Honti hantok

(RÉSZLET)

„A csontokat a bori [Sárközi] Györgynek kellett oda adnunk, hogy ne kapjanak rajta. Ő volt a mészáros orgazda, ki a meggyilkolt embereket fölnégyelte, és a húst fölosztotta. Igen is a fejeket is középen ketté vágta és az agyvelőt megettük.”

Zsigárd Mihály 1782. augusztus 7-i vallomása,
in Vajna Károly: Hazai régi büntetések, II. köt. 276. o.

Sárközi György feje a Kemencét és Perőcsényt összekötő gyalogút mellett, az akasztófa szomszédságában felállított szégyenkerékre szögezve táplálja az ég madarait. Az augusztusi hőségben csókák és szarkák zsivajognak körülötte. Sárközi őszbe elegyedett feje tetején, hol leggyérebb a haja, egy ujjpercnyi mély gödör van, melyet hajdanán egy csákány ütött. Megtalálta ezt egy szarka, kicsípte a besüppedő bőrt, s most a gördön át húzza ki a fejből a velőt. Csókák csapnak le, csacsognak, tyákognak, elriasztjták a szarkát, mely odébbszáll csőrében egy cafattal. A csillogó fekete madarak hárman-négyen is Sárközi arcára szállnak, a szemeit, szürke ajkait és ínyét csípik.

A kétágú akasztófa mellett másik két szégyenkerék is magasodik. Az egyik kerékre Zsigárd István összetört testét tették, a másikra Poronyti Istvánét, karjaikat és lábaikat a küllők közé fűzték, és most rajtuk is a madarak civakodnak.

Tíz hónappal később, az ezerhétszáznyolcvanharmadik esztendő nyarán egy szekér indul a kemencei vármegyeházától, s az akasztófa felé közeledik, tizenkét riadt kisgyereket visznek rajta, a legidősebbek is hétévesek, tábla lóg a nyakukban, melyre a nevüket vésték, és a megyét, ahová kerülni fognak. A legnagyobb kislány, szép hosszú, fekete hajú, kinek „Didi Mária” és „Varasd” áll a tábláján, amikor messziről megpillantja a legelők közt vezető út mellett a magasba meredő vesztőhelyet, azonnal le is süti a tekintetét, és szorosabban öleli kétéves öccsét, mert emlékszik még arra a záporos és véres és sírással teli napra, Sárközire, Porontyira, Zsigárdra és másokra, akik gyakran látogatták meg apjukat Hontalmáson.

A kisfiú nyűgös, kidörzsölte nyakát a zsinór, mely a „Didi Mátyás. Zala” feliratú táblát tartja. A fiúcska le akarja venni, de a velük ülő egyik asszony magyarul rárivall. Márcsika nem érti, mit mond, de megijed, megfogja Matykó kezét, és visszaakasztja a kisfiú nyakába a táblát.

Márcsika nem mer a törvényfára és a szégyenkerékre nézni, nem látja rajta a hosszú szegre húzott, alsó állkapocs nélküli, felül lukas, okkerszín csontot.

Ahogy a szekér elcsikorog a szégyenkerék oszlopa mellett, Márcsika látja, az asszony felpillant, iszony tükröződik az arcán, keresztet vet, majd a gyerekekre néz, s a tekintetében irtózat, undor és szánakozás váltja egymást.

Márcsika megretten e tekintettől, s inkább nővérére gondol, a tizenhétéves, világtalan Lónikára, hogy hiába járt ott azon a napon, ő se látta a vesztőhelyet. Elsírja magát, mikor arra gondol, vajon mikor látja viszont nővérét. És eljön-e értük az apjuk, vagy őt is megölték?

„Nyavalyások szószóllója,
„Foga fájók orvoslója,
„oh Apollonia Szent Szüz,
„kit Jesusért égetett tüz

„Nyerd-meg nékünk szolgaidnak,
„Hogy fogaink ne fájjanak;
„mint hogy az édes Jesusért
„fogaid vesztéd, öntvén vért.”

„IX. FEBR. Szüz Sz. APOLLONIAROL.”
– Nótája, fol. 36. 43. 201. 327.
in Magyar Cantionale
(XVIII. sz. 1. fele, 158).

„A bánat a szív fogfájása.”
közmondás

Az ezerhétszázhetvenedik esztendőben, pünkösd havának huszonnegyedik napjára virradóra Didi Miklósnak megint annyira fáj a foga, hogy majd’ megőrül bele. Didi magas, vékony termetű fiatalamber, sovány ábrázatú. Arcába lóg hosszú, hullámos fekete haja, melyet izzadtan simítana ki a szeméből, de rájön, hogy nem attól nem lát. Kék szemei közül csak az egyiket tudja kinyitni, úgy feldagadt az arca a gyulladástól. Barna bőre azon a felén most vörösen lüktet. Noha már huszonnégyéves családapa, most mohodzik csak a bajsza, de a duzzanat kinyújtja ajka felett a bőrt, még ritkábbnak hat az arcszőrzete.

