tiszatáj | 2022. január 23.

Fészekrakók

RÁDAI MÁRK

Úgy állunk itt, mint a verebek, mondom, mire mind a ketten nevetünk. Mert ez egy újabb Orsi-féle sületlenség, mint a „nem sürget a tatár”, a „visszafelé sült el a bumeráng”, vagy a geopárd, ami a leopárd és a gepárd véletlen egybemondásával született pár nappal korábban. 

– A verebek ülni szoktak – javít ki Bálint. – Sorban, a villanydróton. 

– Ülnek, mint a verebek? – kérdezem. – Nem vagyok meggyőződve róla, hogy létezik ilyen mondás. Szerintem most találtuk ki. 

Ha nem is pont úgy, mint a verebek, de a hálószoba ablakában állunk, az én lakásom ablakában, egy társasház második emeletén, vállam a Bálint vállához ér, mint abban a Bikini-dalban, és nézzük, ahogy fecskék cikáznak körülöttünk a májusi napfényben. Az ablak a város legszélső családi házaira, a szépen gondozott kertekre néz, azok mögött messze nyúló, már felszántott földterület, a távolban pedig a szomszéd település alacsony háztetőinek sora. Imádom ezt az időszakot, talán a kedvencem egész évben, vagyis az egyik kedvencem, mert az augusztus végét és a szeptembert is ugyanúgy szeretem: a vénasszonyok nyarát, a szomorkás, már nem perzselő napfényt, a hűvös reggeleket, amit én pulóveres időnek hívok. A május pedig éppen a fecskék miatt különleges. Évek óta már, mióta ebben a lakásban élek, májusi délutánokon álldogálok egy picit az ablakban és gyönyörködöm a fecskék vidám versengésében, a csivitelésben. Némelyik fecske olyan közel suhan el az ablak előtt, hogy akár meg is érinthetném. Most is legalább tízen vitorláznak széles ívben a ház körül, mozdulatlanul ereszkednek a mélybe, majd pár villámgyors szárnycsapással ismét a magasba szökkennek. Felnézek, aztán mutatom Bálintnak az ablak sarka fölé tapasztott agyaggalacsinokat.

– Látod – mondom. – Ők is nemsokára beköltöznek. 

Elmosolyodik, puszit nyom a vállamra.

Megcsörren a telefonom. Átmegyek érte a nappaliba és felveszem.

– Egy óra múlva hozzák a szekrényt – mondom Bálintnak, mikor visszabújok mellé az ablakba. 


Sorban érkeznek az új bútorok: négypolcos fürdőszobai szekrény, amit a fürdőkád mögé, a sarokba állítunk. Egy cseresznyefából készült étkezőasztal a hozzávaló székekkel. Egy másik négypolcos fürdőszobai szekrény, ami a mosógép mellé kerül, szemben az első négypolcos fürdőszobai szekrénnyel. Egy nagyon szép, barnásvöröses dohányzóasztal a nappaliba. Két bútor összeállítása között a dolgaimat selejtezzük: a CD- és DVD-állványokat kidobjuk, a lemezeket leporoljuk és egy kiürített lomosfiókba pakoljuk, bár Bálint megjegyzi, hogy már nincs is mivel lejátszani őket. Nem baj, mondom, majd veszünk egy lejátszót a laptophoz. Bár sejtem, hogy nem fogunk. A gönceimet is megtizedeljük, és közben nagyokat nevetünk, ahogy felpróbálom a megfakult, farmeranyagú kertésznadrágomat vagy a régen nem hordott téli sapkáimat. Mikor magamra kapom a matrózblúzt, amiben elballagtam a gimiből, és kiengedem a hajamat, Bálint megjegyzi, milyen kár, hogy nem ismert gimnazista koromban. Mert ha ismer, biztosan egyből rám mozdult volna. De ahogy felcibálom a lábamon az évtizedes fehér farmernadrágomat, a hasam úgy buggyan előre a gomb felett, mint a kelttészta. Most csak én nevetek, Bálint mosolyog, nem mer nevetni. A könyveimből egyet sem dobok ki, bár a polcok nagyon sok helyet foglalnak a lakásban. Igaz, Bálint nem is kér tőlem ilyet, viszont hamiskásan somolyog, ahogy felemeli a tévé mellől a hajókormányt formázó órámat, amit a nővérem hozott Angliából. 

