Gretchen McCullough: A vad és csodálatos történetek

„Történetekben élünk. Mi vagyunk a történetek. Azért csinálunk dolgokat, mert a karakternek kell, és történeteink formálják karakterünket, mert élni tanulunk a szerepeinkben.”

William Kittredge

Már majdnem két év telt el, mióta elhagytam Szíriát.

Nyolc hónapja írtam Karimnak az utolsó levelem: szerelem?, igen, de nem lett boldog vége. Hat hónap telt el azóta, hogy Hafez el-Assad meghalt, nem merényletben, szívelégtelenség miatt.

Néhány nappal ezelőtt kaptam egy e-mailt az egyik amerikai barátomtól, Karentől, még mindig Damaszkuszban él. Amikor Lattakiában éltem, mint egy elhagyatott 19. századi utazó, hetekig vártam a piros-kék csíkos légiposta borítékokat otthonról.

Bashar Assad tisztában volt azzal, hogy föld egy planéta, a levelek mégis eltűntek a világegyetem üres terében, de a fénysebességgel küldött e-mailok szerencsére nem.

Jelenleg Kairóban vagyok, csavargok. A Kairói Amerikai Egyetemhez képest, ahol tanítok, a szíriai történeteim annyira horrornak tűnnek, hogy azok egyenesen irreálisak.

Egy Assad ketrecben zárta szolgáját a saját udvarán, egy Assad felrobbantott egy titkos rendőrt egy gránáttal, Assad egyik testőre elrabolt egy vizsgáztatót a Tishreen Egyetem egyik vizsgájáról, Assad testőrei eltérítettek egy Datsun teherautót, és arra kényszerítették a sofőrt, hogy hajtson Kerdahába egy csokor virággal Hafez Assad halott testvéréhez. Az emberek mindenféle történeteket suttogtak Lattakiában. Ezek a történetek engem a Don Corleone családra emlékeztettek.

Az állami televízió persze másról beszélt: izraeli és libanoni problémák, hurrikánok Floridában, sárlavinák, éhínség Afrikában – katasztrófák valahol máshol.

Mégis, nagyobb biztonságban voltam Lattakia utcáin, mint az Egyesült Államok bármelyik városában.

Az Assad klán nem angyalokból állt, de igazából nem volt utcai bűnözés Szíriában.

Bár a szír mindennapi élet felszínessége megtévesztő, idővel mégis lekopott rólam a félelem, a gyanakvás, és a paranoia.

Mindent egybevéve könnyen elhagytam ezt az országot.

Szíriai emlékeim szemben állnak a zajos Kairóval, ahol most élek.

Kicsit meglepő a migránsok véleménye, akik mindig azt mondták, “Szíria, hmm… nagyon érdekesnek tűnik.”

Igen, érdekes, de nehéz.

Soha nem értenék meg azt a világot, melyet a pletyka, a sötét viccek, a homály, az elszigetelődés, és a tehetetlenség érzése uralt.

Még a konkrét példák sem voltak elegendők ahhoz, hogy megértsék azt a világot, ahol nincs internet, hetekig posta sem, nincsenek könyvek. Nem értenék az érzést, mikor a háztulajdonos nehéz légzését hallottam a telefonban, a gyanút, hogy CIA-ügynök lehetek, a titkosrendőrséget, a Muhabaratot.

Eszembe jutnak a nosztalgikus és kellemes beszélgetések az erkélyen az Angliában végzett szír kollégákkal, akik beszélgetés közben könnyen és kényelmesen váltogatták az arab és angol nyelvet.

Az éjszakák hűvösek voltak, mi törtük a pisztáciát vagy azt az idétlen hummust ettük, és hozzá helyi sört, Sharq-t ittunk, amit találóan East-nak neveztek.

Csodáltam szír kollegáim rugalmasságát és gyorsvágású eszüket.

