Janáky Marianna novellái

Igazságaim

Egy csövet dugtak le a torkomon! Majdnem bepisiltem! És anyának hirtelen mintha három feje lett volna! Utána meg hánytam!, felelte húgom felemelkedve az ágyban. Előző nap gyomormosáson esett át. (Beleevett bátyánk pulikutyájának táljába.) Az is lehet, hogy kilyukadt a gyomrod, vagy férges leszel, és majd kígyó mászik ki a fenekeden, mondtam. Nekem kellett vigyázni rá, őrt ülni az ágyánál. Az ablakot belökte bátyám: Gyere! Ezek szeretkeznek!

Lekésted, fordult felém az udvaron. Szeme körül piros folt. Átnéztem azért én is a lyukon. Nem messze a fakerítés másik oldalán le volt lapítva a fű emberhossznyi darabon, és pár kikirics eltört szárán tej csorgott. De mégis mit láttál?, tettem össze kezem. Bátyám nem válaszolt. Szemöldökét kapargatta: Belement egy szálka.

Elvált férfi, biztos van valakije, felelte anya este, és fel se nézve mosogatott tovább. Vízzel elkeveredett zsírcseppek csorogtak lefele karján. A konyhaasztalon maradék sonka, tojás, kalács, zöldhagyma, retek, vacsora utáni csendélet. A reszelt torma illata még csípte a levegőt. De miért az udvaron kufircoltak?, csúszott ki a számon, kezemből a pohár, amit törölgettem. Mindjárt kapsz egy pofont!, guggolt le anya, és szedegette ő is az üvegdarabokat. Ekkor láttam meg a szarkalábait. Egy szilánk beleállt az ujjamba. Nincs is kék vérünk!, mutattam a konyharuhán a piros foltot bátyámnak a fürdőszobában. Trónolni készült a WC-király. Haladj már!, lökött el a mosdótól, én meg becsaptam az ajtót, de még láttam, ahogy hátrakapja fejét, mint egy kakas, amikor a tyúkot tojózza, és felém vágja a szappant.

A herpesz a csúfolódástól van!, pepecselte anya másnap a hipermangános vizet zsibbadó felső ajkam hólyagjaiba. Na, most már játssz Katival!, ütött fenekemre. Én is lila szájat akarok!, Én is lila szájat akarok!, élénkült fel húgom, amikor meglátott. Elszopogattam az egyik nyusziját, majd énekelve: Nyuszi ül a fűben, ülve szundikálva, nyuszi talán beteg vagy, hogy már nem is ugorhatsz, hagytam el nyusziugrással a terepet. Nyuszi hopp! Nyuszi hopp!, ismételte Visszhang Katink.

Nincs is semmi baja már, csak affektál! Majd befestem én lilára a száját, csak gyógyuljon meg!, válaszoltam anyának. Én meg az arcodat pirosra!, kiáltott. Barna lombos zöld szeme, mint a szivacs itta a könnyeket. Nem mertem megérinteni. Mit mondhattam volna ujjam hegyével neki?

A környék utcáin tekeregtem legalább egy órát. Az ablakokból nyuszik, csibék, báránykák néztek rám. A kölyökkutya házunktól egy saroknyira csatlakozott hozzám. Elhagyott lámpafény csillogott bundáján. Téged se keres senki, mi?!, motyogtam. Biztos éhes vagy!, nyújtottam szájához füstöltsonka illatú ujjam, de előtte megnyaltam.

Vándorlásod alatt szereztél egy pulit?, fogadott bátyám a kapuban. (Anya őt küldte utánam.) Különben is korcs!, mondta. Anya is, de hamarosan hozott egy tányért sonkabőrrel. Mi vacsoráztunk már!, nézett rám. És holnap tegyetek ki a fákra hirdetést Atival!

Bátyám tartotta a bakot. Több rajzszög hegye elferdült, mire az első kockáslapot sikerült kitűzni.

Tegnap találtunk egy kutyát!!!
Szép göndör barnás fekete szinü.
Kosúth utca 24. Nádasdyék

Gyöngyszemet (így neveztem el a pulim) két hét múlva oltásra vittem a szomszédos utcába. Előtte a sarki hentesnél zsebpénzemből 50 fillérért vettem neki három csirkefejet. Ez az én kutyám!, sziszegte a nő az állatorvos házánál, majd gilisztához hasonló ajkai elernyedtek. Húzta volna magához Gyöngyszemet, de ő rámerevedett az aszfaltra, és akár egy lábtörlő feküdt a kapualjban. Nem, az én kutyám! Tudja maga egyáltalán, hogy hívják?, rántottam magam felé a pórázt. Bodrija nem hallgatott a nevére, és bent nyugodtan tűrte, hogy fogom a nyakát, az injekciós tű meg behatol bőre alá.

