Szuromi Rita Egerben született 1971-ben. Történelemtanári–népművelői diplomáját 1994-ben kapta, 2017-ben okleveles történészi, 2022-ben pedig az Eszterházy Károly Egyetemen PhD fokozatot szerzett. Húsz évig dolgozott a megyei napilapnál újságíróként, ez idő alatt több önálló monográfiát, tanulmány- és riportkötetet írt. Tárcáit, novelláit a megyei lap rendszeresen közölte.
A tárogató mély, bús hangja körbenyargalta a teret. A szellő egyszeriben lengedezni kezdett, mintha azért mozdult volna meg a forró levegő, hogy ezzel a hanggal megsimogassa égő bőrünket, belopakodjon fülünkbe, legapróbb atomisztikus sejtjeikbe, s aztán gyorsan tovasuhanjon. Szemmel próbálom követni a tárogató hangját, amely végigsöpör a poros, forró utcán, s eltűnik a közeli kiserdőben. Erdő? Innen nem is látni. De én tudom, hogy ott van, túl a házakon, túl a falu mezsgyéjén, arra kelet felé, ahonnan reggelente felbukkan a nap, hogy tovább perzselje az asztagot, szárítsa a tocsogókat, égesse a lapu nagy levelét.
Már nem tudom, hogy a szél, vagy a tárogató hangja kavarog-e körülöttem, talán mindkettő, talán egyik sem, talán csak nagyapám hangja és simogató keze hív. A vér hetedíziglen visszaüt – jut eszembe a mondás, amit itt, ezen a földön hallottam először, de ez nem üt, hanem lágyan cirógat, meleg sütemények illatát hozza felém, színeket, ízeket, boldog és szomorú perceket, gyermekkort, eredetet, ősi gyökereket. Innen indultunk mi el egykor, ennek a forró, fekete pornak a gyermekeként. Látom, amint nagyapám hajnalban befogja a lovakat, s indult Szárazbő földjére állatokat vásárolni. Szárazbő. Hányszor osontam ki ennek a szónak a hallatán a csirkeólba tojást keresni, vagy a szilvafára zotyogós gyümölcsöt szedni. Bármit, csak Szárazbőt ne!
Egész tavasszal szakadt az eső, amikor nagyapám elköltözött ebből a világból és ma már remélem, hogy csak visszament Szárazbő földjére. Két hónap múlva egy munkám ide hívott. És már nem volt kitől megkérdeznem, hogy mi történt Szárazbő földjén! Azóta is kérdezgetem a fákat, bokrokat, mondjátok már meg, hogy mi történt oly sok évvel ezelőtt, amit el akart nekem nagyapám mesélni, de azok nem felelnek. Talán arról szólt volna a történet, hogy nagytermészetű őseink hogyan verték el a megmaradt csöppnyi vagyont a pusztai kocsmában? Hogy a csendőr bilincse elől mekkora költségek árán tudták csak eljuttatni ősömet a fiumei kikötőbe, hogy egy Amerikába induló hajó elröpítse az igazságszolgáltatás elől? Egy nemes ember sosem ül börtönbe, ússzon inkább a vagyon, jöjjön az elegánsan viselt szegénység, de az armális és a bilincs nem barátok.
Ismertem én ezt a történetet igen alaposan, többször meghallgattam az amerikás magyar ember meséjét, aki végül visszatért a szülőföldre. Talán a forró napsütés, az apró, láthatatlan szemekben mindent betakaró por, vagy a nyomor hozta vissza ide? Egyik se. A vér hetedíziglen visszaütött, a vér, igen a vér volt az, amely hazahívta. Hívta, hozta, repítette, mindegy ma már, mire érkezett haza. Itthon volt, s folytatták életüket, és kibérelték a mészárszéket, mert ahol hús van, ott sosincs éhség. Az éhség valóban nem találta meg őket, de a szegénység, mint por az izzadt bőrre tapadt hozzájuk. Nagyapám már vénlegény volt, kicsit bicegett is, amikor találtak egy hozzávaló szegény lányt. Felültették hát a szekérre, egyetlen öltönyét a bakra fektették, búcsúképpen jó nagyot ütöttek az ökrök farára – gyia, vigyed ezt a nemes embert új otthonába, hozománya legyen ez a szekér és esküvői ruha. Nagyanyám évtizedekkel később sem bocsátotta meg, hogy a nemes rokonok nem jelentek meg szegényes kis falujuk templomában, s tették tiszteletüket a násznép előtt. Hát hogy is jöhettek volna, odaadták mindenüket, amijük volt, a szegénység meg a büszkén viselt nemesi múlt, nem eladó, annak ára sincs.