Az egyikük még viccet is mesélt, például, hogy: “A CIA, a KGB, és a Muhbarat egy versenyt rendeztek, hogy ki áll elő egy kakassal a leggyorsabban? A CIA-s két óra múlva jött vissza. A KGB-s két nap múlva. Az idő telt, de a Muhabarat még mindig nem jött vissza a kakassal. Négy nappal később egy csenevész nyúllal a kezébe érkezett vissza, és ész nélkül ütötte verte-verte a szerencsétlen állatot, “Mondd, hogy kakas vagy! Mondd, hogy kakas vagy. Mondd, hogy kakas vagy.”

Nevettünk. A vicc is jól mutatja a súlyos tényt, milyen félelmetes a szír titkosrendőrség.

A kormányról csak módjával viccelődtek, inkább csak közeli barátok között, akikben megbízhattak. Azt is hallottam, hogy a szírek ravasz viccet faragtak a szentháromságból is: Hafez, Bashar és Basil. Az Assadok: apa és fiai [1]. A politikai ikonográfia Szíriában túlméretezett volt. A szentháromság képeit kitették az élelmiszerboltok ablakaiba, a Tishreen University folyosóira, a mikrobuszok szélvédőire: kép az apáról, mint egy jóindulatú pátriárka, kép az apáról katonai ruhában, az apa a fiával, Basillal, Basil egyedül a lován, férfias Basil munkásnak öltözve, svájcisapkában, hithű Basil galabeyaban, zarándoklaton Mekkában, Basil ismét katonai egyenruhában, egy óvatlan pillanatban elkapott kép, amint éppen bambán bámulja az apja fotóját, megint egy fénykép az apáról a két gyerekkel, Basillal és Basharral. Az ilyen jámbor képektől úgy éreztem magam, mintha ismerném az egész Assad családot. Most, hogy Bashar elnök lett még több fénykép lesz róla az épületek, irodák falain, és az élelmiszer boltokban is.

A lehetőségek hiánya és az alacsony fizetés miatt, a legtöbb szír kollégáim inkább lenne máshol. Intelligensek, ambiciózusak, szorgalmasak, ők többet adtak, mint amennyit Szíria kínál nekik. El tudom képzelni, hogy szkeptikusak azzal kapcsolatban, hogy Bashar elnöksége gyors változást hoz.

Karim elment tanítani egy távoli egyetemre, Szaúd-Arábiába;

Kemal és Aziz Jordániában egy magánegyetemen dolgoznak. És úgy tudom, sokáig nem jönnek vissza.

Azt hallottam, hogy néhány előadást az egyetem előtti parkban tartanak meg, mert nincs hely a Bölcsészettudományi Kar épületében. Szerkesztést tanítani kétszáz hallgatónak nem volt könnyű, az előadótermek huzatosak voltak, de a diákok lelkesek, kíváncsiak, és tiszteletteljesek voltak, és a tanítás öröm volt, a nehéz körülmények ellenére is.

A sötét viccek mellett, a szírek élvezték a sötét történeteket is.

Amikor először mentem Szíriába, akkor halt meg a walesi hercegnő autóbalesetben, Párizsban. Az első tanítási napon a Tishreen Egyetemen, a hallgatóim vég nélkül pusmogták a szenzációs hírt.

Végignéztem az előadótermen, a diákok összezsúfolódva ültek a hosszú, fából készült íróasztalok mögött. Az előadóterem nyomasztó és befejezetlen volt: kusza vezetékek lógtak a plafonról, egy rozoga dobogó volt a kopott tábla előtt, egy rongyos táblatörlő, néhány kréta az asztalon, de az oldalfalakat falakat Hafez al-Assad fényképei díszítették.

A diákok izgatottak voltak. Mivel már Szerkesztési jegyzetem igen régi volt, és nem volt valódi tanterv, megkérdeztem őket, hogy mit gondoltnak Lady Diana balesetéről?

Az osztály röhögött. Kezek lengtek a levegőben.

Egy fiatal nő kerek perec kijelentette: – Meggyilkolták, Doctoor.

– Meggyilkolták? – kérdeztem.

– Meggyilkolták – mondták.

