Horváth Péter: Ámen

Harminc éve terveztem, hogy újra megtanulok repülni. Ha autóval gurulok lefelé a lankás országúton, sajnálom, hogy nincs botkormánya a kocsinak, s nem tud felemelkedni, mint Fantomas Citroënje az üldözők elől, a hajdani kertmoziban. Igaz, hogy engem senki sem üldöz, csak ritka álmaiban. Olyankor felszökkenek előlük, néhány karcsapással a bárányfelhők alá röppenek, s onnan siklok, hosszan, messzire, lefelé. Odalent az üldözőim öklüket rázva futnak utánam. Kitartóan követnek. Röptem íve hanyatlik. Hiába csapkodok, képtelen vagyok följebb evickélni. Fel-felugrálva kapkodnak utánam. Mielőtt elérnék a bokámat, fölriadok.

Ha egyszer elérnek, többé nem ébredek fel.

Nyolc éves lehettem, vagy még annyi se. Terpeszben álltam két hokedlin a nagymamám konyhájában. Köröttem minden fehér volt, nagyi a konyhaasztalra, kredencre, gáztűzhelyre terített lepedőkön szárította a felszeletelt vargányát, vagy ahogy ő mondta: a tinórut. Együtt szedtük őket, előző nap, Nagymaros és Zebegény között. Nagymamám nem csak a gombákat ismerte, mindent tudott a világról. Anyám csak a felét. Én már a harmadát se.

Pedig akkor még, nyolcévesen…

Két nappal korábban azt hazudtam Lovas Karcsinak és Bükkfalvi Ferinek, hogy gyakran repülök otthon. Azt mondták, hülye vagy te, csak nem forogsz. De, forogni is szoktam, mondtam nekik. Ha már kiröppentem a konyhaablakon, és átsuhantam az udvar mélye fölött, a háztetőt elhagyva szoktam forogni az égen, mint egy balerina. Nem ismerték a szót. Szájtátva bámultak rám. Ilyen nincs, mondta Bükkfalvi Feri a Lovas Karcsinak. Karesz sercintett egyett, és elmentek snúrozni a Kinizsi térre.

Felmásztam a két hokedlire, terpeszben, vettem egy nagy lélegzetet, behunytam a szemem, aztán bal lábbal felléptem a levegőre. Próbálgattam, hogy megtart-e. Megtartott. Felléptem jobb lábbal is. Nem mertem kinyitni a szemem, úgy álltam ott a gombaillatú légben, kitárt karral, mint a Jézuska a Flanyek néniék kapcsos imakönyvében. Félméterrel a kockás konyhakő fölött lebegve, behunyt szemmel hallgattam, hogy zúg a fülem. Pontosan úgy zúgott, mint a szomszéd Stumpf doktorék tengeri kagylójában az óceán.

Pedig a kagyló üres.

Mégis tudtam, hogy megtörténhetne minden, pontosan úgy, ahogy a Lovaséknak meséltem. Ha akarnám, kiröppenhetnék a konyaabalakon, átsuhannék a két emelet mély udvar fölött, aztán huss, végig az Erkel utca fölött, ki a Csarnok térre, onnan át a Dunán, a Gellért hegyig.

De nem akartam.

Vagy nem mertem.

Talán attól féltem, hogy pokolra jutok?

Rajnai Robi mesélt nekem a pokolról. Azt mondta, a hitetlenek mind odakerülnek, akár a rablógyilkosok. Az osztályból csak ketten nem jártunk hittanra. Pottok Pali zsidó volt, én felekezeten kívüli. Szerdánként az utolsó óra volt a hittan. Amíg a többiek hátratett kézzel várták a papot, mi Pottok Palival kisétáltunk a Duna-partra, néztük az uszályokat. Azt mondtam neki, ha felnövök, uszálykormányos leszek.

Nem rossz, felelte, bár sirálynak lenni jobb.

Lehettem volna sárkányrepülő is. Balatonfőkajáron volt romházam, hosszú nyarakat töltöttem ott. A falunak saját reptere volt. Így hívták a hajdani legelőt a határban. A régi ököristállóban sorakoztak a motoros szánok, fölöttük, a plafonra függesztve lógtak a színes sárkányok. A repülőklub elnöke azt mondta, megtanít. Összeszerelt egy ilyen masinát. Mutatta, miként kell az alumínum rúdba csimpaszkodva előre-hátra dönteni a vitorlát, hogy a gép lefelé vagy fölfelé szálljon. Könnyűnek látszott, de tudtam, hogy nem az. Akkoriban már vacakolt a hátam, néha becsípődött a gerincemben egy ideg. Nem merten belevágni.

