Tiszatájonline | 2015. május 9.

Immanuel Mifsud: Szokás szerint

Egyik szoknyája sem illett rá. Behúzta a hasát, vett egy mély lélegzetet, és nagy nehezen begombolta. Dezodort permetezett a hónaljára, az egész szoba tele szaladt a nehéz illattal. Felvette a rúzst fésülködő asztalról, és vörösesbarnára mázolta ajkait. Rápillantott a körmeire – hasonlóan vörösesbarna színűek. Felhúzta a magas sarkú cipőit és tett bennük néhány lépést. Muszáj lesz elvinni őket a suszterhoz, hogy stabilan rögzítse a sarkait […]

Egyik szoknyája sem illett rá. Behúzta a hasát, vett egy mély lélegzetet, és nagy nehezen begombolta. Dezodort permetezett a hónaljára, az egész szoba tele szaladt a nehéz illattal. Felvette a rúzst fésülködő asztalról, és vörösesbarnára mázolta ajkait. Rápillantott a körmeire – hasonlóan vörösesbarna színűek. Felhúzta a magas sarkú cipőit és tett bennük néhány lépést. Muszáj lesz elvinni őket a suszterhoz, hogy stabilan rögzítse a sarkait. Csuklójára húzta mind a hat karkötőjét, nyakába tette a vastag nyakláncot. Aztán a gyűrűk következtek. A karikagyűrűjét a gyűrűsujjára, az eljegyzési gyűrűt a középső, a piros köveset a mutatóujjára, az arany kígyósat, a piros kővel a kisujjára húzta.

– Kész vagy?

Megragadja a táskáját, és lekapcsolta a villanyt. Ahogy a földszintre ért, a férfi már a kocsija mellett várta. A nő kinyitotta a kocsiajtót, a férfi beindította az autót, a nő becsukta a kocsiajtót, a férfi kihajtott. Nem volt uticél. A férfi megkérdezte, hová menjenek, a nő nézte az autót, amelyik megelőzte őket a belső sávban. A férfi újra megkérdezte, a nő nem válaszolt, nem volt ötlete. Nem igazán számít. Nem szeret minden helyet, meg aztán szombatonként ugyanazt a három helyet váltogatják, ugyanazt a három pizzériát; már a pincérek ismerik őket. Néha úgy érezte, jó lenne valami változatosság, valami új, valami másik hely.

– Nem mehetnénk máshová? – Aztán a következő mondatában beletörődően mondta: – Menjünk a Wied il-Għajn-hoz.

– Rendben.

És a férfi már rá is fordult a Wied il-Għajn felé vezető útra.

Pizza hat év óta minden szombaton.

Hat éve. Wied il-Għajn, Paceville, Buġibba. A tengernél. Paceville, Buġibba, Wied il-Għajn. Hat év idegesség minden szombaton. Buġibba, Wied il-Għajn, Paceville. Hat hosszú éve. Hat csendes éve. Nem volt mindig így, csak így alakult, hozzászoktak pizzákhoz.

Frissensült pizza és sör, aztán irány haza. A nő az ablakon át nézte a sétáló párokat, ahogy kéz a kézben sétálnak, beszélgetnek, ismerősökkel találkoznak, bámulják a tengert, örülnek a találkozásoknak, boldogok. Nézte, ahogy az anyák törölgetik a gyerekeik fagylalttól maszatos szájukat. Minden olyan csendes annak ellenére, hogy sok volt kimondott szó. Minden olyan messze van, mégis közel, hiszen minden arcot lát. Csak kilenc harminc van. Nem sokára elkezdődik a zenés műsor a tévében, amint az előző zenés műsor véget ér. Minden szombaton.  Miközben a fürdőszobában mosta lefele a sminket az arcáról, visszaemlékezett arra, milyen zsivajt csaptak a barátaival a gyár bejárata előtt a harminc perces szünetben. A nevetés, a kiabálások, ahogy a csengő megszólal péntek délután, rohannak a teherkocsihoz, hogy haza vigye őket. Ezek az emlékképek keveredtek a szombat esti pizzák utóizéhez. Visszatette a gyűrűket, a láncot és a karpereceket a tölgy ékszerdobozba. A jövő hétig. Kivette a pizsamát a párnája alól, levette a melltartóját. Úgy gondolta, túl nagyra nőtt a melle, és megereszkedtek. Belepillantott a tükörbe. Felvette a pizsamát, és ágyba bújt. Lekapcsolta a villanyt.