Feltűnő csend lett a teremben, ahhoz képest, hogy arabok voltak jelen, akikről köztudott, nem túl csendes emberek. Úgy éreztem magam, mint egy híresség. Mosolyogtam és visszamosolyogtak.

– De miért?

Ugyanaz a fiatal lány azt mondta: – A királynő ölette meg.

Mosolyogtam. – De én úgy tudom, hogy egy ittas vezető okozta a balesetet.

Az osztály ordítani kezdtek. – Nem.

Valaki azt kiáltotta: – Összeesküvés volt.

– Úgy gondolom, hogy ez egy jó alkalom, hogy írjatok róla. Így legalább látom, milyen a fogalmazástok, hogyan szerkesztetek.

Egy fiatal fiú felemelte a kezét. – De Doctoor, nem szoktunk írni az előadásokon.

– De én azt kérem, hogy írjatok – mondtam.

Miután összegyűjtöttem mind a kétszázvalahány írást (Vajon mennyi időbe telik, hogy elolvassam), a diákok kimentek, de egyikük a teremben maradt, és azt mondta: – Soha nem csináltunk még ilyet. Általában csak jegyzetet írunk, vagy összehasonlító rövidebb esszéket…

Jobban éreztem magam.

A legtöbb diák ugyanazt írta le, ami az arab újságokban megjelent: Lady Dianát meggyilkolták, mert terhes volt Dodi gyermekével, és az angol királynő nem bírta elviselni, hogy egy muszlim is bekerüljön a trónörökösök közé. Azon éjjel ölték meg, mikor Dodi eljegyzési gyűrűt adott Dianának és a házasságukra készültek. Ez volt a legszebb pillanata az életében az után, hogy hozzáment Károly herceghez.

Lehet, hogy az osztály valóban kreatív író volt, de nem jó szerkesztő vagy fogalmazó. Történetük az ezeregy éjszaka meséinek hagyományait tükrözte. Most én voltam Dinarzad, azt kértem az osztálytól, hogy “Nővéreim, ha nem vagytok még álmosak, mondjatok egy mesét, űzzük el az éjszakát.” És az osztályom, mint Shaharazad, azt mondta: “Az örömmel, Doctoor” Az arab mesemondás hagyománya, Szíria sivárságával párosulva vad és csodálatos történeteket eredményezett.

Karim is hitt a Lady Diana mesében. Azt mondta: – A testőre a brit titkosszolgálat embere volt. Nem volt légzsák. Vagy ha volt, miért nem működött?

– Talán csak egy baleset volt. Különben is, egyszerűbben is megölhették volna. Méreggel például.” mondtam.

A Lady Diana mese a Hófehérke mesére emlékeztetett. A gonosz királynő megpróbálta megölni a gyönyörű hercegnőt, túl szorosra húzta a fűzőjét. Mérgezett fésűt adott neki és mikor így sem sikerült, akkor a gonosz királynő parasztasszonynak öltözött, és egy mérgezett almát adott neki.

A méreg ősi módja az emberölésnek. Topkapi Saray szultán előkóstolója a zamatos sült bárány szorgalmas mintavétele következtében egy napon megfulladt.

De a félelem és a paranoia nem éppen olyan mérgező, mint az arzén?

Bár nem volt bizonyíték arra, hogy Lady Diana összeesküvés áldozata lett volna, tudtam, a szírek ragaszkodnak a saját elképzelésükhöz. A furcsa autóbaleset nem csak furcsa autóbaleset volt számukra.

Talán a hatalom szeszélye tette szíriaiakat érzékennyé, hogy fantáziájukkal túlszínezzék az eseményeket.

Azt képzelték, hogy amiként Szíriában mindent az Assadok ellenőriznek, úgy Angliában mindent a királynő. Az Egyesült Államok az egész világot ellenőrzi.

A légzsákok Basil Assad autójában sem működtek. Az elnök imádott fia meghalt autóbalesetben, nagy sebességgel vezette a Mercedest, és kicsúszott az útról Damaszkuszban, egy késő ködös estén. A kocsi lesodródott az útról és nekicsapódott egy villanyoszlopnak. A villanyoszlop szinte kettészelte az autót, a roncsok a környező földekre repültek. (Legalábbis ezt mondták.)

