Gömöri György: Mit jelent nekem a szabadság?
A „szabadság” szó minden nyelven kicsit mást jelent, más jelentésárnyalatai vannak. Az angolban két szó van rá: „freedom” és „liberty”, utóbbit „politikai függetlenség” értelemben is használják. A magyarban ez egy szláv szóból (svoboda) képzett főnév, a politikainál bővebb jelentéssel: az angol „leave” helyett a magyarban „szabadságra” megy a katona, vagy a hivatali alkalmazott, vagyis ez a kifejezés a kötöttségektől való megszabadulást is jelenti. Bár a 14.században már feltűnik egy iratban, újabb kori használatban csak a 18.században, a Felvilágosodás idején terjed el a korábban használt libertas helyett […]
A „szabadság” szó minden nyelven kicsit mást jelent, más jelentésárnyalatai vannak. Az angolban két szó van rá: „freedom” és „liberty”, utóbbit „politikai függetlenség” értelemben is használják. A magyarban ez egy szláv szóból (svoboda) képzett főnév, a politikainál bővebb jelentéssel: az angol „leave” helyett a magyarban „szabadságra” megy a katona, vagy a hivatali alkalmazott, vagyis ez a kifejezés a kötöttségektől való megszabadulást is jelenti. Bár a 14.században már feltűnik egy iratban, újabb kori használatban csak a 18.században, a Felvilágosodás idején terjed el a korábban használt libertas helyett. II. Rákóczi Ferenc, amikor a „hazáért és a szabadságért” (pro patria et libertate) harcol, ezt a magyar függetlenségre és a nemesi szabadságra érti. Eredeti értelmében aki „szabad”, az nem (rab)szolga, olyan ember, aki az ország törvényein kívül minden alávetettségtől mentes. De ahogy Montesquieu megfogalmazta: „A szabadság (la liberté) nem teljes függetlenség, de nem is féktelen szabadság (licence)”, más szóval bizonyos kompromisszum minden (másokra nem káros) cselekedet és az adott társadalom erkölcsi és politikai normái között.
A magyar (és a lengyel) köztudatban sokáig élt az „arany szabadság” legendája, pedig az 1222-es Aranybulla csak nemesi ellenállási jogokat rögzített az esetleges királyi zsarnoksággal szemben. De már a reformkor költői és politikusai tisztában vannak vele, hogy az „arany szabadság” a múlté – helyette joggá lesz a véleményszabadság és a sajtószabadság. A személyi szabadságjogok legfontosabb formája a magyar történelemben mégis csak a vallásszabadság, amit először a tordai országgyűlés iktat törvénybe 1563-ban. Ez összefügg azzal, hogy Erdély akkori fejedelme, János Zsigmond, a szentháromság-tagadó unitáriusok felé hajlott, ezért lett a negyedik bevett vallás a katolikus, evangélikus és református mellett az unitárius – emellett „megtűrt” vallás volt az izraelita és a görögkeleti. Ettől kezdve évszázadokon át harcolni kellett a teljes vallásszabadságért, ami mindig a centralizáló politikai rendszerek ellenállásába ütközött. Nem csak a Habsburgok erőszakos katolizálása ellen kellett küzdeni, de a reformereknek a protestáns vallásokon belüli központi hatalommal is: lásd Apáczai Cseri János esetét II. Rákóczi Györggyel.
Mivel a francia forradalom hármas jelszava közül a harmadik a szabadság, ennek a szellemében nő fel a reformkor két nemzedéke: a személyes szabadságért száll síkra, amiben a politikai véleményszabadságon kívül benne van a gyülekezési és sajtószabadság is, az, hogy az államrend ellen „lázító szellemű” írásokért és könyvekért senkit se lehessen bebörtönözni. És éppen Táncsics Mihály, Kossuth Lajos és Petőfi Sándor lesznek a rendbontók, akik azért harcolnak, hogy a röghöz kötött jobbágy felszabadulhasson,birtoka lehessen és megkaphassa a szabad költözés jogát. Végül a politikai szabadságjogok csak úgy lesznek teljesek, ha minden felnőtt (nemre való tekintet nélkül) megkapja a választójogot, s így demokratikus szavazataikkal felhatalmazhassák képviselőjüket, hogy az egyszerre képviselje saját és a nemzet érdekeit. Mindez csak a huszadik században valósul meg, és akkor sem egyformán minden európai országban: Magyarországon például „vegyes” (a városokban titkos, falun nyílt) választási rendszerben. A Horthy-rendszer valóságos képét rajzolja meg József Attila, amikor „Hazám” című versében ezt írja: „Cicáznak a szép csendőrtollak/ mosolyognak és szavatolnak/ megírják ki lesz a követ, //hisz „nyíltan” dönt ki ezer éve, /magával kötve,mint a kéve/ sunyít vagy parancsot követ”.