Tíz évvel később kimentem itt a reptérre, Szatymaz és Szeged között, azzal az elhatározással, hogy vitorlázórepülő leszek. Leteheti a pilótavizsgát motoros gépre is, közölte a reptéri muksó, és megmondta, mennyibe kerülne a tanfolyam. Sok?, nevetett. Vitorlásra olcsóbb. A vizsga is egyszerűbb. Na, jöjjön, mutatok egy gépet magának.

Néztem a karcsú repülőt.

A pofa lelkesen magyarázott. Aerodinamika, felhajtóerő, termik, csűrőlapátok. Végül leemelte a pilótafülke plexi tetejét, másszak bele.

Ez valami törpének készült?, kérdeztem.

A pilótafülkében nem ülni, hanem félig-meddig feküdni kell, uram!

Akkor én már csak álmomban fogok repülni, mondtam. Fektemben gyakran olyan görcs áll a lábamba, hogy moccanni se tudok.

Hát akkor maga lezuhanna, mondta a pofa.

Egy hónapja író-olvasó találkozóra hívtak egy kelet-magyarországi kisváros könyvtárába. Kétszer egy órát gyerekkel töltök, mondta a könyvtárigazgatónő, aztán este a felnőtt olvasókkal egy harmadikat. Kilenc-tízéves csillogó szemű kölykök vártak a teremben, egy gyerekregényem olvasói. Sorra megmutatták nekem a történethez rajzolt illusztrációikat. Mindegyik büszke volt a munkájára, joggal. Nagyjából tíz éves korunkig úgy tudunk rajzolni, mint Chagall.

Istenem, mimindent felejtünk el, ahogy múlik velünk az idő?

Egyetlen kislány volt köztük, aki félve tette elém a rajzát, mintha szégyellné. Egy fejjel magasabb volt a társainál, a bőre jóval barnább, szinte fekete. A többiek lélegzetvisszafojtva füleltek, mit mondok majd neki.

Cigode móre! – Így csúfoltuk Serbán Évit a békéscsabai körgát tövében, miután megmutatta nekünk, mi van a bugyijában. Sírva futott el, pillangók felhőjében.  Talán a szaga miatt gyűltek köréje. Mézillata volt.

A sötét bőrű kislány rajza egy pillangót ábrázolt, noha a mesémben nem szerepelt egyetlen lepke sem.

Nagyon szép, mondtam a lánynak.

Magának adom, felelte, ajándék.

Az óra végén három jutalomkönyvet kellett kisorsolnom a gyerekeknek. Nagyon szeretném a te számodat kihúzni, mondtam a fekete kislánynak. A gyerekek összesúgtak mögötte, egyikük felnevetett.

Na, arra befizetek!

Ha jól emlékszem, az első szám, amit a könyvtárosnő kartondobozából kihúztam, a huszonhetes volt. Copfos, szőke kislány nyerte vele az első könyvet. Büszkén mutatta a többieknek. A másodikat a gézengúz kapta, nyilván az osztály haramiája, felnyírt tarkójú kis majompofa. Ő mondta, hogy befizet a csodára.

A harmadik papírcetliért hosszan kotorásztam a dobozban.

A cigánylány a harmadik sorban ült. Fél fejjel kimagaslott a többiek közül. Fekete szeme tágra nyitva, ajkát beharapta, lemondó fintor az arcán.

Nyolcas!

Hosszú csend.

A kislány felnézett rám, aztán megint le, a markában szorongatott cédulára. Aztán újra rám emelte a tekintetét. Éreztem, egyre könnyebb leszek. Öt centire felemelkedtem a padlóról, de hogy ne vegyék észre, mindkét lábfejemet begörbítettem, mintha lábujjhegyen ágaskodnék.

Én vagyok a nyolcas?, kérdezte a kislány.

Úgy tűnik, hebegtem.

Mire kikászálódott a sorból, és kijött a könyvért, már ismét a sarkamon álltam. A könyvtárosnő megköszönte a rendhagyó irodalomórát, és intett a gyerekeknek, hogy mehetnek. A felnyírt tarkójú kiskölyök hozzám csörtetett, letette elém a rajzát. Ez is magáé lehet, közölte. Akcióját észrevették a többiek, sorra visszakanyarodtak hozzám, mindegyikük nekem adta a rajzát. A cigánylány hagyta elé utolsónak a termet. Az ajtóból visszanézett rám, és pirulva búcsút intett.

Az esti felnőtt találkozó után odajött hozzám egy nálamnál tíz évvel idősebb, megviselt arcú férfiember. Mondhatok valamit a művész úrnak? Hogyne, bátyám, amit csak akar. Őszinte szívből kívánom magának, hogy megérje az időt, amikor hinni fog Istenben.

Ahhoz örökké kéne élnem, feleltem.

Ámen, mondta az ember.