Halasi Zoltán: Bologna

(RÉSZLET)

VII

„A Hold közel jön, földárnyék vetül rá,

napfogyatkozás készülődik délen”,

írja az újság, olvassa a szomszéd.

Boldogasszony tenyere, citromillat,

balzsamos, mentás terjeng a kupéban.

Továbblapoz, kibont egy dobozos sört.

„A test az evolúció, a lélek

Isten teremtménye, mondja a pápa,”

írja az újság, olvassa a szomszéd.

Bevesz egy szem köhögéscsillapítót.

„Lengyelországban általános sztrájk lesz;

jó ez nekünk, vagy épp ellenkezőleg,

úgy terjed itt is, mint özönnövények”,

felénk fordul, „mint Kleopátra tűje?”

„Ugyan, ember”, mondja a másik szomszéd,

„maga még kezdetlegesen fogékony

a vonzó jóra, a taszító rosszra;

mást nem érzékel, csak a lelkiséget,

azt is közvetetten, csoportra értve,

ebben se logika, se tisztánlátás.

Amúgy nincs szebb, mint Kleopátra tűje,

főleg ha varjúháj és macskamenta

kíséri.” „Ezt mondják a kommunisták”,

köhög az újságja fölött a szomszéd,

„sztrájkot akar? nem volt elég magának

a vérontás, a bolognai móres?”

„A vér fejezi ki az ember énjét”,

szól be szemből a harmadik utastárs,

„a szellem aláereszkedik-felszáll,

van, aki ezt a régi Napon tette,

vagy a régi Szaturnuszon akár már,

egyszer az Aranykor is visszatér majd,

hasonlóan a víz körforgásához.”

„A Napba nézünk és a Nap belénk néz”,

szólal meg mellette egy korosabb nő,

„a négyszemű Nap elé helyezett tárgy,

a fizikai ember, ne felejtsük,

a szívből lett, a szív bölcsességéből;

a Holdon élő, rossz oldalon álló,

asztrális törpelények ordítoznak.”

„Aranyba kéne foglalni a szívet”,

mondja gunyorosan a másik szomszéd,

„és gyémánt jogart adni a kezébe,

hogy némán szolgálja a szabadságot,

ne ilyen durva sárkánydübörgéssel,

mert még azt hinnénk róla, hogy azt vallja:

mint találomra felrobbantott dolgok

romhalmaza, így a legszebb a kozmosz.”

„Mit filozofál”, förmed rá a szomszéd,

„hallgassa inkább, hogy mit ír az újság:

azt, hogy a döntést A. szenátor hozza,

aki V. képviselő útján arra kéri

X.-et, Y.-t, a tisztesség szobrát,

hogy ezt és ezt intézzék el, de sürgős,

X., Y. mozgósítja Z-t és B.-t,

ők megbízzák C. közvetítésével

a becsület oszlopát, D.-t és F-et,

hogy hozzák tető alá ezt a munkát,

ők el is végeztetik G.-vel, H.-val:

vörös vagy fekete, a szampó őröl.”

„Ezek szerint hét lépésben meg is van:

dicséretes”, mondja a másik szomszéd,

„de hét lépés után a hét hazugság

masírozik, interjú-mazsorettek,

utánuk a hétszer hét évig tartó

hallgatás napja, hét fátyol takarja.”

„Útvonalfüggő, mint a történelmünk”,

szól be a sarokból egy idősebb úr,

„csak oda mehet, ahol befogadják,

elidőzik, marad, mint égi vendég,

a házigazdákkal harmóniában.”

„Én bolognai vagyok, engem ez sért”,

nyitja ki szemét az a fiatal lány,

aki eddig végig aludni látszott

fiúja vállán. „Nézd csak a trikóját”,

suttogja N. magyarul, „ne a lányét!

Mi az a minta? Egy tekergő kígyó!”

Erre a fiú összefonja karját.

„Én bolognai vagyok, ott születtem,

azon a napon, amelyen a város,

és nekem is Nyilas az aszcendensem,

ezért is fáj, hogy önök úgy beszélnek,

mintha a város tartozna felelni

azért, amit ellene elkövettek.”

„Bocsánat, kisasszony”, mondja a szomszéd,

most egy másik napilapot kibontva,

„itt az áll, a merénylet büntetés volt,

fekete füstbe burkolt tilalomfa,

eddig és nem tovább, intett az állam,

a vörös város talán ért belőle!”

A lány elhallgat, szeme összeszűkül.

A fiú homloka feljebb gyűrődik;

mint madártoll, trikón a kígyóminta,

lila ércfénye, zöldes acélfénye

irizáló, akár a fiú hangja:

„A terrorizmus ívmezőjelenség,

legális kupolák és bolthajtások

közé ékelt, mozgalmas, tartalék tér;

a néző szemében a véres főszereplő,

látszatra mintha felforgatna mindent,

valójában támasz az épületnek,

számol vele, aki a falra írja

az idők jeleit, hogy nemzedékről

nemzedékre legyen mit letörölni.”

„Megértetted a ráfonódó kígyót?”,

suttogja közben N., de én nem értem,

ez a jelkép a tekergő spirállal

bennem inkább egy babkarót idéz fel,

mint az idő megszemélyesítőjét.

A többiek is szinte varázsszóra

kiavatódnak a misztériumból.

„Most az, ami barátainkra céloz,

vagy a Zöld Könyvet jegyző ezredesre,

aki hazánkat kihúzta a szarból,

bevásárolva magát a Fiatba,

netán a Kreml agyalágyult urára?”

mondja a szomszéd, újságját letéve.

„Mi olaszok, nem öljük véreinket”,

szekundál hozzá a harmadik szomszéd,

„a vér fejezi ki az ember énjét,

a vak is látja – roba straniera.”

A csevely még sokáig elhúzódik,

porcsíkos ablak, élő tükörképek,

a négyszemű Nap, inspiratív grádics,

szögletes gyepűtök a sínek mellett,

egynyári seprence és japán komló,

a szellem aláereszkedik-felszáll,

poétaian zötyögünk a Földön,

szelvények, szemelvények, szerelvények;

Bolognában a vonatunk nem áll meg.

(Megjelent a Tiszatáj 2016/9. számában)