– Az marad – mondom. 

– Rendben – feleli –, de soha többé nem indíthatod el!


Bálintot a legapróbb nesz is zavarja éjszakánként. Néha csodálom, hogy egyáltalán képes mellettem elaludni. Nem mintha horkolnék, azt ő szokott, de szerinte, és a nővérem szerint is, fura, kattogó hangot produkál a torkom alvás közben. Ha reggel szóvá teszem Bálintnak a horkolást, ő azonnal elkezdi utánozni a kattogásomat, apró, ütemes kattogó hangot ad ki, miközben résnyire nyitott száján szuszogva veszi a levegőt. Mindig röhögünk rajta, el tudom képzelni, hogy közben pont ilyen fejet vágok én is, másrészt undokság a részéről, hogy kigúnyolja a kattogásomat, mert szerintem az semmiség az ő horkolásához képest. 

Szóval Bálint a legkisebb zaj mellett sem tud elaludni. Már az első éjszakán arra ébredtem, hogy felül az ágyban. Matatott, míg megtalálta a telefonját, azzal világított, azt hitte, még alszom. Úgy osont, mint egy macska, aztán elvette a tévé mellől a hajókormányórámat, és kis bénázás után kiszedte belőle az elemet. Ezután a konyhába settenkedett és pár pillanat múlva a hűtőszekrény tetején álló óra is elhallgatott. Visszabújt mellém az ágyba, és én csak ekkor kezdtem el röhögni. Olyan vagy, mint egy ninja, mondtam neki. 

Azóta mindkét órám egy óra tizenvalahány percet mutat. 


Néha a kutya ugat. Ilyenkor nem is az ugatásra ébredek, hanem arra, hogy Bálint forgolódik, szitkozódik, persze nem hangosan, épp csak annyira nyomja meg a szavakat, hogy esetleg én is felébredjek. Rohadt dög, mért nem vágnak hozzá valamit? 

Szerintem Murci az, a fekete labrador a szomszéd udvaron. Tündéri kutya, mármint egyébként, napközben. Ritmusa van az ugatásnak, megfigyeltem, nehéz lenne nem megfigyelni. Két gyors vakkantás, aztán még egy. Szünet után ismétel. Fine, da capo. Titi-tá. Panaszos. Mondja a magáét, ugyanazt hajtja egész éjjel. A többi kutyát vajon nem zavarja? Felmerül a kis kutyafejükben, hogy na, erre a Murcira már megint rájött a hoppáré?

Ha nem ugat a kutya, teljes a csend. 

Időnként hallom a vonatot, a várostól jó pár száz méterre zakatol el, talán csak a szél hozza idáig a hangját. Néha a szomszéd kimegy a mosdóba, lehúzza a vécét, bekapcsolja a légkondit, amit fűtésre használ. Ezek a hangok nem zavaróak, még Bálint sem tette szóvá őket. És nem is tudnék velük mit kezdeni. 

Illetve nem, akkor sem teljes a csend, ha a kutya elhallgat, hiszen a gyár szünet nélkül zúg, morajlik, de ezt már mindenki megszokta, aki ebben a városban él. Része a csendnek, a csend hangja, folyamatos, andalító zúgás, amit inkább éjjel hallunk. Otthonos érzést kelt, segít elaludni.     


Reggel a telefonom jelzése előtt ébredek. 

Bálint a fürdőszobában van, aztán átmegy öltözni a nappaliba, én közben a fecskéket hallgatom. Látom, ahogy elröppenek az ablak előtt. A szárnyukkal verdesnek, míg az agyagdarabkákat a sarokba tapasztják. Együtt dolgoznak. Tegnap meglestem a fészküket, már az utolsó simításokat végzik.

