Halottai(n)k temetetlenek

Ez a könyv az önmaga által formálódó ember deinosa. A regényben részletesen elemzik a szereplők ezt a komplex görög fogalmat az Antigoné színrevitele kapcsán, melynek jelentése csodálatos és rettenetes erő egyszerre, utalva az Antigoné híres kardal monológjára: “Sok van mi csodálatos {deinos}…”. A gondosan felépített cselekményben a színpadon játszott darabok párhuzamba állíthatóak a zsidó származású gyermek felnövés történetével, élet epizódjaival. Antigoné élete, csakúgy mint Tilda élete, a regény értelmezésében a valóság elhallgatásán alapul. Tilda nevei, hite, kapcsolatai, minden relatív valóság. “Egyszer megszületik, s akkor bele van írva a földi világba. Hát mondottam neki, hogy tudok én olyat, hogy valaki kétszer születik.” (142.) Tompa hőse adoptált, akkor tudja ki ő, amikor szerepben van, színész, a színházon keresztül szerez részleges tudomást leplezett sorsáról is. Zsidó is és magyar is, székely is és egyik sem igazán, Romániában. Az emlékezet felfejtése és hordozása sok esetben a drámák feldolgozása során történik meg: gyermekként mint néző, később színészként végzi el Tilda, mintegy öntudatlanul(?), ezt a munkát. “A kezünk beemeli az emlékeket” (258.) – magyarázza Erzsinek a zenetanár, hogy miért lenne fontos Tildát kézírásra, kottaírásra szoktatni. Tilda ugyanis sokáig képtelen írni. A Rómeó és Júlia rendezése közben hangzik el, hogy a dada hordozza Júlia emlékezetét. Tilda a dada szerepét kapja.

A történelem és a cselekmény lassú folyása helyenként bosszantó feszültséget kelthet az olvasóban, ahogy komikus elemek sora vezet a tragikus felismerés felé. Ez olyan klisékben nyilvánul meg, mint például a színház a regényben fordulat, amely kis csavarral idézi a klasszikus komédiák alaphelyzeteit. A komoly dolgok színpadi bohózatok gyakorlása mögé vannak bújtatva. A színpadon próbált szerepek közben Tildában egyre inkább feltárul a belső üresség tragikuma. Tilda legtöbb szerepe öntanulási folyamat és szimbolikus is (Harpagon, Antigoné, Oedipusz). Komikából (Júlia dajkája) lesz tragikus hős. Rák miatt eltávolítják a melleit, ezután kéri fel Titi Oedipusz szerepére. Élete alkonyára Tilda megtestesíti a deinos fogalmát, ami így a XX. századot követő ember állandó jelzőjeként is értelmezhető. Akár a Hazában, Tompa e könyvében is nehézség lehet, hogy olvasottságot vár el, sok szöveget hoz játékba. Az olvasó, aki nincs birtokában az elvárt tudásnak, veszíthet az élményből, megértésből. Az Antigoné és tágabban az Oedipusz mondakör a központba állított élethelyzet. Fő motívuma a köztes állapot. Szinte kész olvasatokat kapunk a drámák egy-egy eleméről, ami tereli a Tompa-regény értelmezését is. Ez nem feltétlenül erénye a könyvnek, de nem veszik el teljes egészében a jelentésadás esetleges szabadsága vagy olvasói öröme sem.

A regény az Antigoné hangsúlyait a temetetlen halottra és a szégyenre helyezi. Nem Tilda személye a lényeg, hanem az állapota.

A Sokszor nem halunk meg szereplőinek többsége nem beszél, nem ír a holokausztról, külső és belső gátló tényezők miatt hiányos a múltról való tudásuk. Apránként és nem megbízhatóan csepegnek a ’45-ös év történései még jóval ’45 után is, miközben a kommunista rezsim is megszilárdul és létrehozza a maga álvalóságát. Úgy a holokauszt bűneiről, mint a korabeli jelenről. Erzsi ugyan ír naplót, később verseket, de elhallgatja emlékezésében az adoptálást és a történelmet. A szégyellni való dolgokat. Tilda, a lágerből visszajött színházi rendező Titi, és sok más zsidó, akivel találkoznak, transzgenerációs trauma megélői. Titi nem akar gyereket, elkötteti magát. Tilda gyermekkori zongarajátékát így magyarázza nevelőapjának: “Itt ez, itt, mutatja Tilda, ez a veszély. A mélyből így jön fel, aztán hirtelen puff. Pedig olyan simán hangzik. Mintha semmi se volna, csak valami altató hülyegyerekeknek.” (214-215.)