Ez a dermedtre fagyott föld volt az is, amin oly sok évvel később egy szőrmékbe bugyolált ember áthajtott az ökrök vontatta szekéren. Még az állatok sem ébredeztek, amikor nagyapám csendben kihozta a jószágokat az istállóból, felült a bakra, nagyanyám kucsmát húzott a fejébe és ismét rácsapott az ökör farára. A mozdulatban szőrmecsomó és az orrlikaikon párát fújó ökrök megindultak a falu határában, gondosan elkerülve az ember járta csinált utat. Ma is tudom, hol fordultak le a faluból kivezető úton, hol érintették Szárazbőt, de arról fogalmam sincs, hogyan tudtak a fagyott, sötét éjszakában tájékozódni. Már kelt fel a nap, amikor a szekér megérkezett az erdőtelki tanyára, ahol a rokonok húst és pálinkát rejtettek a szalma alá. A nap rövid volt, kis pihenő után a leszálló sötétség ismét jótékonyan eltakarta a baktató szőrmecsomót, akit pislákoló lámpa fénye mellett az ablak zsalutáblái mögül otthon vártak.
De ezt a történetet is ismertem. Most inkább élvezem a lágyan simogató szellőt, próbálok röpködni a tárogató hangján, s már tudom, hogy ez nem hang, nem szél, hanem az én soha meg nem élt múltam. Próbálok számolni, valóban a hetedik ősöm lehetett, akit innen vihettek volna el a csendőrök, de ő elindult a nagyvilágba, hogy aztán pár év múlva nevét tisztára mosva, a szegénységbe visszatérjen. Előttem egy fénykép, nagyapám karonülő duci csecsemő. A csoportképen legalább négy nemzedék, a tékozló fiút nem ismerem fel. Fehér, keményített kötényben a kép egyik szélén cselédek, a másikon cigányokból álló muzsikus banda. Próbálom szóra bírni őket, én vagyok az, a ti kései utódotok, aki egy életen át fut az el nem mondott történeteik után, de ők nem felelnek. Hogy is felelnének, a választ már megkaptam: figyeld magad, a vér hetedíziglen visszaüt. Nem kellenek itt szavak, kerekbe foglalt mondatok, elég, ha figyelem a lábamra telepedő port, a bőrömet égető napsütést, igen, ezek ők, a kimondatlan múlt, a gyökerek.
Nem szeretem a gyökereket. Kapaszkodnak, kihúzhatatlanok, sehogy sem lehet elválasztani őket a földtől. Miért? Én magam el tudtam választani? Hányszor próbáltam magam elválasztani ettől az ősi földtől és mindig visszatértem. Családunk útja messzire vezetett, nem függünk már földtől, napsütéstől, esőtől, még sincsennek új gyökereink. Mert a régiek még élnek, nagyon is élnek, nem telt még el „hetedíziglen”, hogy új életet kezdjünk.
Nem küzdök már az égető napfény, a gyarapodó por ellen. Hazajöttem, hogy újra elmenjek, mert ha maradnék, nem tudhatnám, nem érezhetném, hogy a gyökerek milyen erősek. S talán már nincs is jelentősége annak, hogy hányszor mulasztottam el Szárazbő meséjét meghallgatni, mert nincs jelentősége a szavaknak, a történeteknek, s annak sincs, hogy megírom-e végre Szárazbő történetét, mert a történelem semmi más, csak forrásokon alapuló tények és összefüggések láncolata, melyben nem simogathat a szellő és nem hívhat repülni a tárogató. És a gyökerek csak egy jel a családfa alján. Nem kapaszkodik semmibe, a papírlapot könnyen elfújja a szél, egyetlen mozdulat és törlődik a képernyőről. De ami hetedíziglen a földhöz kötött, azt sem tér, sem idő nem semmisíti meg. Mert azok a gyökerek.
Szuromi Rita