Mint a Lady Diana balesetről, erről is terjengtek pletykák. Vajon hozzányúlt valaki a légzsákokhoz, vagy a fékpedálhoz? Basil Assad unokatestvére is használta azt a kocsit, ő túlélte. Valaki talán …?

Ezt hallottam Basil Assaddal kapcsolatosan:

“Valaki megölte. Sok ellensége volt Lattakiában. Néhány évvel ezelőtt kipucolta ezt a helyet. Ha az Assadok úgy akarták, elvették az emberek autóit, védelmi pénzt kértek a boltosoktól. A lányokat elrabolták és megerőszakolták. Ki mert volna az áldozatok közül a rendőrséghez fordulni? “

“Lattakia Damaszkusztól független királyság. Assad és rokonai azt tettek Lattakiában, amit csak akartak. “

“Az egyszerű emberek szerették. Megpróbált segíteni nekik.”

“Túl gyorsan hajtott. Ez volt a mániája. Láttam egyszer, hogy túl gyorsan hajt egy őrült. A barátom azt mondta: “Ez Basil volt.” A gyorshajtás, egyfajta öngyilkosság.”

“Amikor Basil meghalt, zarándoklatot szerveztek Kerdahába. Minden a diáknak mennie kellett. Úgy 35 kilométer volt a távolság. Reggel ötkor kellett találkozniuk az egyetemen. Esőben tették meg az egész utat. Az egyik fiú megfázott, belázasodott, majd meghalt. Azt mondták rá, mártír, shaheed.

A Basil Assadról hallott történetek kíváncsivá tettek, látni akartam a sírját. Érthető, hogy Karim vonakodott, de végül eljött velem. Aggódott, hogy a titkosrendőrség feketelistájára kerül.

– Te amerikai vagy – emlékeztetett.

Tudtam, hogy igaza van. Egy egyszerű látogatás Kerdahába csúnya pletykát eredményezhet, “az amerikai Fulbright professzor Kerdahába ment infót gyűjteni a CIA-nek”, vagy talán egy még csodálatosabb történet kerekedik a dologból. Az egyetlen dolog, amit gyűjtöttem, azok a csodálatos történet részletei voltak. Például, hogy a szentély közvetlen bejáratánál, a közeli ház fehér falára két ragyogó festményt pingáltak. Az egyiken a szakállas, barna szemű Basil volt látható, fehér lovon. Mellette a csodálatos kékszemű testvére, Bashar. Bashar képe nem volt arányos Basil lovas festményével. Még ennél is meglepőbb, hogy Basil a műanyag játék-szerű lovas modelljét a közeli erkélyen is láttam, ami pedig nem része a hivatalos szentélynek.

Mielőtt Karimmal beléptünk, egy unatkozó katona felírta a nevünket. Miután aláírtuk a nevünket a listán, a katona visszaült a székébe.

Előttünk egy éppen felújítás alatt lévő mecset volt, egy nagy kupola több kisebb kupolával. Az épület szürke és grandiózus volt, és Tishreen Egyetem épületére emlékeztetett. Olyan volt, mintha a mérnök a tervezés alatt elunta volna a dolgát.

A befejezetlen mecset előtt egy kis emlékmű állt. Mint a falfestmények, az emlékmű is komor volt. Karcsú fehér fém ívelt a kék ég felé. A tetejét egy sárga csillag koronázta. Az ív hajlatán egy kép volt, amint Assad elnök imámok és más VIP személy között búcsút int a fiának. Az emlékmű felső részén egy másik kép volt, amin Basil fehér lovon lovagolt az ég felé.

– Gretchen – szólt Karim, és szemével a mecset felé intett. Ujját a szája elé tette, így figyelmeztetett, hogy ne beszéljek.

Kinyújtotta a kezét, és mi átvánszorogtunk a sáron a mecsethez, ahol Basil koporsóját őrizték.