Didi Miklós ötéves kis Lónikája is felébred a gunyhóban, s ahogy megpillantja apját, aki ma egy rémhez hasonlít, megijed. Apja megszólítja, attól nyugszik csak meg. Lónika mai napon két fontos dolgot fog látni, hogy aztán nem sokkal utána, már soha ne is lásson többé. Az egyik arc, melyet a vakság éveibe majd magával visz, éppen apja szörnyarca lesz.

Didi az elmúlt esztendőben a falubíró által kiadott útlevéllel a Garam-menti falvakban csinált kovácsmunkákat, húshorgokat a halászoknak, ajtópántot, csizmaszeget a parasztoknak, mikor mit. Legutóbb azonban ide, Vezekényre rendelte ki az uradalmi intéző, hogy a földesúr istállóinak ajtaját javítsák. Feleségével, öccsével, Ferenccel, és ennek asszonyával, Máriával és ötéves kislányával, Lónikával Vezekénynél egy faluvégi domboldalba építettek gunyhót, közel a Garam partjához, s minthogy végeztek az uradalmi istállóknál, de még akad a faluban kovácsolni vagy javítani való, ott maradnak. Most otthagyta feleségét és öccsét és idős szüleit a gunyhóban, és a tikkasztó hőségben Zselízbe tart feldagadt arccal, belázasodva, mellette Lónika szedegeti apró lábait. A Szent Jakab-tempomba tart, hogy imádkozzon a fogfájósok védőszentjéhez.

Didi nem tudja, de ezen a fájdalmas reggelen két postamérföld választja el a kíséretével épp Kéméndnél a Garamon átkelő II. József császártól, akinek személyes közbenjárásával tizenkét évvel később kegyelmet kap ugyan a halálbüntetés alól, de mégis árvává teszi az ő Lónikáját.

A víztömeg, mely alig egy órája Didi és Lónika mellett folyt el, most II. József alatt csobog a fából ácsolt hídlábak között, hogy a kőhajításra lévő malom zúgójába folyjon. A társuralkodó és kísérete épp az Ipolyságon táborozó vértes lovasezred megszemlélésére igyekszik, s hogy kikérdezze a vármegye hivatalnokait az úrbérrendezés munkálatainak tapasztalatairól. Noha szigorú és fegyelmezett fiatalember, és ekkor még ő sem tud Didi Miklósról, többet tud már a szív árvaságáról Didinél, mert hat éve, második gyermekük születése után vesztette el feleségét, az ő Izabelláját, és alig négy hónapja halt meg nyolcéves kislánya is, kit nagyanyja tiszteletére Mária Teréziára kereszteltek. Amikor II. József a lánykája temetése után először fordul meg országjáró körútján Hont vármegyében, és a Garam fahídján konyha- és irodakocsiból, császári lakájok és magas rangú útitársak kocsijaiból, társzekerekből és postafogatból álló kíséretével, vármegyei postalegények vezetésével áthalad, még nem jut eszébe, hogy eltörölje a halálbüntetést. Esztergom állapota, aztán Hont megye pocsék útjainak és most a Garam rozoga hídjának láttán jobban foglalkoztatja mindaz, amiről most kétüléses kocsijának bizalmas terében jó barátjává lett Moritz von Lacy gróffal, az Udvari Haditanács elnökével beszélgetnek. Lacy gróf ismét szóba hozza a császárnak, hogy a tavalyi évben készült ugyan a Magyar Királyság területéről egy már létező forrásokból szerkesztett friss térkép, de az nem olyan részletezettségű, mint a más császári tartományokban már zajló új katonai felmérések alapján szerkesztett térképek, ezért a következő időkben sürgetni fogja a magyar területek felméréseinek megindítását is. II. József, bár igyekszik figyelni barátja szavaira, gondolatai egy pillanatra elhunyt kislányához kószálnak. Feltűnik neki, hogy hosszú percekre csendbe burkolózott. Erőt vesz magán, visszakapcsolódik a beszélgetésbe, és helyeslését fejezi ki von Lacy javaslatával kapcsolatban, majd némi újabb csendes szemlélődés után a gróf a magyar területeken zajló munkálatok megszervezésére vonatkozó ötletei iránt érdeklődik. Erről folyik a szó köztük vagy két órán át, amikor is egy rövid pihenőt tartanak, míg lovakat váltanak. Miután újra nyeregbe szállnak a postalegények és az őrséget adó katonák, majd kocsikba ülnek a császári lakájok, a személyi titkárok, szakácsok és inasaik, a helyi kísérő tisztek, a tiszti szolgák, a császár személyi kísérői és személyi orvosa, II. József most inkább a naplóját is vezető titkárt kéreti maga mellé, hogy tájékoztassa, az ipolysági állomáson mely vármegyei hivatalnokokat fogja kikérdezni. Fölbosszantják a hírek, miszerint nyomatékosan tiltó rendelkezései ellenére Pongrácz alispán, az úrbéri ügyek vizsgálatára kirendelt Neuhold biztos hallgatólagos együttműködésével, a császár érkezésére új utakat építtetett méghozzá termőföldeken keresztül és a jobbágyok robotja terhére, melyben másik két vármegye is cinkosa volt. Feldühíti a magyar vármegyék engedetlensége és különös barbarizmusa. Felfoghatatlannak találja a gesztust, hogy miután az udvari pompa és ceremóniák mellőzésére intette a vármegyéket, egy helyütt mégsem tudták türtőztetni magukat, s a díszlövések helyett, ágyúszó gyanánt felfújt disznóhólyagokat durrantottak az érkezésekor. Mialatt elundorodva efölött bosszankodik, épp Perőcsény dombjai mellett ehaladnak el Kemence irányába. A császár kitekint kocsija ablakán, és szertefoszlik bosszúsága, amint a postaúttól kissé távolabb, egy gyalogút mellett megpillantja Hont vármegye székhelyének üresen álló akasztófáját.

