Megáldott lábnyomába lépni sem merek, lyukas tenyeremben madárdal csicsereg. Nemcsak a csuklóvér buggyan, ha akarom, eltaposott szőlőszem is vérezhet az udvaron. Nemcsak egy lógó alak alatt nyöghet egy faág, a hó súlyától is összeroppanhat a téli világ. Nemcsak száz Xanaxból áll össze a túlvilág, néha szerencsén is múlik, hol bújik ki egy-egy hóvirág. Nemcsak hatemeletnyire van a bátorság, az életben maradás talán még nagyobb kihívás. Ha keresztül emelne vállán az Isten, elhinném, hogy könnyű vagyok, s szállok önfeledten. Imabokorba bújva egy utolsót szeretkeznék, begyógyult tenyeremből lepkéket eregetnék. A sorsomat meg kell próbálnom egyben cipelni, majd az utolsó lehelet jogán eléje letenni. Eléje letenni, madárdallal lelket simogatni, fűzfatemetőben buggyanó tavasszal hamvaimból feltámadni.