Ahogy a bejárathoz közeledtünk, egy férfi jelent meg, és kinyitotta az ajtót. Intett, hogy lépjünk be a kis szobába.

– Salaam Alekum – köszönt Karim.

– Alekum Salam – válaszolta az ember.

Az ajtó bal oldalán volt egy másik Basil kép, egy nagy fekete-fehér keretben egy fazék homokba rögzítve.

Az őr a szoba belsejébe kísért bennünket. Karim körbejárta a síremléket, de nem szólt semmit. Zöld selyem volt átvetve a kriptán, zöld függönyök borították a falakat. (A zöld Mohamed próféta színe, és a békét jelenti az iszlámban.) Egy amatőr ceruza vázlat lógott a hullámzó zöld függönyről, nem túl jó kép – Basil unalmat sugárzó barna szeme volt rajta. A koporsó melletti kis asztalon volt egy nagy arany trófea és néhány medál, melyet Basil a lóversenyen nyert. Furcsán néztek ki a személyes emlékek ebben a hatalmas mecsetben.

Amint elhagytuk a kis szobát, egy másik férfi jelent meg gyűszűnyi a keserű kávéval. (Arab szokás szerint keserű kávét kell inni a halott tiszteletére.)

A téren lelátók voltak számos emelvénnyel. Hely a katonai zenekarnak, a méltóságoknak és a kormányzati emberek kíséretének. Az emelvényt egy fém háromszög tartotta, amiről apró ló formájú gyertyák lógtak.

– Nagyon furcsák – mondtam.

– Elég. Idd meg a kávét és gyerünk innét – mondta Karim és a karomnál fogva húzott. – Nem érdekes. Mindenki bennünket figyel.”

– Shokron – mondtam, és visszaadtam a csészét a férfinek.

Elindultunk vissza a bejárathoz, ahol az őr felírta a nevünket.

– Ne nézz vissza – mondta Karim, ahogy átsétáltunk a kapun.

Néhány perc múlva a válla fölött hátrapillantott. – Hallottam történeteket a szentélyről. Amikor Basil meghalt, néhány bátyám és nővérem idezarándokolt – mondta.

Nem hibáztattam. A spekuláció, hogy én egy CIA-ügynök vagyok, nem volt abszurd. Hallottam, hogy egy korábbi Fulbright ösztöndíjas Lattakiában szintén tárgya volt a CIA-ügynök pletykának, és bár az egyetem biztonsági főnöke, Tamer, úgy döntött, hogy ártatlan vagyok, továbbra is meggyőződése volt, hogy az én arab nyelvtudásom sokkal jobb, mint amilyennek tettetem. Igaz, nagy ambícióim voltak az arab nyelvvel kapcsolatban, de nem beszéltem folyékonyan. Tamer vajon azon is aggodalmaskodott, hogy író vagyok?

Szíriában az élet egyszerű megfigyelése kémkedés.

Egy reggel gyerekhangra ébredtem, mint a verebek a fán, folyamatosan ugyanazt a dal énekelték “Bi rouh. Bi gát. Nefdek Hafez al-Assad”. Újra és újra. Lelkünket és vérünket ajánljuk Hafez al-Assadnak.

Ezt hallgassam, vagy az elégedetlen szírek morgolódását?

Az egyik diák elárulta nekem, hogy egyetlen igazi társa a naplója. – Angolul írom. Mert túl személyes.

A pletyka és az intrika Szíriában csodálatos fikció, de érzelmileg kimerítő, pláne, ha én vagyok a témája.

Rengeteg időt töltöttem azzal, hogy felgöngyölítsem a pletykát, megfejtsem az emberek ítélkezésének az okát.

Karim ismerte ezt a labirintust.

Mikor problémám volt a kilépési vízumommal, Karim tudta, hogyan kell elintézni Tamerrel. (Biztonsági ellenőrzés nélkül, nem utazhattam Jordániába, pedig nagyon akartam) Karim még a középiskolából ismerte Tamert, megbeszélt vele egy találkozót Tamir irodájába.

