Hanula Zsolt: Raúl

Raúl nem hallgatott a nevére. Hiába édesgették, tutujgatták, simizték puha vadas-szín bundáját, ami ilyenkor télen egész kivilágosodott, nem volt egyetlen alkalom sem, amikor e szó hallatán akár csak bajsza szálait is rezdítette volna. Nyilvánvaló volt, hogy nem hajlandó elfogadni ezt a nevet, amelyet a Real Madrid kapitánya után választottak neki gazdái, az apa, az anya, meg a két gyerek. Akikben egy idő után felmerült, mi van, ha a „gyerek” Barcelona-drukker? Az olvasó teljes joggal ütközne meg, ha az elbeszélést most úgy folytatnám, valóban ez, a Barca-drukkerség lett volna az ok, amiért Raúl ignorált minden, a vele egy háztartásban lévők felől érkező infantilis gügyögést, mert hát mi az, hogy egy háziállat Barca-drukker?! Egy katalán törpehörcsög?

Nem, természetesen nem erről volt szó. Raúl igenis madridi, ám nem a Real, hanem a városi rivális, az Atlético elkötelezett híve volt. Esze ágában sem volt két lábra ágaskodni, látványosan lelátói hangulatot imitálva szotyolaszemet bontogatni, és egyéb cirkuszi mutatványokat bemutatni cserébe azért, hogy a nemzet, illetve a korona egyik legékesebb drágakövével (a spanyol válogatottal 3 vb- és 2 Eb-részvétel – hja, és ebből mennyit nyert meg?! – idézte Raúl az ex-atléticós tréner Luis Aragonés-t) azonosítják a gazdái. Emberek, akik terráriumba zárnának egy darabot a világ dicsőségéből.

Raúl, akit igazodva a közmegegyezéshez, nevezzünk továbbra is Raúlnak, ez a nem csak megtűrt, de bizonyos keretek között támogatott, némi autonómiával is bíró phodopus sungorus sungorus zokszó nélkül viselte, hogy csak másodrendű állampolgára hazájának. Hogy sosem ehetett együtt a családdal, hogy magvakkal s az ebédnél feleslegessé vált zöldséglevelekkel, ritkán apró, igazán apró húscafatokkal szúrták ki a szemét. Hogy állandó lakhelyét egy szekrénypolcra helyezett terrárium-börtönben jelölték ki számára – kb. fél centi vastag lehet, kocogtatta meg körmeivel szakszerűen az üveget még az első napon, nem okozhat gondot, vélte akkor a szökésre értve, de, legalább is elbeszélésünk idejéig, gondot okozott. Hogy az ablakhoz közeli sarkot kapta meg, ahol napfénnyel s szabadság-illattal kínozták. Hogy a fekhelyéül szolgáló forgácsot és szénát rendre lecserélték, még mielőtt megszokhatta volna a szagát. Jól ismerte a hatalmi gépezeteknek ezt a húzását: nem engedik, hogy az egyén bármit is hosszabb időn át a magáénak tudjon, ezzel is csonkolják a fogoly önbecsülését, identitás-tudatát. Ilyenkor még gyakrabban gondolt rég nem látott családjára, főként szegény bátyjára, aki pár héttel a legutolsó kupagyőzelem után aludt el örökre. Tudvalevő egyébként, hogy egy törpehörcsög élettartalma kb. másfél-két szezon. Ezért is van, hogy rendkívül türelmetlen szurkolók válnak belőlük; nem etetheti őket a klubvezetés azzal, hogy ezt a bajnokságot most ugyan elszúrtuk, de van pár jó képességű ifistánk, akikkel a jövő csapatát építjük, mert ilyenkor tiltakozásul fogaik közt kihordják odújukból az odabent összegyűlt ürüléket, és leköpik, hol leszek én már akkor! kiáltással; az elkeseredettebbek petíciót fogalmaznak az edző távozását követelve, és köztereken csapnak össze a rohamrendőrséggel. Az orvosok szerint testvére halálos betegségének köze lehetett ahhoz, hogy egy Campbell-hörcsöggel (Phodopus Campbelli) szűrte össze a levet, de Raúl makacsul elutasított minden ilyen, szerinte a 30-as évek retorikáját idéző diagnózist.