Didi Miklósnak legutóbb öt éve fájt így a foga, mint ma. Két hasogató fájdalom között önkéntelenül felvillan emlékeiben a legutóbbi foggyulladás. Ez közvetlenül Lónika születése előtt volt, ez jut most eszébe, egy fájdalomhullámmal később a zselízi Szent Jakab-templom és a lányka tót módra megtartott keresztelője. Az előtt volt ugyanígy, fájdalmasan feldagadva a fél feje, ezért döntött úgy, hogy Zselízből keríttet a bábával keresztkomát a kislánynak, és oda viszi, hogy a pap a fogfájósok védőszentjének nevére keresztelje lánykát. Így kapta Lónika az Apollónia nevet a keresztségben, és Didi esedezett a papnak, hogy könyörögjön a szűz vértanúhoz, hogy kerülje őt el a fogfájás démona. Bár az imádság szövegét, hogy Szűz Szent Apollónia Mártyr, fogai kirontásának keserves és rettenetes fájdalmait békével szenvedte, kevéssé értette és csak azok a szavak ragadtak meg benne, hogy adjad, kérünk, hogy akik ő róla ájtatossan emlékezünk, fogaink fájdalmaitól megmenekedjünk. Ebben bízott, s abban, hogy lánya neve visszaadja egészségét és szerencséjét.

Akkoriban a Zselízhez közeli Bori kicsi erdejében ütöttek tanyát közeli és távoli rokonokkal és ismerősökkel.

Fájdalom hasít Didi fejébe, hogy az majd’ leszakad, bedühödik, magában káromkodik és az alsóbakaiak jutnak eszébe. Géczi Márton az idősödő, ördöngös prímás és annak felesége, Ilona, aki mély, morgós hangú, kipödört bajszú tudós asszony volt, és azt ígérte, elhárítja a Rosszakat tőle és a kicsitől. Amikor a Zselízben tartott templomi keresztelőről hozta haza Lónikát és feleségét, Géczi Ilonája csattantyúmagból kis tüzet rakott a gunyhó előtt Lónika anyjának kezében a kislánnyal a kicsit tűz fölött kellett átlépnie, hogy a teje el ne apadjon. Ilona pedig úgy mondta, egészséges légy te mindig, ne menj a Rosszakkal, aztán elvette Lónikát az anyja kezéből, és a hegyoldalba ásott gunyhóba lépett vele. A gunyhó minden szegletébe letette a kislányt mondván, itt csendesen aludjál, a gonosztól őrizzen az Isten. Aztán a gunyhó tűzhelyéhez fektette és megkente nyúlzsírral a csecsemő testét, hogy a hideget és a meleget egyaránt elviselhesse.

De nem így lett, Lónikát nem kerülte el később a betegség, himlős lett, ráment a szemére a láz és megvakult. Didi Miklós pedig azóta nem szívleli a tudós asszonyt.

Mikor némán kidühöngte magát, egy újabb fájdalomhullám alatt Didinek Lónika neve jut eszébe, hogy vajon gondol-e rá most a védőszent, visszaadja-e a szerencséjét, amit a varázslat nem tudott? 

Ahogy Zselíz alá érnek, a Lontó felé menő útra térnek, hogy a Garam partján lépjenek Zselízbe. A folyó partjáról, ahonnan már közelről látszik a templom, a házak mögött, szorosan a folyó mellett fák és rekettyés van. Didi megparancsolja Lónikának, maradjon a fák alatt, a bokroktól rejtve, és ne jöjjön elő.

Didi kilép a takarásból és a templom felé veszi a irányt. Lónika kicsit leselkedik utána, látja ahogy apja a templomba megy, majd kijön, szétnéz, keres valakit, s eltűnik az épület mögött. Lónika visszahúzódik a lombok alá. Leül, nézi a Garam vizét, hallgatja zsongó rovarokat, ricsajozó madarakat. Dúdol kicsit, aztán megijed, hogy zajt csapott, elhallgat. Kinéz a falu melletti rétre.

Egy hantocskán megjelenik egy verébnagyságú madárka. Teste felül barnás, alsóteste fehéres, begye rosdássárgán színezett. Szökken egyett a hant tetején, megrezzen fekete szárnya és farka. Szerényke csettegést hallatt. Csőre árforma, s mint a lába, barnás. Leszökken a hantról, eltűnik.

