Bohumil Hrabal egy interjúban elmondja, hogyan szokott írni. Rendszerint évekig vagy hónapokig semmit, azután hetek vagy napok alatt több száz oldalt, amiből később valamennyit levagdos, hogy a szövegfolyam regénnyé legyen. Alkotni pedig így kell, abból a hirtelen ihletből és robbanásból és őrületből, amit a görögök mania-nak neveznek. Mert az írásnak helyes esetben semmi köze a gondolkodáshoz, hanem az ihlet (divine inspiration) útján a kész szöveg az alkotó elméjében egyszerűen megjelenik, s érzelmi vagy mentális vagy legkedvezőbb esetben szellemi (spirituális) energiájánál fogva leíratja magát. A depressziós és elkeseredett szerzők esetében, mint Kafka, Pessoa vagy Bernhard, az inspiráció persze nélkülöz bármiféle isteni minőséget, és másról, mint a belső lelki feszültségek levezetéséről és elpárologtatásáról (sublimatio) szó sincsen, míg a legnagyobb művek, amelyek a szépirodalom fölött állnak (Szentírás, védikus himnuszok, Korán, Tao Te King), mentesek minden belsőtől és egyénitől és feszültségtől: szerzőik a külső, világ feletti és világon kívüli tiszta Szellem (Spiritus) munkájának és önmegnyilatkozásának eszközei. Mindezt Hegel tökéletesen leírja. Az írás tehát ideális esetben nem mentális, hanem szellemi, nem emberi, hanem emberfeletti, és nem immanens, hanem transzcendens eredetű, és célja sem kevesebb, mint az ember emberfelettivé emelése. Az írás az istenekkel való munka (teurgia) egy eszköze, amelyet helyesen csak bizonyos megtisztultsággal (alétheia vagy ataraxia) lehet végezni, de önmagában is tisztít (katarzis), s elvezet a teljes megtisztuláshoz, vagy helyreállításhoz (apokatasztázis). Ám az írás Hrabal esetében legfőképpen alkímia, amelynek pontosan ugyanez a funkciója, noha a teurgiától némileg alacsonyabb szinten. Míg a teurgia már a nagymisztériumok, az istenek lakhelyének előszobája, az alkimisták jórésze még épp csak a saját házát kívánja helyesen belakni. Az istenekkel való párbeszéd magasfokú tisztaságot kíván meg, az alkímia célja pedig éppen ez a megtisztulás: a kisbeavatás. És megtisztulni az érzelmeken keresztül kell, s amikor Hrabal hónapokig nem ír, akkor ír valójában, mert a belső kemencéjében (athanor) hevülő anyagok akkor vegyülnek egymással, változnak át egymásba és párolognak el és alakulnak újjá, s csak mikor mindez a maga kimért idejében lezajlott, robban föl a kemence ajtaja, párolog el a fölösleg, s írja le a szerző azt, ami benne már régen megíratott. Aki írás közben gondolkodik, csak erőlteti a folyamatot, mert az, amit Jung és társai tudattalannak neveznek, a gondviselés erejével gondolkodik ahelyett, aki a hétköznapokban magát, mint gondolkodót éli meg. (Jobb esetben pedig maga a transzcendens Gondviselés, az Önvaló, a Genesziurgosz végzi a munkát.) Aki azonban, mint Hrabal, ezzel a törvénnyel tisztában van, nem pazarolja az időt gondolkodásra sem írás közben, sem akkor, amikor nem ír, hanem teszi a dolgát, issza a sörét, sétál az erdőben és eteti a macskáit. Ez nem passzivitás, hanem türelem, és főleg nem lustaság, hanem munka. Ilyen értelemben az írás jóga (kötés; aszkézis; uralom) is – a Törvénynek (Dharma) megfelelően kiszabott mértékhez (kanón) igazított tudatos, belső tevékenység (actio), az öntisztítás aktusa, és Hrabal jól tudta, hogy a megüresedés a teljesség feltétele. A teljesség azonban már nem üresség, de nem is mania, hanem extázis – Hrabal prózája pedig egy korty a tökéletes és tiszta derűből.
Kaszparian Anna