Elkísértem Karimot, de az irodába lépve annyira megijedtem az orr nélküli Hafez al-Assad arany mellszobrától, hogy elejtettem a teás csészét. Vajon valaki úgy behúzott neki, hogy leverte az orrát?

A takarító gyorsan felsöpörte az apró porceláncserepeket.

Tamer hozatott nekem egy másik teát.

Szírnek magas volt, dús barna hajjal, és kellemes mosollyal. Vonzó. Pilótadzsekit viselt. Vad barna szeme volt.

– Tahki Arabe? – kérdezte.

– Aleel. Egy kicsit.

– Fi intihabat fi Szíria. Matha raik? – kérdezte Tamer. Mi a helyzet a szír választásokkal?

– Men yarif? Ki tudja? – vontam meg a vállam.

– Szíria balad democratiya. Ahsan men America – mondta Tamer. Szíria egy demokratikus ország. Demokratikusabb, mint az Egyesült Államok.

Mosolyogtam. Biztos, hogy nem csapja be magát. Mégis ez volt az az ember, aki nem tudta, hogy a Demokrata Párt az egyik legnagyobb politikai párt az Egyesült Államokban. Egy évvel korábban már aggódott, amikor meglátta a biztonsági adatlapomon, hogy tagja vagyok a Demokrata Pártnak. – Magas rangú? – kérdezte.

– Gretchen jól beszél arabul, nagyon jól – mondta Tamer. Karim egyetértett, és aztán, mert ideges volt, viccelődni kezdett Tamerrel, de én nem értettem.

– Narifik giddan – mondta Tamer, és felém fordult.

– Ismerem jól – mondta és elmosolyodott.

Vajon azt is tudta, hogy a hűvös éjszakon annyira fázok, hogy flanelpizsamát viselek? Azt, hogy már több mint egy hónapja könyörgöm a főbérlőnek, hogy intézze el a mosogatóm alatt mászkáló patkányt? És azt is, hogy elolvastam az összes Henry Jamest?

Végre elindultunk, csendesen kisétáltunk a helyőrségről. Ahogy elkezdtem beszélni, Karim rám szólt: – Várj.

Néhány percig csendben sétáltunk. Lentebb az úton azt mondta: – Valószínűleg azt fogja kérni tőlem, hogy engedjem át a hallgatóit.

Kíváncsi vagyok, Karim hány diákot engedett át a vizsgákon az én kilépési vízumomért cserében.

Néhány hónappal később Tamer kiszólt a Mercedeséből: – Szálljanak be, haza viszem magukat. Kef Kum?

Viccelődött és nevetgéltek Karimmal. – Hívjon fel! Sosem hív fel. Az emberek sose hívnak fel, csak ha szükségük van valamire.

Amikor a ház külső kapuját nyitottam, megjegyeztem Karimnak: – Tamer nagyon magányos.

– Én meg ő sosem leszünk barátok – felelte Karim

Egy barátságom egy magányos professzor nővel nekem is véget ért.

Ez is egy vad, de csodálatos történet.

Kezdetben barátok voltunk, együtt tanítottunk amerikai irodalmat; ő A Skarlát betűt szerette volna bemutatni, rám maradt az Akiért a harang szól.

Ezek a tanmenetben előírt regények a páratlanok az amerikai irodalom áttekintésére.

Azt hittem, A skarlát betű, a puritán háttérrel és ódivatú vallásosságával, és anakronisztikus előadásmódjával rossz választás a szír diákoknak, ezért én inkább Hemingwayt tanítottam. Magda boldog volt, mert ő inkább akarta A skarlát betűt.

– Én összekapcsolom Hester elszigeteltségét az arab nőkével – mondta.

Magda hamarosan meghívott ebédre és vacsorára, elvitt furikázni az apja kamionján, cirkáltunk Lattakia körül, mint a tinédzserek. – A vezetés nekem a szabadság érzését adja.