A nő hazáig kísért. Hívd ki az anyád! Gyöngyszem lábamra kuporodott. Az a cipő volt rajtam, amit megrágott. Amikor anya bejött a szobámba, megmozdult lábam alatt a talaj, és a kutyának mintha három feje lett volna.

Kegyetlenségek

Lófejű, lófejű!, futottam a terasz felé bátyám után. (Állatosdit játszottunk.) Neked meg malacpofád van, röf-röf! Cirmos cicánk mögöttünk jött, egy fekete követte: az árnyéka. Húgom utána. Én vagyok a méhecske! Bzz, bzz! Könyökét, mint szárnyat mozgatta. A méhecske nem állat, hanem bogár!, buktam fel a lépcsőben, nagybátyánk füstkarikázott tovább a nádfotelben. Pár éve még együtt apával. Volt, hogy füstkarikáik lánccá fűződtek, vagy egymást érintve emelkedtek a magasba, pedig apa csak náluk, nyaraláskor cigizett. Béci, unokaöcsém (fél évvel volt fiatalabb nálam) is ott ült már az asztalnál nagynéném „Reggelii” hívószavára. Etette a babámat. Szeretett babázni. Én meg őt. Tedd a kezed a feje alá, mert kibicsaklik a nyaka!, néztem rá, de eltakarta szemét a haja.

Nézd, medence!, vájtam tejbegrízembe lyukat, és feltöltöttem teával. Egy méhecske belepottyant. A kanállal lenyomtam, majd kiemeltem és újra lenyomtam, amíg a szárnyai mozogtak. Fedett medence!, tettem a kanalat a lyuk fölé, és rámosolyogtam Bécire. Csak a kis lükék játszanak az étellel!, kezdte el huzigálni bátyám a viaszosvásznat. Végül az ő oldalán már a földig lógott, előttem meg a csupasz folttérképes asztal. Unokaöcsém meglökte a székét és felálltak. Bátyám a konyha felé vette az irányt gyorsan.

Béci lassan kézen állva körbejárta a teraszt. Már láttam magam előtt a bőrtömlőn lógó fejét. Olyan volt, mint a levágott tyúké. Előző nyáron anya egyszer rám hagyta a kopasztást, én meg a fejet visszavarrtam a nyakra. Vérzel! Vérzel!, rohantam unokaöcsémhez. Csak elharaptam a nyelvem, nyalta meg Béci feltápászkodva vértől maszatos száját, és húzogatta felfelé a nadrágját. Ati ekkor jelent meg, és odament hozzá egy befőttes üveget rázogatva kezében: Halikra! (Anya és nagynéne halat pucoltak.)

Délután Ati, Béci és én egymást csapkodva rohantunk a vízbe. Átlátszó köpenyét ránk terítette a Balaton hamar. Húgom leült a parton, lábait egyenesen előre nyújtva. Fenekét hullámok paskolták, platty, platty. Gyere fürödni, ott a karúszó!, fordultam vissza. Nem kell! Olyan cicitartót akarok, mint a tied!, szorította térdeit jobban össze. Az nem tart fent a vízen! Az nem tart fent a vízen!, ismételgettem, mint a visszhang a fiúk után futva. (Ekkor lőtték fel az első rakétát.)

Késő este a Szarvason ismert horgász nagybátyánk (nem végezte el az államigazgatási főiskolát)a teraszon anyának és nagynéninknek előadást tartott: Hát, igen, minden évben belefullad egy-két gyerek a Balatonba. Egyszer épp horgásztam, amikor az egyiket kihúzták. Hat körüli kislány volt. Az arca már felpuffadt, mint a hold… Különben a vörös potykát nem szabad kifogni. Az olyan lenne, mintha nem lennél párthű. Szobánk ablaka majdnem becsukódott. Ébren vagy?, kérdeztem húgom. Persze, és te? Odafeküdhetek? A fiúk a másik szobában nevettek.

Mesélj a cicámnak!, vackolt be mellém Kati játékállataival. Nézd! Életre kelt!, mondtam, miután a falon egy madármintán körbevezettem az ujjam. Húgom nem reagált. Fejest lehetett volna ugrani a csendbe. Apa is azért halt meg, mert nem hitted el, hogy beteg, rajzoltam homlokára egy keresztet.

Megjelent a Tiszatáj 2015/3. számában