Az én nemzedékem tapasztalata a szabadságról meglehetősen relatív: csak nagyon rövid időszakokban vált tapasztalatunkká például a már 1848-ban követelt teljes sajtószabadság. A Horthy-korszakban börtönbüntetést lehetett kapni „lázító” vagy szeméremsértő versekért, írásokért, a második világháború alatt teljes gőzzel működött az állami cenzúra. Ez csak némileg enyhült 1945 után, amikor a koalíciós kormányok idején 1948-ig megvalósult egy jobbra erősen lehatárolt, de mégis elég széleskörű véleményszabadság – ennek köszönhetjük például Bibó István legjobb tanulmányait. A két munkáspárt egyesülése után (1948 júniusában) a cenzúra hirtelen megerősödött, számos lapot betiltottak, köztük az egyetlen „ellenzéki” vicclapot, a kitűnő Szabad szájat is. Öt éven át folytak a letartóztatások, az ún. koncepciós perek, a napilapok (az orwelli újbeszél szellemében) csak nevükben voltak szabadok (Szabad nép, Szabad ifjúság stb.). Ez az állapot Sztalin halála után megváltozott: az első Nagy Imre- kormány 1953 júniusában alakult, és igaz, hogy szovjet utasításra, de az új kormány által bevezetett reformok és engedmények lehetővé tették a személyi szabadság és ezzel együtt a sajtószabadság jelentős bővülését. Felszámolták például az internálótáborokat, köztük a hirhedt recski munkatábort, a Budapestről kitelepítettek jelentős része pedig elhagyhatta kényszerlakhelyét. 1953 második felében irodalmi viták kezdődtek a nagyobb írói szabadság problémáit feszegetve.
Ez a korábbinál sokkal szabadabb időszak lényegében 1955 márciusáig tartott. Nagy Imrét részben betegsége, részben állítólagos politikai hibái miatt leváltották és kizárták az MDP-ből. Rákosi tehát megint maga alá gyűrte a pártapparátust, de a nemzetközi „olvadás” légkörében már nem tudta meggátolni az ún. „revizionista”, más szóval reformkommunista újságírók és írók lázadását, nem tudta visszanyomni a szellemet a palackba. Nemzedékünk túlnyomó többsége az 1955-56-os időszakot a sztálinizmus és a szólásszabadság korlátozása elleni küzdelemként élte át, Nagy Imre és barátai és a további reformok mellett. Bár nem reménykedtünk abban, hogy az adott viszonyok között a nyugati típusú demokrácia lehetséges Magyarországon, a Szovjetuniótól függetlenebb szocialista demokráciát és ezzel együtt (jugoszláv mintára) semlegességet reméltünk. Ez a remény és a cselekvésre való elszántság, úgy gondolom, jobban előkészítette az ötvenhatos forradalmat, mint a Szabad Európa rádió adásai.
