Hartay Csaba versei

Az út járatlansága

Csepegtetni. Olajos kézzel intek feléd.

Szereltem a ligetben. Elromlott egy fészek.

Elszakadt a röpte. Ezzel a két kézzel próbáltam.

De sehogyan sem. Ugyanilyen kezek építenek.

Csepegtetni. Borítás helyett csak dönteni.

Éjjel volt már, amikor a kerékpáros

megjelent a ligetben. Se hírt, se némaságot.

A beszéd és a hallgatás közötti puha réteg.

Az volt az övé. A kényszertelen közlés.

Csepegtetett nekem. Tartottam a markom.

Elhozta az érkezést. Megelőzte. Elengedte.

Elszakadt a röpte. Olajtócsába tolta, megállt.

Így tekintsetek rám. Nincs emlékezet, nincs kép.

A sötétség ezerszínű alkotása vagyok. Rejtett.

Az indulás és az érkezés szorítása vagyok.

Az út járatlansága. Akkor is létezem, ha nincs fényem.

Húzasd ki!

Október eleje van, több mint öt éve hajtottál bele

a fekete páncélajtóba. Neked kinyílt.

Illesztettem lépteim, itt laktál, tudjam, tudom.

Nem égtek lámpák odabent. Te tényleg meghaltál.

Motoros lovagok, vágtató átutazók a nyúlzugi

fények peremvidékén. Érkezel, várunk.

Feltűzzük a holdat a cseresznyefára.

Csúcsra illesztjük, kihúzatjuk, utoljára.

Nem jössz te már. Le sem mondod.

Süllyed közös korszakunk, mint Pavilonból

hazafelé Körösbe dobott húszfilléres.

Néha még emlegetünk, 33 éves kissrác.

_{(Megjelent a Tiszatáj 2016/2. számában)}