Lónikának nagyon tetszik a madár, elfelejtkezik arról, mit parancsolt az apja, előszalad, hogy meglesse a madarat. Szalad a hantocska felé, látja, az egy fűvel benőtt kőrakás. Felszökken a rakásra egy másik madár, élesen, röviden füttyent, ennek inkább hamuszürke a háta és a fejebúbja szemén át, a fültájon szélesedő fekete pászta, torka fehéres, begyetája sárgás, azt mondja, csett. Éberen őrködik, ahogy Lónika közeledik, halkan füttyent még egyet, aztán így szól, csere-csett. Izgatottá válik, ahogy Lónika közel ér, előkerül a vöröses hasú, barnásabb párja, mindketten ijedten elszaladnak a talajon. Lónika, meglátja, hogy a kőrakás hasadékába rejtett fészkében hét rézgálic színű tojásán ül. A kislány odaguggol, nézegeti, kivesz egyet. Ekkor felröppen a szürke hátú madár, tövén és szélein fehértollú fekete farkát széttárja, alacsonyan szállva száraz bokorágra ül. Még izgatottabb, kétségbe esett, magasba röppen, megjelenik a párja is, a templom irányába szállnak. Lónika leteszi a tojáskát, utánuk szalad. Le-leszállnak a madarak, majd újra előrébb röppennek, el egészen a templomig. Ahogy Lónika felnéz, elvakítja a korareggeli nap, el is tűnnek a madarak a szeme elől. Fut utánuk a fénybe, míg el nem ér a templomig. Ott hűvös árad a lépcső felől, a kislány kíváncsi lesz, mi van odabenn, onnan is különös fény árad, talán ide jött a két madár? Ahogy felmegy a lépcsőn, érzi talpa alatt a kövek hűvösét, tetszik neki, beszalad. Szeme sarkából látja, hogy oldalt az apja beszél a plébánossal. De nem megy oda, felnéz.

A fénylő ablakok alatt megpillant a falon két nőt, az egyik azonnal foglyul ejti a figyelmét, mert kedvesen oldalra billentett fejjel tekint le rá, kecses a tartása, de csak csípője íve elárulja, hogy féllábra helyezi testsúlyát, mert egy bíbor ruha fölött gyönyörű búzavirágkék leplet visel, hasonlót a köcöléhez, mint amit a Lónika által ismert asszonyok hordanak, olyan a nő ruhája is, mint az az egy szál vászon, csak drága anyagból. Egyik kezében egy ágat tart, olyat mint a pajzsika az erdőn, de mégse olyan, lenyűgözi ez a növény is, a nő másik keze rejtve van, a gyönyörűen redőzött köcölén keresztül egy kecsesen görbített szárú fogót tart, olyasmit, mint amilyeneket az apja használ, de ez mégis más, nem vasat, valami más apró fehér tárgyat tart a magasba vele. Úgy villan az a kicsi tárgy, mint odakint a madár farka töve. Ebben a villanásban nézi őt ez a szép nő, feje körül sárgán fénylő kör, piros gyűrűvel, Lónika nem tudja eldönteni, talán olyan széles karimájú, pántlikázott kalap van rajta, mint a tótokon? Visszanéz ő is a nő szemébe és melegség tölti el.

Felcsattan a pap, kemény hangja zökkenti ki e tüneményből, hogy merészeled így idehozni, egyre csak emeli a hangját, de Lónika nem érti a többit, nem jól tud még tótul.

Apja otthagyja a papot, szalad felé:

– Nem megmondtam, hogy kint maradsz!

Azzal felkapja őt, és iszkol vele kifelé. Lónika nem érti az apját, el van még bűvölve, meg is kérdezi, ami a szívén van:

– Ő az én anyácskám?

Apja ekkor végleg megtanulta, hogy záratlan kapu a gyerek szája.

– Nem, ő az a menyecske, aki azért halt meg, hogy a Szent Isten meggyógyítsa a fogamat! 

Azzal kiszaladnak, egész a folyóvízig iszkolnak. 

– Hová sietünk apám? 

– Messzire, mert megveret a bíró engem, ha meglát téged.

– Haragszik rám a bíró?

– Azt a törvényt csinálták, hogy megvernek, ha nem adok rád olyan ruhát, mint ami a paraszton van. 

A rét mellett sietnek el, Lónika szemével keresi a hantocskát, de nem leli. A madárkát se látja, fülel a folyó feletti madárzsivalyra, de nem hallja ki belőle a füttyöt.

Apja jajong, hogy nem mond érte imát a pap, mi lesz most a fogával. Jajong, mert nem tudja, hogy még a beteg fognál is nagyobb szívfájdalom vár rá.

Dolgavégezetlen érnek vissza a vezekényi gunyhóba. Didi Miklós lerogy a tűz mellé melegedni. Rázza a hideglelés, nem csillapodik a láza. Öccsével beszélni kezdenek arról, amiről ez idáig hallani sem akart, és amiről azt hitte, Zselízben megmenekedhet. Lónika anyja ölébe kéreckedik, onnan figyeli az egyezkedő férfikat. Látja, ahogy apja öccse, Ferenc feláll, a gunyhóba lép, lehajol, kifordul, kezében egy fogóval visszaül, leteszi maga elé, és hosszan bátyjára néz. Apja jajgat, felpattan, veszekszik.

