad az éjszakába.

– És mi lett azzal az időponttal? Adtál neki?

– Gólyának?

– Nem! Annak a fiúnak, aki számára Gólya kérte.

– Adtam valamit. Csak éppen a felfordulásban nem írtam fel a naptáramba.

Géczi János: Judith, avagy a baltás gyilkos felesége

Kalligram Könyvkiadó

Budapest, 2022

408 oldal, 4999 Ft