Sok egyedülálló szír professzor nővel találkoztam, akik még a szüleikkel éltek. Magda elégedetlen volt helyzetével. Ezt meg tudtam érteni. Egy harmincas nő, aki Angliában tanult, bilincsnek érezte a korlátait. Próbálkozott azzal, hogy kivándorol Ausztráliába, de csak kapart, még mindig egy garzonlakásban él, és nem talált rendes egyetemi állást.

– Vállalhattam volna fordítási munkát az ausztrál kormánynak, de ez nem az, amit akarok. Én egyetemi tanár akarok lenni, ezért visszautasítottam – mondta.

– De ez jó lett volna. Használtad volna a képességeid – mondtam.

– Nem csináltam meg a PhD-m irodalomból, hogy fordítási munkát vállalhassak – válaszolta.

– Nincs semmi szégyen a fordítási munkában. Jó lett volna. Könnyen előre juthattál volna.

A homlokát ráncolta. Ez nem az a válasz volt, amit akart.

Szülei győzködték, hogy térjen vissza Szíriába. Most van egy szobája kilátással a Földközi-tengerre, melyet a bátyja választott. Fizetéséből egyedül nem lett volna képes bérelni egyet, nem engedhette meg magának.

– De nem csak emiatt. Nem tisztességes, hogy egy nő egyedül éljen. Az emberek kibeszélik. Mondd, hogy egy lúzer vagyok.

– Ismerek néhány egyedülálló szír nőt – mondtam.

Barátságunk egyre bonyolultabb lett. Folyton a problémáit sorolta. A szülei veszekedtek, gyakran rendeztek botrányokat. Ő volt az apja kedvence. Az anyja szerzett neki egy udvarlót, aki neki nem tetszett. Hadakozott két elkényeztetett munkanélküli testvérével. A bátyjának volt egy barátnője, akit feleségül akart venni, de nem volt lakásuk: ő akarta ezt a szobát a kilátással. Megemlítettem neki az USIS társaságot, mivel amerikai irodalmat tanított, de ezt úgy adta elő a szüleinek, hogy én munkát találtam neki az Egyesült Államokban.

– De Magda, ez nem igaz. Én még magamnak sem találok munkát az Egyesült Államokban Hogyan tudnék találni neked? Egy nyári két hetes ösztöndíjat említettem, amit az USIS szponzorál.

Visszavonta a kérelmét, és írt egy levelet az amerikai kulturális attasénak azzal, hogy nem szeretné, hogy kémnek tartsák.

Röviddel ezután, amikor megint Lattakia körül furikáztunk az apja kamionján, kibökte: – Az anyám azt híreszteli a barátainak, hogy CIA-ügynök vagy.

– Te viccelsz – mondtam kiakadva.

Ezután Magda küldött egy talányos üzenetet “Gretchen, mi nem lehetünk barátok. Csak a kollégák.”

Szír barátaim azt mondták: – Felejtsd el! Őrült! Paranoid! Ez nevetséges. Persze, hogy nem vagy CIA-ügynök.

Vajon a paranoia a gyanúból származik? Vagy Magda már egy kicsit őrült volt az elejétől? Vagy megbolondították a vad, de csodálatos történetek? Feladta, hogy megpróbálja kibogozni pletykák valódiságát, vagy csak úgy elhitte a történeteket, mert az könnyebb?

Négy vagy öt hónappal később Magda kétségbeesetten hívott fel azzal, hogy néhány amerikai fekete muzulmán zaklatja, édes ígéretekkel elhitették vele, hogy kiadják verseit, és beajánlják egy művészeti csoportba, az Egyesült Államokba. Azt kérdezte, eljöhetne-e hozzám, hogy megmutassa a faxokat. Szerinte értesíteni kell az amerikai nagykövetséget, sőt, az amerikai rendőrséget is.

Nem tudtam hívni a kulturális attasét. Foglalt volt.

Nem igazán akartam látni Magdát, mert még mindig fájt a CIA-ügynök vád, de ő ragaszkodott ahhoz, hogy eljön.

– Hol találkoztál ezekkel az emberekkel? – kérdeztem, közben átnéztem a faxokat.