Egyikük sem veszi észre, hogy a domb mögött, melybe gunyhóikat vájták, a patak vonalát követő úton, porfelhő közeleg. Szekér érkezik, melyet felfegyverzett lovasok kísérnek.

Didi Miklós remeg és izzad, Lónika meg is ijed, mert apja úgy kiabál, mintha sírna, de ő még nem látta apját sírni. Anyja is veszekedni kezd apjával, azt kiabálja, meg kell csinálni, utána jobb lesz. Didi átkozódni kezd. Közben tenyerét szorítja feldagadt arcára. Addig veszekszik, öccse megharagszik rá, ő is átkozódik, feláll és otthagyja. Lónikát leteszi öléből az anyja, feláll, felveszi a fogót és kedves de komoly hangra vált. Meg kell ennek lenni, meg kell ennek lenni, mondja és már Didi Miklós is ismétli vele, de látszik az arcán a rettegés. Újra feljajdul a fájdalomtól, újabb dührohamot kap. Ahogy kidühöngi magát, lecsillapodik, elszánt arckifejezést ölt, leül felesége elé a földre. Kitátja neki a száját.

Ekkor a domb takarásából előbukkan a lovas szekér, a bakon egy lelógó bajszú paraszt, hátul mögötte gyerekek. Két nemes ruhába öltözött alak, négy puskás és két karddal felszerelt vármegyei hajdú kíséri őket.

Didi már jajgat, ahogy felesége a szájába nyúl a fogóval. Didi vonaglani kezd, már-már elhúzódik, de odapattan öccse, Ferenc, lefogja a fejét. A felesége benyúl a szájba a fogért, cibálja, Didi Miklós üvölt, s kijön a fog.

Didi vért és gennyet köp, Lónika nézi, ahogy anyja elhajítja a rossz fogat, mely fehéren villan meg a levegőben. Anyja és nagybátyja nézik a jajgató Didi Miklóst. Most hogy az lecsillapszik, meghallják a lódobogást, szekérzörgést, a fegyverek csörrenéseit.

Felnéznek, s meglátják, hogy egy pisztolylövésnyire tőlük a menet, s hogy a szekéren lehajtott fejű gyerekek gubbasztanak. A Didi-fivérek, és Lónika anyja is azonnal megérti, mit látnak, most sújt le, ami mindig is felettük lebegett. Lónikát hirtelen felkapja az anyja, s a gunyhóba szalad vele. Ráparancsol, hogy elő ne jönnön, majd kijön a férfiakhoz. Mindenkin úrrá lesz a kétségbeesés.

Miklós és öccse a két úri öltötezű lovast figyelik. Az egyik nyakatlan ingre van vetkőzve, a hőségben elől-hátul felhajtott szélű kalapjával legyezi magát, tengerzöld kurtája maga elé terítve a nyergen. Szarv himbálózik oldalára kötve, de nem puskaportartó. Talán tinta van benne. A másik, a fürtös hajú bajszos férfi igazi úr, régi módi, csákóra vágott dolmánya csak a vállán lóg, de fekete bársonysüvegét le nem veszi, pedig verejtékezik az arca. Didi Miklós megismeri őket, a vezekényi falubíró és az írnoka.

A lovasok már hallótávolságba érnek, Didiék észre veszi, hogy a  uraság magyarul szól a hajdúkhoz, ezért öccse leveszi a kucsmáját, és jó előre magyarul köszönti őket. 

A falubíró fogadja a köszöntést, és magyarul kezd bele mondandójába: 

– Az inspectori hivatalt ellátó Méltóságos alszolgabíró nevében –  majd látván Didiék arcán a zavart, tótra vált – A Felséges Császárnő rendeletét jöttem végrehajtani – s szuszogva elakad, szemébe csorog az izzadság, nadrágja ellenzőjéből előveszi az olajos kelméjű zsebkendőjét és azzal törli az arcát.

Didi Miklósnak felgyűlik a szájában a vér, de köpni nem mer az uraság előtt. Ferenc szólal meg.  

– Kegyelmes uram, nincsen nálunk ló, s a múltkorában bemutattuk a passzusunkat is. Az istállót javítottuk. 

– Nem azért jöttem – nyögi türelmetlenül, töröl még egyet az arcán s összevonja a szemöldökét. Szúrósan Didi Miklósra néz – A gyerekért vagyok itt.

Didi a falubíróra, majd a szekérre néz. Négy riadt, kisírt szemű, némán maga elé meredő gyerek ül rajta. Didi arca össze-összerándul a fájdalomtól. Nyeldekel, próbálna megszólalni.

– Neked meg mi bajod? Mért nem felelsz, ha kérdezlek? – teszi hozzá undorral a falubíró.

Didi nem tud mit tenni, lenyeli a szájában felgyűlt gennyet és vért.

– A beteg fogamat húztuk ki az imént, kegyelmes uram – mondja halk hangon nyeldekelve Didi.

– Vagy úgy! – vigyorodik el a bíró s kiegyenesedik a nyeregben – Én is kihúzok egy beteg fogat – az írnokra pillant, aki elismerő mosollyal jelzi, tetszik neki a falubíró elménckedése – Add elő a gyereked, újmagyar! A négy esztendőnél nagyobbakat parasztokhoz kell adni nevelés végett! Hogy ne kövessék a ti csavargó természeteteket.

