tiszatáj | 2020. június 20.

Janáky Marianna: visszaút

megvárta, amíg eljövök.
csak otthon tudtam meg,
hogy reggel 9.30-kor,
amikor gyomortáji fájdalmat éreztem,
de épp a gépem is felszállt,
meghalt.
elment a pókszerű „emberrel”.

kerek testű, kaszaszerű végtagokkal…
ilyennek képzelte nagyi a halált.
mindig irtózott a pókoktól, az egyháztól,
jobban, mint a floridai 7-8 centis kabócáktól.
csak két hétre mentem ki hozzá,
mert itthon várt a munka.
[…]

megvárta, amíg eljövök.

csak otthon tudtam meg,

hogy reggel 9.30-kor,

amikor gyomortáji fájdalmat éreztem,

de épp a gépem is felszállt,

meghalt.

elment a pókszerű „emberrel”.

kerek testű, kaszaszerű végtagokkal…

ilyennek képzelte nagyi a halált.

mindig irtózott a pókoktól, az egyháztól,

jobban, mint a floridai 7-8 centis kabócáktól.

csak két hétre mentem ki hozzá,

mert itthon várt a munka.

ötödszörre voltam akkor már a húsz év alatt nála.

először 1988-ban, 16 évesen

azt mondtam egyetlen fiának,

az apámnak a telefonban:

minek maradtál magyarországon?

itt az áruházakban sok-sok bolt van, étterem,

és fák nőnek, szökőkutak csobognak,

reagan felfújt műanyagfigurájába is bele lehet rúgni!

anyád… nem akart kijönni, tudod!, felelte.

tudtam,

apa „hazajött” tanulni, kertészmérnök lett,

azon a szakon végzett, amelyiken anya és én is.

még párizsban éltem,

mesélt életében először az utolsó estéjén nekem nagyi.

kihajoltam az ablakon,

egy fiatal férfi befordult a sarkon.

leszaladtam, férfiassága meredezett.

amikor mellém ért, láttam, a farok a nadrág ágyékrészére csak festve van.

mit csodálkozol? olyan mintájú nadrágot hordok, amilyet akarok!, mondta.

elkezdett zuhogni az eső,

a férfi nyújtotta a kezét,

senki nem volt a közelben, senki nem látta,

mindenki bemenekült valahová a vihar elől.

a kapualjban átölelt, fehér lepedőként takarta el a kijáratot az eső,

és percekig csapkodta a szél a kilincsen lógó inget hangjainkat elnyomva.

most meg elveszett a hallókészülékem, tért vissza nagyi a jelenbe.

talán hogy ne halljam végre nagyapád, aki évek óta egyfolytában a fülembe kiabál,

és még 80 évesen is hetente egyszer belém hatolt, eegyetlen örömööm! de engem már égetett az öröm.

halála előtt a nyugágyon lázálmában egy pillangót sétáltatott.

hasonlított hozzád, mondta még, és elrepültünk párizsba.

én tettem a lábaim a nyakadba!, rötyögött,

aztán talán már a montmarte-on nem kapott több levegőt.

a teraszon borospoharamból kikelt a hold.

hallgattam.

elment, láthatatlan, szipogott nagyi.

nem maradt a házban senki.

ő én voltam,

egy hét múlva se éreztem a testem!,

nézett rám ártatlan szemekkel, de azért mosolygott,

mert ekkor már én is szívtam az orrom.

épp leszálltam a ferihegyi buszról,

amikor a nörsz hívott.

kilyukasztotta harisnyámat a nap, és szaladt a sarokig utánam,

de ott már csak árnyék volt.

aszott testben élni életfogytig tartó büntetés, bár csak néhány évre szól,

mondta még pár órája nagymama.

azt hiszem, ő nem halt meg örökre, mint nagypapa,

hisz még mindig itt színészkedik a lelkemben,

ha írok, vagy a parkokat tervezem.

barna plédjébe kopasz feje úgy süppedt bele,

mint egy fészekbe a sérülékeny madártojás.

(Megjelent a Tiszatáj 2019. júniusi számában)