A városi derbi idején volt a legnehezebb dolga. Ilyenkor mindig központi helyre, a szoba közepére húzott ebédlőasztalra helyezték, a kanapén terpeszkedő realosok és a tévé közé. Odatapadt az üveghez, kimeresztette feketebors-szemeit, két mellső lábacskáját felhúzva előrecsukló tappancsaival úgy állt ott, mint az öregasszonyok a piacokon. Orrocskája sem moccant, lélegzetvisszafojtva figyelte, ahogy kedvencei nekifeszülnek a rettegett ellenfélnek a Bernabéuban. Úgy leste azokat a piros-fehér hosszanti csíkos mezben és kék rövidnadrágban küzdő delejes tekintetűférfiembereket, mintha életre kelt képregényhősök lettek volna, Supermanek egytől egyig, még a szín is stimmelt. Fernando Torres ökölbe szorított kezét a magasba emelve repült fel s alá. Ám aztán mégis a fehérek szereztek gólt (nem volt benne a játékban), mire a háta mögött a család barbár üvöltésben fröccsent fel. Érezte, kiszárad a torka, innia kellett. Odaszaladt a hátsó üvegfalra erősített kis tartályhoz, két lábra emelkedett, de olyan ügyetlenül ért az itatócső végéhez, hogy a vízcsepp a homlokára esett és végigfolyt az orrnyergén. Gyűlölte a vizet, de most úgy csutakolta vele a fejét, mintha csak a neve bűzét akarná lemosni magáról. Hanem az egyenlítésnél! Örömében, már elnézést, de mint a mérgezett egér rohangált körbe-körbe a terráriumban. De azért hallotta, ahogy a családfő felhívja a többiek figyelmét, nézzétek, szegény Raúl, hogy meg van zavarodva. Hát lehet is az a kutyafattya!, gondolta Raúl, lehet is, mert most aztán mi jövünk!

De aztán nem jött senki, maradt az 1-1. Raúl viszonylagos elégedettséggel nyugtázta a hármas sípszót, mert bár semmit nem szeretett volna jobban (beleértve a már napok óta beígért petrezselyem-levelet), mint hogy történelmi leckét adjanak az elnyomóknak, de látta ő is, hát hörcsög, nem vak!, hogy jobb véget vetni ennek a meccsnek iksznél, mielőtt rosszabbra fordul a széljárás. Ami ugye a Bernabéuban könnyen előfordulhat, hiába demokratikus átalakulás, a régi reflexek azért dolgoznak még a játékvezetőknél. Na, mit szólsz te ehhez, Raúl, szegezte neki a kérdést az apa. De ő annyira passzív maradt, amennyire öt perccel a derbi lefújása után hörcsög csak lehet.

Ekkor azonban váratlan dolog történt, ami egy elbeszélés e szakában tán nem is annyira váratlan: az anya vendéget kísért a szobába, egy eddig ismeretlen szagú főemlőst, a szomszéd odú Atlético-szimpatizáns lakóját, akit az apa a faj szokása szerint tappancsérintéssel fogadott. A jelenet békés jellege meglepte Raúlt. A jövevény odalépett hozzá, benyúlt az üvegkalickába és tenyerébe vette. Ááá, szóval te vagy Raúl, akiről már annyit hallottam, szólt a hang. Majd arról beszélt, tudja ám, hogy megkapta azt a polcot, ahol azelőtt ezek az esküvői fényképüket tartották, mert ott mindig jön rá a friss levegő. Meg hogy még a saját ebédjüket is megosztják vele, annyira szeretik. Bár azért azt mégiscsak túlzásnak tartja, hogy a szobát is átrendezik, csak hogy ő jól láthassa a meccset a tévében, de hát a blancók nem csak ezért bolondok. Csak hát ez a név, ugye, ez a Raúl… Ha igazán szeretnének, nem sújtanának vele, igaz-e? De tudod mit, kis szőrmók, nekem te nem a burzsoá ficsúrját fogod eszembe juttatni, hanem Raúl Garciát, az Atlético középpályását. Majd hosszas ismertetésébe kezdett ennek a ’86-os születésű tehetségnek, aki az Osasuna játékosaként vált élvonalbeli labdarúgóvá, egy Barcelona elleni – igaz, vesztes – mérkőzésen, később oszlopos tagja lett a 21 éven aluliak válogatottjának, hogy aztán 2007-ben minden földi jóval csábítgassa a Real, ám ő az igazi madridiak csapatát, az Atléticót választotta.

Raúl a meglepetéstől moccanni sem tudott. Néhány pillanatig szégyellte magát, amiért nem tudott róla, az Atléticónak is van egy Raúlja, aki ráadásul fityiszt mutatott a zsíros kezek aljas csábításának, de remélte, megbocsátja ezt neki a világ, hiszen a terrárium falai közé csak igen szűrten jutnak el a Marca hírei. Aztán valami kis csavarást érzett az orrában, szaporábban szedte a levegőt s apró fekete szemeire finom harmat ereszkedett. Így aztán alig látta, csak a szagból és a neszekből érzékelte, hogy a családfő odalépett melléjük, két húsos ujjával simogatni kezdte, majd csatlakoztak a gyerekek is, ő pedig hagyta, hagyta, hogy szeressék ezek a kicsit bolond, de azért mégiscsak jóravaló fehér kezek őt, Raúlt, a végtelenül büszke munkás madridiak kedvenc phodopus sungorus sungorusát.