Erzsiék és egyben Tildáék sorsa a Szent szégyen, amely egy könyv címe is, amelyet Erzsi olvas amikor magához veszi őt, hogy megvédje a gettótól. A szégyen a gyermek, áttételesen a rejtett gyermek, az új élet metaforájává válik a könyvben. Az ember szégyene, a bűne szent. Ezek a gyermekek ártatlanok, nem bűnben fogantak. A háború tette sorsukat titkolni való életté és a puszta létezésük jelzi az emberek tetteit: félrenézést, gettót, rablást, hallgatást, cinkosságot és az ölést, aztán meg a tagadást vagy a tudatlanságot, amik mellékesen, mintegy díszletként vannak jelen a regényben Kolozsvár, Szatmár, Várad és a világ színpadán. Az egyszerre szent és bűnös szeretet, ahogy Erzsi magához véve és a vérétől eltagadva gondozza Matildot, rájátszik a beidézett regény lélektani problémafelvetésére. A segítők is bűnösök, mindenki hagyta, hogy megtörténjenek a vagyonelkobzások, kilakoltatások.

Az emésztő tűz lassan adagolva, aprólékosan kiszámított dramaturgiával terjed szét a regényben. Az Erzsi által olvasott könyv mellékcíme, Tüzes kemence, amely nincs megemlítve a regényben. Tilda bérmanévnek szent Margitot választja, aki nem égett el a máglyán. Olyan a léte, mintha élne is meg nem is, mintha a földön lenne a purgatórium tüzében, de nem tud tisztító tűzzel elégni, amíg a pokol tüzének áttételes (generáción átívelő) emlékét nem dolgozta fel. A tisztító tűzre, a köztes állapotra a hiedelem szerint azért van szükség, mert az ember bűnösen nem léphet az üdvösségbe. “Azt mondja Ciulei, hogy a tűz volt az első színház. A tűz körül az emberek hallgatnak és néznek. A színpad a tűz” (450.o.) Tilda bűne megegyezik a neki utolsó szerepként felajánlott Oedipusz bűnével, nem lát hátrafelé és befelé, nem ismeri a múltját és talán emiatt önmagát sem. Ugyanezt a bűnt formálta A fösvényben is, első szerepében még az iskolában. Akkor a zongoratanárral így elmélkednek Harpagonról: “Nem tud adni semmit a másik embernek.” (306.) “Belül az a szürke, üres, száraz valami van, csak te még nem ismerheted. Mikor semmi vagy, csak egy burok, egy darab bőr. Tudom, feleli Tilda halkan.” (306-307.) Harpagont a szerep rendezése során párhuzamba vonják a bolygó zsidó és/vagy a nyughatatlan ember általános karakterével is.

A Sokszor nem halunk meg regénycím, egyszerre egy Salamon Ernő idézet is, így nemcsak azt jelentheti, hogy az ember a háború és népirtás tapasztalata ellenére él, ahogy például Pilinszkynél, hanem azt is, hogy nem tud végső nyugalomra térni. Tilda csak a színpadon, áttételesen képes a lezárásra, az eljátszott halálra. Titi jegyzi meg rendezései során, hogy a görög tragédiában mindig van fizikai kivetülése is a metafizikai mondanivalónak. “Az antik ember még nem tudta elképzelni, hogy nincs test. Hogy nincs halál. Az antik ember számára ez elképzelhetetlen volt. Ezt, kérem szépen, noi le-am inventat. Ezt, kérem szépen, mi találtuk fel.” (335.)

Az életben maradottak sorsa, hogy előbb-utóbb, hibákkal és bűnök terhével átszőve, de feltárják és a maguk számára lehetséges módokon feldolgozzák a hordozott múltat, ily módon  nyugalomra helyezve saját lelküket, elfogadva, hogy halottaik temetetlenek. A Sokszor nem halunk meg jelen keretek között csupán hiányosan felvázolt, összetett motívum- és utalásrendszere okán, valamint a genocídiumot egyedi módon feldolgozó cselekményvezetése miatt Tompa legjobb regényei közé jegyzendő fel.

Oláhné Kispál Anita

(A szerző a szegedi Törzsasztal Műhely tagja.)

Jelenkor Kiadó
Budapest, 2023
588 oldal, 5999 Ft