Egy órával később a televízió még mindig ment a földszinten. Nézte az alakzatokat, amit az ablakon át jövő fény vetített a mennyezetre. A hét legcsendesebb pillanatai. Nemsokára feljön a hálószobába. És akkor? Hallani fogom, ahogy levetkőzik, rárakja a ruháit a székre, és aludni tér. Minden férfi ilyen? Hogy lehet ez? Ilyen férjek sétálnak a nőkkel a tengerparton? Szexelni fogunk ma este? Talán észre sem veszi, hogy mit akarok. De miért kell mindig megkérdezni? Miért nem jön rá anélkül, hogy mondanám? Talán oda kellene bújnom hozzá, és nézni vele tévét, talán az ölébe hajtani a fejem, vagy szorosan hozzásimulni a kanapén. Mindig ugyanezek a régi dilemmák. És ha levenném a pizsamát, úgy tennék, mintha elbóbiskoltam volna?, vagy ha égve felejteném a lámpát? Talán, ha úgy látna, felizgulna. Felkapcsolta a lámpát, kigombolta a pizsama felsőjét, nézte a mellét. Vagy ez éppen lelohasztaná, kérdezte magától? Nem olyan vagyok, mint voltam. A nők a tévében sokkal szebbek, mint én. Visszagombolta a pizsama felsőt és lekapcsolta a villanyt. Ez ment minden áldott szombaton.

Minden szombaton a férfi később mászott az ágyba, mint a hét többi napján. A nő felé fordult, megcsókolta a nyakát, mire a nő a férfi felé húzódott, és közben azon agyalt, hogy kitakaródzon-e. Ilyen sötétben talán nem látja, mennyire kövér. Szorosan párjához bújt, de nem sokkal később a férfi elégedetten a fal felé fordult és elaludt.

Már a pizza íze is elmúlt, csak egyetlen dolog marad hátra. megfordulni a másik fal felé és elaludni. Vagy hangtalanul sírni. De ha minden ember egyforma, vajon ugyanez történik-e az apja és anya anyja között is? Vasárnap reggel még szomorúbban ébredt, eszébe jutott, hogy nemsokára újra szombat.

Fordította: Boda Magdolna

mifsudImmanuel Mifsud (Paola, Malta, 1967. szept. 12.) máltai író, költő. Igen korán,16 éves korában kezdett írni és máltai irodalomkritikusok szinte azonnal felfigyeltek az írásaira. 1991-ben jelet meg a Stejjer ta’ Nies Koroh (Csúnya emberek története); 1999-ben a Il-Ktieb tal-Maħbubin Midruba (Megnyomorított szeretők könyve), 2002-ben a L-Istejjer Strambi ta’ Sara Sue Sammut (Sara Sue Sammut furcsa történetei), 2005-ben a Kimika (Kémia), 2006-ben a Happy Weekend (Boldog hétvége), 2008-ban a Stejjer li ma kellhomx jinkitbu (Történetek, amiket sose kellene megírni). A Kimika novelláskötete nagy vitát kavart, pornográf irodalomnak ítélték és a máltai kiadók elutasították a kiadását, de a könyv végül egy bátor kiadótól forgalomba került. Megjelenése után az újságok ismét negatív kritikával illették, ám 2005-ben National Book Award második helyezését kapta meg.Líra munkássága is említésre érdemes: 1998-ben jelent meg a Fid-Dar ta’ Clara (Kláránál), 2001-ben a Il-Ktieb tar-Riħ u l-Fjuri (A Virágok és a Szél könyve), 2004-ben a Polska-Slovensko (máltai-angol kétnyelvű kötete), 2005-ben a km (máltai-angol kétnyelvű kötete), 2005-ben a Confidential Reports (Titkos beszámolók, /angolul/), 2007-ben a Poland Pictures (Lengyel képek /angolul/), 2013-ben a Penelopi Tistenna (Penelope vár) kötete.Számtalan irodalmi fesztiválra nyer meghívást, mint például a Festival de Poesia de la Mediterrania (Palma de Mallorca), Dnevi Poezija Vina (Medana, Szlovénia), Terceti Tnovski (Ljubljana, Szlovénia), Dni Poezie a Vina (Valtice, Cseh Köztársaság), Siauliai Short Stories Festival (Siauliai, Litvánia) és a Poetry Parnassus-ra (London).

Versei olyan antológiákban jelennek meg, mint pld a New European Poets (Graywolf Press), The Echoing Years (Waterford Institute of Technology), In Our Own Words: A Generation Defining Itself (MWE), Les poêtes de la méditerranée (Gallimard) és The World Record-ban (Bloodaxe Books).

Díjai:

2001-ben a Il-Ktieb tar-Riħ u l-Fjuri (A Virágok és a Szél könyve) c. munkájával aNational Literary Award,

2002-ben a L-Istejjer Strambi ta’ Sara Sue Sammut (Sara Sue Sammut furcsa történetei) írásával a National Literary Award

2005-ben a Kimika (Kémia) a National Literary Award,

2008-ban a L-Istejjer Strambi ta’ Sara Sue Sammut (Sara Sue Sammut furcsa történetei), Premio Strega Europa,

2011-ben a Fl-Isem tal-Missier (tal-iben),(Az apa és a fiú nevében) című művével elnyerte az Európai Unió Irodalmi díját.

Immánuel Mifsud írásait számos európai nyelvre fordították le, magyarul most először mutatkozik be.