Lónika anyja közbevág:

– Nincsen nekünk gyerekünk, kegyelmes uram.

– Ne hazudj! Hozzátok elő! – rivall rá a falubíró.

Szinte egyszerre szólal meg Miklós, felesége és Ferenc is, bizonygatják, hogy nincs gyerek. Előjönnek az öreg szülők is, ők is esküdöznek, úgy van, nem született még gyerek.

A bíró kihúzza magát a nyeregben, tekintete szigorúra vált, de ott lapul benne valamiféle játékos izgalom. Megvárja míg befejezik a mondandójukat. Kis szünetet tart. 

– Az istállót megjavítottátok, erre szólt az úti levél, tehát már nem lehettek itt, a Garamon innen ez már Bars vármegye! A Felséges Császárné rendelkezése szerint a földkunyhókat le kell rombolni, titeket pedig visszacsapunk Hontba! Káplár! 

Az egyik hajdú parancsot ad, mire két puskás és a két kardot viselő leugrik a nyeregből.

– Dűtsétek össze – toldja meg a bíró.

A két puskás Didiékre emeli a fegyvert, a másik kettő pedig nekigyürkőzve a legközelebbi kunyhóhoz lép, amiben Lónika rejtőzik. Egyiknél kisbalta.

Lónika anyja felsikolt, az hajdúkhoz pattan, a baltát lengetőbe belekarol, és jajveszékelve mondja, hol a hajdúra, hol a bíróra nézve:

– Csak egy kicsi van nekünk, kegyelmes úr, még szoptatom!

A bíró elvigyorodik. 

Didi újra nagyot nyel, kék szemeivel a puskacsőbe néz, és csüggedten lehajtja a fejét.

– Nincs még négyéves! – kiáltja könyörgő hangon Lónika anyja.

A bíró újra szigorú arcot ölt.

– Ne hazudj, a zselízi plébános egy órája megüzente, hogy öt esztendőnek előtte ő maga keresztelte meg! – a hajdúkra néz – Hozzátok elő!

Az asszony siránkozni majd zokogni kezd, az idősek halkan jajgatnak, a Didi-fivérek lehajtott fejjel állnak a puskások előtt. A hajdú, akinek még mindig a karjába kapaszkodik, leráza magáról az asszonyt, másik kezével megfogja a balta fejét, s a nyéllel taszítja mellbe a nőt, aki a földre esik. Miklós nézi ezt, de alig lát a fájdalomtól, és érzi, hamarosan újra megtelik a szája és nyelnie kell.

A másik hajdú behajol a gunyhóba, belép és már húzza is kifelé nyakánál fogva Lónikát. A kislány nem sír, annyira meg van rémülve. Egy hangot sem ad ki mialatt a hajdú feldobja a szekérre.

A hajdúkáplár int a még nyeregben lévő hajdúnak is, az is leszáll, nekigyürkőzik, s most már hárman kezdik összeborogatni a gunyhókat. Baltával ütik és cibálják a bejáratok suhángokból rakott oszlopait. 

– Annyi időtök van összeszedni a holmitokat, míg az utolsó is össze nem dűl – veti oda a falubíró.

De mindenki dermedten áll, a bíró nem tudja, nem értik vagy nem hiszik, amit mondott. Nevén szólítja az egyik puskás hajdút, int neki, mire az a levegőbe lő.

Az emberek összerezzennek, az idősek és Ferenc pattannak, összeszednek zsákot, tarisznyát, üllőt, kalapácsot, vasanyagot, ruhát, lisztet, maradék kis babot. Csak Didi áll ott mereven, s mellette felesége sír. Az öszetört asszony a lányát nézi a szekéren, majd férjét, zavartan a földre néz, felveszi a nyálas, gennyes fogót, de nem pakolja el, ismét a lányát nézi zokogva, csak lóg a kezében a fogó. 

– Szerencséd van ma, újmagyar – köpi oda epésen a falubíró –annyi minden miatt fáj ma a fejed, hogy nem is fogod érezni, mikor rátok veretek még húsz botot, mielőtt hazakísértetlek – és halkan göcögnek az írnokkal.

A hajdúk a baltával kiütötték és kifordították a gunyhók elejét, amitől megrogyott a lécekre felhordott földtető. Az egyik hajdú felmegy a domdoldalon és taposni kezdi a gunyhók tetejét, mígnem azok egészen aláomlanak. 

A két puskás összetereli az embereket, s míg közrefogják őket, a többi visszaszáll a lóra. A bíró parancsot ad az indulásra, majd ő és az írnok is megfordítja a lovát, a paraszt is ösztökéli az igáslovakat. A káplár int, mire az egyik kardot viselő hajdú a szekérhez igazodik, kíséri őket vissza az úton. A négy hajdú és a káplár pedig a körbefogottakat indítja. Ki megrettenve, ki keserű lemondással áll, holmiát szorongatva. A hajdúkáplár üvöltözik velük, mire nagy nehezen, jajgatások közepette elindulnak. Csak Didi Miklós áll még mozdulatlanul, és lefelé görbül a szája.