– Itt Lattakiában – mondta. – Úgy volt, hogy fagylaltoztunk Monával, a barátnőmmel, akinek egy könyvesboltja van. Megkérdeztem őket, ismernek-e téged.

– Egy csomó amerikai író van. Én különben sem vagyok valami ismert – mondtam.

– Apám is találkozott velük. Komolynak tűntek. Valamit tenni kell! Nem lehet büntetlenül nőket zaklatni! Értesíteni kell az amerikai rendőrséget!

– Elraboltak? Bántottak? – kérdeztem.

–Nem. De valamit tenni kell! Lehet, hogy megpróbálnak zaklatni valaki mást is – mondta Magda.

– Rendben. Mikor hallottál róluk utoljára? – kérdeztem.

– Úgy másfél évvel ezelőtt. Láttad a faxot. Valamit tenni kell. Miért nem hívod a nagykövetséget? – nyaggatott Magda.

– Úgy néz ki, becsaptak. De mit mondjak? Az Egyesült Államok elég nagy. Melyik állam rendőrségét? És mit tettek? – kérdeztem.

– Az Amerikai Egyesült Államok Nagykövetségének kell szólni. Hogy a nőket ne zaklassák ilyen emberek.

– Írjál nekik levelet? Egy hivatalos panasz levelet – javasoltam.

– Én nem akarok belekeveredni. Nem akarok semmit leírni – mondta.

– Szóval, mit tehetek? Azt sem tudjuk, hol vannak ezek az emberek most, hogy hamis nevet mondtak vagy sem. Ha panaszt szeretnél tenni, írj levelet a nagykövetségre. Sajnálom. Nem hiszem, hogy tényleg ki akarták volna adni a verseid. És ami a művészeti csoport ígéretét illeti, hát … – mondtam.

– Azt akarták, hogy legyek a szexrabszolgájuk. Amikor visszautasítottam, akkor kezdték küldözgetni ezeket a sértő faxokat – mondta.

– Mi a helyzet Monával?

– Ő mutatott be nekik. Nem vagyunk többé barátok – mondta.

– Ő honnan ismerte őket? – Magda vállat vont. – Felhívod a nagykövetséget? – kérdezte.

– Igen – mondtam komoran. Ahogy kikísértem Magdát, eszembe jutott, hogy már nem vagyunk barátok. És mit mondjak a kulturális attasénak? Átverték, aztán felszívódtak a városban a kincs nélkül? Ki voltak?

Amikor végre eljutottam Damaszkuszba, és találkoztam az attaséval, Leesával, megszólítottam: – Sajnálom, hogy zavarom. De van egy eset, amiről érdemes tudnia.

Leesa örült, hogy elmondtam neki a bizarr történetet, mert a nagykövet valóban levelet kapott Magdától. De miért most? Miért várt Magda másfél évet a panaszával?

Nem volt idegem Magda pszichológiai motivációján elmélkedni. De valahogy nagyon igaz: az amerikai fekete muszlimok megtalálták Lattakiában ezt az érzékeny nőt, akinek nem volt barátja, nem volt szerető családja, barátnője, nem voltak barátai az egyetemen, és én sem voltam már a barátja. Egyedül volt. Akkor jött ez a Mona, és bemutatta neki ezeket a csalókat.

Barátság nélkül csak az árulás és összeesküvés vad, sötét történetei léteznek.

Röviddel mielőtt elhagytam Szíriát, Karimmal meglátogattuk egy barátunkat, aki a Külügyminisztériumban dolgozott, hogy elbúcsúzzunk.

– Egyértelmű, hogy a Monica Lewinski botrányban az izraeliek keze van benne – mondta Ali.

Rám nézett.

Kísértést éreztem, hogy azt mondjam: – Azt hiszem, ez csak szex volt.

De miért vitatkoznék?

Ő már eldöntötte: a Monica Lewinski botrány valójában a The Spy Who Loved Me [2] története. Nem lepett meg. Már megtanultam, hogy Szíriában az összes történet vezérfonala az összeesküvés. Ez a szabály.

Fordította: Boda Magdolna

---