Fordulópontot jelentett ebben az antisztalinista küzdelemben a XX. Kongresszus és az ezen elhangzott titkos beszéd, Nyikita Hruscsov leleplezései a korábban teljhatalmú és rajongva dicsőített Sztalinról. Ez 1956. február 25-én hangzott el, egy hónappal később egy budapesti pártértekezleten pedig Litván György tanár már lemondásra merte felszólítani Rákosi Mátyást. Utóbbi még pár hónapig tartotta magát, de a Petőfi-kör emlékezetes sajtóvitája és a poznańi munkásfelkelés után moszkvai utasításra leváltották. Úgy éreztük, ezzel közelebb kerültünk Nagy Imre rehabilitálásához és visszatéréséhez a hatalomba, de a magyar pártvezetés időre játszott és eleve rossz lapokkal. Sokan elfelejtik, hogy 1956. október 22-én Gerő Ernő, az MDP főtikára és Kádár János budapesti titkár éppen Belgrádban jártak, bocsánatkérő látogatáson Tito marsallnál. És mivel pár héttel korábban, október 6-án, Rajk László ünnepélyes újratemetése után néhány százan hivatalosan nem engedélyezett tüntetést rendeztünk, 22-én úgy gondoltuk, mi, magyar egyetemisták nem kockázatunk sokat, amikor újabb tüntetést szervezünk a lengyel változások és az ígért reformok mellett.
Magam kezdeményező szerepet vállaltam a pesti egyetemisták október 23-i tüntetésében, ami a budai műegyetemistákkal egyesülve, a Bem-téri gyűlésben ért tetőpontjára. A további események ismertek, de hadd tegyem még hozzá, amikor a forradalmi napokban az Egyetemi Forradalmi Diákbizottság fölkért az Egyetemi ifjúság című hetilap napilapi szerkesztésére, ezt a József Attila idézetet írattam a fejléc fölé: „Jöjj el szabadság!, Te szülj nekem rendet! / Jó szóval oktasd, játszani is engedd, / Szép,komoly fiadat!” Szerkesztőtársaim közt volt, aki ezt feleslegesnek vélte, hiszen, úgymond, már itt van a szabadság, de én tudtam, szabadságunk csak pillanatnyi, törékeny, amíg törvénybe nem iktatják az összes szabadságjogokat. Sajnos, nekem lett igazam, eljött november negyedike és a Moszkvába rendelt, még sokáig pórázon tartott Kádár János és „megreformált” kommunista rendszere.
Nem akarom itt elemezni a Kádár-rendszer 36 évét, pedig a véres kezdetek után ezen belül is voltak nemcsak kozmetikai, de lényeges változások is: például az Új Gazdasági Mechanizmus 1968-as kísérlete. Ha ez sikerül, bizonyos függetlenséget biztosított volna Moszkvától. Pár év alatt kiderült, hogy ez a reformpróbálkozás nem sikerülhet, mint ahogy a csehszlovákiai reformkísérlet is hamvába holt. De a Rákosi-rendszerhez képest Kádár alatt is bővültek a szabadságjogok: a hatvanas évek közepétől megugrott a külföldi utazások száma, és kulturális téren is szélesedett a véleményszabadság. Ezt tükrözte a „három T elve” a könyvkiadásban: a támogatott, tűrt és tiltott kategória. Jóllehet Konrád, Esterházy és Nádas művei inkább a megtűrt kategóriába sorolhatók, hatásuk a magyar köztudatra igen nagynak bizonyult, szellemileg előkészítette az 1989/90-es rendszerváltást.
Azóta eltelt 30 év, megint vegyes tapasztalatokkal. Először hirtelen lehetővé vált a sajtó- és véleményszabadság, amit sokáig egyetlen kormány sem kívánt korlátozni – ebbe még szélsőjobboldali és szélsőbaloldali lapok, szervezetek is belefértek. A Magyar Gárda megalakulásával azonban a szabadság egy időre átcsapott szabadosságba, úgy látszott, feléled vele a harmincas évek erőszakkultusza. A szocialista-liberális kormányok mulasztása, hogy keveset tettek az egyre harciasabb szélsőjobb visszaszorításáért. Ezt részben megtette a második Fidesz-KDNP kormány, de ami a szabadságjogokat illeti, a 2010 után is megmaradt jogokkal (pl. a költözési és utazási szabadság) szemben például a sajtószabadságot adminisztratív és anyagi eszközökkel korlátozták. Ebben a folyamatban fontos lépésnek látom a Népszabadság megszüntetését és a megyei lapok kormánykézbe kerülését, a nagymúltú Magyar Nemzet drasztikus átalakításáról nem is beszélve. A túlzott centralizálás sohasem kedvez a szabadságnak – ma Magyarországon ebből a szempontból rosszabb a helyzet, mint akár 1990-ben, akár 2002-ben volt.