Lónika anyja zokog, s közben öklével dühében előbb saját fejét, majd Didi Miklós mellét üti, de Didi nem érzi, a gennyes nyálat törli gyér bajuszáról és könnyeit a szeméből, most már ő is tátott szájjal zokog, csepeg ajkairól az egyre szivárgó vér, mintha szájával sírna. Ekkor az egyik hajdú a lóval megtaszítja. Ettől Didi feleszmél, vonszolni kezdi magát, pár lépést tesz, és vissza-visszanéz a távolodó szekérre.

Ahogy távolodik a szekér és fegyveres kísérete, a rettegéstől hüppögő Lónika visszanéz, kétségbeesetten keresi anyja és apja alakját a négy lovas között, és megpillantja, ahogy nézik őt, és ezt viszi magával a vakság éveibe, a képet anyjáról, ahogy kezében tartja a fogót, s az apja vérrel könnyező szörnyarcát. 

Didi Miklós is meredten nézne kislánya után, de folyton összeszorul a szeme, álkapcsa és szíve úgy fáj, majd’ meghal.

„– Megállapítom – szökött fel a nyomozó hangja –, hogy a boncolás a vádlottakra semmiféle hatást nem gyakorolt.
– Én öltem meg! – szólaltak meg egyszerre mind a ketten.
A nyomozó rájuk nézett, és legyintett:
– Menjenek haza, itt valami nem stimmel.”

Holdosi József: Kányák, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1978. 238. o.

Hónapokig vívódtam, ha másokra mindannyiszor rászólok, ne hívjuk az áldozatokat úgy, ahogyan a gyilkosaik igaztalanul hivatkoztak rájuk, annál is inkább, mert erre a problémára az egyik fontos monográfia szerzője is réges-régen rámutatott és elsőként úgyszintén harcolt ellene, hogyan merészelhetem az emberevésről szóló, igaztalan állítást tartalmazó vallomási jegyzőkönyvből vett idézettel kezdeni e könyvet?

Hiszen ez ellenállhatatlan elsőbbségi hatást eredményez: megkérlek, olvasóm, ne gondolj a rózsaszín elefántra! De nehogy a rózsaszín elefántra gondolj! És ettől kezdve csak arra tudsz gondolni. Honnan veszem az arcátlan vakmerőséget, hogy az első sorokban azt írom le, amire nem szeretném, hogy gondolj?

Nem akartam ezt, sőt sokáig tudatosan kerültem. Ám hosszas tépelődést követően arra ébredtem rá, kötelességem az emberevés képzetével kezdenem. Ennek több oka is van. Az egyik, hogy az emberevés igaztalan vádjának századokra visszanyúló története van, melyet később elkerülhetetlenül be kell mutatnom neked.

A másik ok azonban, hogy ezzel a manőverrel tudlak keresztülvezetni saját előítéleteid erdején, s egyúttal azt is meg tudom mutatni, milyen problémákkal nézünk szembe, amikor megkíséreljük feltárni az 1782-es kemencei per áldozatainak történetét. Az ugyanis nem rejtély előttünk, hogy nem ettek embert, de két kérdés rejtélyszámba megy: miért vallották magukra, és miért hitték ezt el nekik?

Talán elsőre nehéz lesz elhinned, de úgy írtam meg az eseményekről szóló első néhány fejezetet, hogy azokban egyáltalán nincs szó sem emberevésről, de még csak gyilkosságról sem. Nyugodtan lapozz vissza, olvasd el újra, meg fogod látni, igazat mondok. 

Csupán újészerveztem az áldozatok vallomásainak egyébként nem igaz részleteit úgy, hogy éppen olyan hatást keltsenek és pontosan olyan képzeteket ébresszenek, mely képzetek a korabeli ítélőszék tagjainak elméjében is megjelentek. Mert én a kutatás során a forrásokat vizsgálva, te e regény sorait olvasva, a bírák pedig a vallomásokat hallgatva, mi mind azt akartuk látni, ami nem történt meg. Ez tart izgalomban minket. Innen kell tehát kezdeni, hiszen már csak ilyenek vagyunk mi emberek, azt kutatjuk a világban, nagy lázasan, s annak örvendünk igazán, amit mi helyezünk belé. Meg fogom neked mutatni, hogy a bűnper értelemezését illetően én magam három egész évig éltem tévedésben, mire rájöttem, a magyar jogtörténet százhúsz éve örökít át egy kapitális, előítéletes tévedést.

A másik, nem annyira lélektani vagy erkölcsi, sokal inkább ismeretlelméleti probléma, hogy a per fennmaradt iratanyaga – bár nagy, hiszen több mint négyszáz iratoldalnyi, mégis rendkívül töredékes és töredezett – főként a per folyamatáról, II. József császár és a magyar hatóságok viszonyáról, valamint a korabeli jogrendszerről és közigazgatásról árul el a legtöbbet, az áldozatokról sokkal kevesebbet. Róluk a legtöbb ismeretet, a névsoraikon és gyermekeik listáin kívül a fennmaradt harminc vallomás szövege szolgáltat nekünk, méghozzá olya módon, hogy a bennük foglalt állítások: nem igazak. A kérdés tehát, hogy miként juthatunk el az áldozatok igazságához egy hamis állításokat tartalmazó forráson keresztül?

