Pál Dániel Levente költő, író, cirkuszi dramaturg és rendező. Legutóbbi kötete: Családon belüli erő (Kalligram, 2022), legutóbbi színpadi műve: Pál utcai fiúklányok (Gödöllő, 2024).
és válasz nélkül mártotta arcát a folyami szélbe, hajába fésűs békaszőlő keveredett, fiatal szépsége ott lobogott a nyitott ablakban, és hálóingére egyre több ószövetségi idézetet hímzett színes selyemfonalakkal és akárha hányszor megkívántam, és hámoztam volna le róla héjait, s énekeknek énekeivel haraptam volna le dombhátairól a forrón süvítő szeleket, és szívtam volna üreges nádszálakon át puha völgyeiből a visszahangos egeket, akkor a dörgedelmes atyaúristen valamelyik hetedíziglen is bűnhődni fogsz robajló égzengése villant be elém. így vágyam nem égő csipkebokor, hanem taréjos paplanfelhők közt morzsát csipegető városi galambbá szelídült, szilaj kedvem meg mint kopaszra borotvált Sámson részeg hortyogása, vagy az ígéret földjének délibábja, vagy elszáradt tétovaságok szalmaszálai, hát így lógott alá bánatos férfiasságom nap mint nap egy magányos cédrusfáról. És minden szombaton, mint nagybevásárlások papírtekercsei, összegöngyölődtek szemedet hiába kereső szememben az egek, és szempilláim csak hullottak, mint a falevél, mint a szőlő, s mint a fügefáról a túlérett gyümölcs szerettem aztán éjjelre becsukni az ajtót, ablakot, mert inkább szoruljon meg a kísértet a hálószobában mintsem arra kelljen gondolni, hogy esetleg bejöhet hamar el is szívtuk így a friss levegőt, és egymással versenyre kélve nagy sóhajtozásokba kezdtünk, mint csobogó forrásvíz után szomjan halni készülő sivatagi népek, de a klímát azért se kapcsoltuk be – túl könnyűvé vált volna az elviselhetetlen ami pedig könnyű, a víz tetején úszik, mint a szemét, a gyümölcsök héja, a fröccsöntött bálványok dirib-darabjai, és persze az alakváltó boszorkányok, meg a kacsák, azok a kacsák, akiket szívesen etettél lopott csókjaim ajkadról lepergő morzsáival mert én arra fogadkoztam, még mikor a Gecsemáné-kertbe jártunk össze randevúzni – és az éj terítette ránk paráznaságait – hogy alámerítelek a folyami szelekbe, a széles folyókba, és alámerülök veled az élet hömpölygő vizében, a tengerek mélyére úszom le veled, és te olyan leszel, mint aki nem vajúdott, nem szült, nem nevelt ifjakat, nem dédelgetett leányokat mélységet ígértem neked, víz mélyére húzó ólomszívet és ahogy az olajfák csilingelő rézlevelei alatt elképzeltük összeérő jövőnkben magunkat, hát olyanok lehettünk volna, mint a halak, akik tenger ösvényein járnak, mint a madarak, akik a végtelen egek autópályáin tövig nyomják a gázpedált, kéken és vörösen hiába villognak utánuk egyenruhás szigorú angyalok e helyett olyanok lettünk, mint a mező virágai és azt beszélték rólunk később haverjaim, a próféták, hogy olyan gyorséttermi volt a nászunk, hogy mire kifordultunk a McDrive-ból a parkolóba, már félig ki is hűltünk, már félig be is faltuk egymást, és ahogy csalódást okozott a Happy Meal menü mellé csomagolt játék, ajkunkon is elhervadt a mosoly és most itt ülök egyedül, és hiába bűvölöm a telefont, hátha hívsz, hátha át akarsz jönni még egyszer utoljára, és hiába remélem, hogy ujjaid rebbenő érintésétől nem virágba borul, de legalább még egyszer utoljára visszanő a hajam de téged elvitt magával a folyami szél, és hatalmasra nőtt sirályok hordták utánad isten igéivel telehímzett pongyolád és ahol a folyón lefelé evezve látni véltelek, a part homokját állatok lábnyomai lepték el, noha állatot egyet sem láttam hűs vízhez szomját csitítani jönni és most itt állok, a szoba közepére tolt széken, és a nagyképernyős tévéből szépen fényképezett kősivatagok vöröse színezi felejthetetlenné bánatom és hiába szólongatlak és hiába szaggatom ruháimat és hiába hintem porral fejemet és hiába mondom magamnak, hogy gyere, barátom, és állj fel erre a székre a szoba közepén, és idézd fel pontosan, mi történt, mit rontottál el de bárhogy erőlködöm, csak arra tudok emlékezni, hogy mikor váratlan huzattal becsaptad magad mögött az ajtót és az ablakot, akkor nagy és erős szél kezdte szaggatni a hegyeket, de te már nem voltál ott a szélben, és szél után földrengés hiába következett, de te már nem voltál ott a földrengésben, és a földrengés után tűz hiába támadt, de te már nem voltál ott a tűzben … sem … és most mintha halk és szelíd hang hallatszott volna a bejárati ajtó felől, de hiába mentem ki ezerszer is a gangra, csak a házmester kérdezte tőlem, mikor már hetedszer is felvertem a házat, hogy mit csinálsz itt, Dániel? éjszaka van, más meg aludna és most itt állok, a szoba közepére tolt széken, és csak várok, hogy ha te nem, akkor jöjjenek azok a lovasok, pusztuljon a világ, hasadjon meg a menny kupolája, nyeljen el mindent egy feneketlen szörnyeteg így fohászkodtam, így átkozódtam, de hiába hittem azt, hogy szavam meghallgattatott, és hiába hittem a hajnalban kelő szomszéd kávéfőzőjének kotyogására is, hogy vizes homokban plüsspatájú lovak nyargalnak felém, csak sárga rovarok futottak elő folyami kavicsokká változott lábujjaim közül de felhívni téged egyszer is gyáva voltam és gyávaságom gyöngyei ott csillogtak a holdfény olajától szennyezett vízben és végül füst lebegett körém, ahogy sárnehéz lábakkal botorkáltam ezen a lápos-mocsaras partszakaszon, az élet fojtogató nedves avarfüstje s aztán elaludtam, mint egy gyermek, és álmomban juhok párosodtak, tarkák, foltosak és különféle színűek így aludtam hét napon és hét éjen át, és közben az égvilágon semmi sem oldódott meg