Bálint átjön a hálószobába, az inge ujját gombolja, a szeme fáradt, ingerültnek tűnik. Reggelente nem szokott viccelődni, morcos ébredő, de most különösen nincs hangulatánál, nem is szólok, hogy ne bosszantsam. 

– Hogy aludtál? – kérdezi.

Hallom a hangján, hogy nem érdekli a válasz. Azt várja, hogy én kérdezzek.  

– Mi a baj? 

Duzzog, nem értem, mit mond. 

– A kutya? 

– Nem, azt már kezdem megszokni. Mostanában egész korán elhallgat. – Megigazítja a gallérját. – A rohadt fecskék. Hajnali ötkor rákezdtek. Tegnap is. Meg fognak őrjíteni. 

Nem tudom, mit mondhatnék. Csivitelnek, mert az a dolguk?

– Csak egy pár hét, szívem. Vagy még annyi sem. Aztán elhagyják a fészket.

– Csak annyi? Az jó. Pár hetet még kibírok alvás nélkül.

Nem szólok semmit.     

– Nem fogok altatót szedni miattuk – folytatja Bálint. A telefonját keresi, aztán meglátja a laptop mellett és zsebre vágja. 

– Ne is. Úgy horkolnál, hogy szegény fecskék felriadnának éjjel. 

Bálint a tükör elé áll, babrál egy picit a hajával.

– Forduljanak a közös képviselőhöz – mondja, és végre elmosolyodik. – Bocsánat, tündér. Rohadt álmos vagyok.

Felém hajol, puszit nyom a homlokomra, aztán elindul. 

Még van három percem, az ablakon keresztül a kék eget látom, és a madarakat meg a gyárat hallgatom.  


Két nappal később nehezen ébredek. A telefonom jelez, kinyúlok a takaró alól, hogy elhallgattassam. Halk cicazene, Bálint így emlegeti. 

Elég rágondolnom, máris átjön a nappaliból és megáll az ágy lábánál. Most nem morcos, a tekintete élénk, az arca derűs, a ráncok eltűntek a szeme körül. Még egyik reggel sem láttam ilyennek. 

– Pattanj ki az ágyból, álomszuszék – mondja és elvigyorodik, ahogy nyújtózkodom és nagyokat ásítok. A hajam is biztosan úgy áll, mint egy boszorkányé. – El fogsz késni. 

– Várom, hogy a kismadarak rám adják a köntösömet.

Egy pillanatra lesüti a szemét, eltűnik a folyosón. Nyakkendővel a kezében tér vissza, hozzálát, hogy megkösse. 

– Jól aludtál? – kérdezi. 

Megérzem az illatát, intek, hogy jöjjön közelebb. Lehajol hozzám, a nyakába szimatolok, imádom ezt az illatot. 

– Mint a tej – felelem, és kezemmel a hajamat gereblyézem. 

Gyönyörű, napfényes tavaszi reggel. Ilyenkor azt sem bánom, hogy munkába kell mennem. Jólesik majd a reggeli séta. Talán egy kávé is belefér a pékségben, ha képes leszek időben elindulni.  

– És te? – kérdezem.

A nyakkendő csomójával babrál.  

– Én is, hála Istennek. Te sem kattogtál az éjjel. 

– Gonosz. 

Elvigyorodik. 

– Igen, kivételesen én is jól aludtam.

– Mint a tej? 

– Még annál is jobban. Mint a bunda.

Bálint visszamegy a nappaliba, én pedig az eget nézem az ablakon át. 

– Hajnalban sem ébresztett fel semmi – teszi hozzá odaát. 

A táska már a kezében van, mikor bejön hozzám elbúcsúzni.

Egy felhő sincs az égen. Semmi mást nem látok, csak a néma, üres kékséget. 

Sokáig nem moccanok, hallgatom a csöndet, a gyár moraját.

Hallom az autókat. A szomszéd bezárja az ajtót. Egy másik felhúzza a redőnyt. 

Végül kimászom az ágyból, az ablakhoz lépek. Száraz agyagmorzsák hevernek a párkányon. Kinyitom az ablakot és a morzsát lesöpröm a törmelékek közé.