Ahhoz, hogy valós tudást legyek képes kinyerni e szövegekből, nem csak a fenti tudománybölcseleti és elbeszéléselméleti problémával, hanem saját előítéleteimmel és a tudásom hiányával kellett megküzdenem. Nehéz volt felismernem, s máig meghökkentő megfogalmaznom, és talán túlzónak vagy egyenesen hihetetlennek tartod majd, hogy én, gádzsóként, abból, amit a cigányság kultúrájáról és történelméről korábban, mintegy évtizeddel ezelőtt tudni véltem, a szó legszorosabb értelmében: semmi nem igaz. És mára azt is tudom, a gádzsók 99%-a így éli le az életét, ezért bármilyen túlzónak hangzik, joggal feltételezhetem, hogy olvasóm, amennyiben gádzsó vagy, te sem tudsz semmit. Illetve sok mindent tudsz, csak abból semmi sem igaz.

Épp úgy állunk e probléma előtt, ahogy az áldozatok fals vallomásai előtt: tanácsatalanul, kínhaláluk és árváik miatt pedig mellünkben azzal az izzó erkölcsi paranccsal, hogy mégicsak kezdenünk kell velük valamit. 

Számomra a cigányságot illető tévképzetek rengetegéből kivezető út évekig tartott, és számos szakirodalom feldolgozásán keresztül vezetett, de egészen az igazsághoz soha nem fog elvezetni, csak mind közelebb és közelebb kerülünk hozzá. Amiként elődeink bűnét sem moshatjuk le magunkról soha, de szüntelenül tisztítanunk kell gondolatainkat, hogy az ismétlés bűnébe ne essünk.

Most vázlatosan megmutatom neked, hogy a kemencei áldozatok történetét a szakirodalom szokásosan hogyan rajzolja meg. Azért teszem, mert e könyvben ezt az összefogalalót leszámítva csak olyanokról akarok szólni, melyekről más jogászok, jogtörténészek és történészek nem beszélnek vagy tévedéseket közölnek.

Hont vármegyében 1782 márciusában egy betöréses lopás gyanúsítottjai botozásos vallatás során bevallanak egy rablógyilkosságot, majd még több gyilkosságot. Eztán másokat is elfognak bűnrészesség gyanújával, több tucat embert, őket tekintik az almási bandának, akik végül összesen temérdek gyilkosságot vallanak be, és mivel a meggyilkoltak csontjait nem tudják megmutatni, egyikük azt vallja, azért nincsenek holttestek, mert áldozataikat megették. Mindeközben még több embert fognak el, és megtalálni vélik az antali bandát is, akik közül szintén többen bevallják az emberevést. A Hont vármegyei ítélőszék negyvenegy embert páratlan kegyetlenséggel kivégeztet, amiről II. József császár csak az újságokból értesül, és felbosszantja, miért nem terjesztették fel hozzá e kirívó bűneset ítéletét felülvizsgálatra. Emiatt leváltja Monyorókeréki Gróf Erdődy Józsefet, az ítélőszék elnökét, majd saját adminisztrátorát Fületinczi Kelcz József tanácsost küldi Kemencére, hogy folytassa a bíráskodást, aki további halálos ítéleteket szab ki, de a császár meghagyásából ezeket börtönbüntetésre változtatja, és a császár irányításával kidolgozza a hatvannégy árva elhelyezési tervét. A gyerekeket parasztokhoz és iparosokhoz adják távoli vármegyékbe. Ez tehát a kemencei justizmord vázlatos krónikája.

Én azonban rájöttem, hogy az áldozatok története nem a tanulmányokban és a mindenféle bulvárcikkekben emlegetett lopással kezdődik, hanem sokkal korábban. Ez a banális felismerés azért számít mégis heurisztikusnak, mert különös félvakság uralja a szakirodalmi értelmezéseket. Bár a tanulmányok kitérnek arra, hogy a korban milyen törvények vonatkoztak a cigányokra, mintegy tablót rajzolnak életkörülményeikről, e képet, mintha tudathasadásban szenvednének, nem vetítik rá az áldozatokra. Elmondják, hogy a korban elvették a gyerekeiket, de az áldozatok viselkedésének magyarázatának elemzése során nem veszik figyelembe, hogy konkrétan nekik is ténylegesen elvették a gyerekeiket. A botozásos vallatás és a boszorkányperek tortúrájának viszonyát elemezgetik, aztán mégis inkább a vérvádakkal vagy koncepciós perekkel való strukturális rokonságokat boncolgatják, és egyszerűen nem veszik figyelembe, hogy Sárközi György vallomásában konkrétan azt állítja, az ördög vitt rá minket arra. Számos más hasonló mozzanatot is fel tudok mutatni, melyeket az elemzők szintén nem vettek figyelembe, amikor a konkrét személyek vallomásainak vagy ítélkezési gyakorlatának motivációját latolgatták.