tiszatáj | 2020. április 11.

Fenyvesi Ottó: Trash Talk

Kollár Árpád Fenyvesi Ottó Trash Talk (Elindultam kisszöget venni) című művét ajánlja, mert ez egy piszokjó vers, ami akár egy Tolnai-vers is lehetett volna, mégis vérbeli Fenyvesi-vers lett. A szöveg a Tiszatáj 2020 áprilisi számában jelent meg, mely a járványügyi vészhelyzet miatt egyelőre csak digitális formában olvasható.

Megkértük a Tiszatáj munkatársait, hogy a magyar költészet napjára ajánljanak olvasóinknak egy-egy olyan verset a nyomtatott Tiszatájból, mely az előző költészet napja óta jelent meg lapunkban.

Kollár Árpád Fenyvesi Ottó Trash Talk (Elindultam kisszöget venni) című művét ajánlja, mert ez egy piszokjó vers, ami akár egy Tolnai-vers is lehetett volna, mégis vérbeli Fenyvesi-vers lett. A szöveg a Tiszatáj 2020. áprilisi számában jelent meg, mely a járványügyi vészhelyzet miatt egyelőre csak digitális formában olvasható.

(ELINDULTAM KISSZÖGET VENNI)

Borsos Sándor barátomnak

 

Elindultam kisszöget venni

– meséli Sándor barátom –

a „mindenes” kisboltba.

Tolnai-versbe illő erős kezdés,

talán nem véletlenül dolgozott

együtt évekig Ottó bátyjával,

Zolival, a kanizsai városházán,

ő a tanügyön, Sanyi meg a földhivatalban.

Rég volt, igaz sem volt!

De ne vesszünk el a részletekben!?

– Augusztus tizenharmadikán reggel

elindultam kisszöget venni,

kilenc után pedig majdnem leszúrtak

egy hosszú disznóölő késsel

az Állomás utca 13. előtt,

a „mindenes” kisboltnál, Kőbányán.

Sok, sok szemtanú nézte

bamba, béna tekintettel,

ahogy egy félkegyelmű

a harminc centis késével

felém fut, hogy leszúrjon.

Szerencsém volt, hogy éppen

kiléptem a „mindenes” kisboltból,

és észrevettem, mert odabent

védtelen lettem volna.

A hátamról lekapott hátizsákot

tartottam magam elé, egy autót

kerülgetve menekültem meg

a véres felkoncolástól.

Senki sem tudta megállítani

a késest, csak mondogatták,

hogy hívják a rendőröket.

Meg volt alázva a vadbarom,

egy bal csapottal kínáltam meg,

amitől megtántorodott,

még agresszívabbá vált,

és ütni próbált felém.

Tökön rúgtam,

de ismét nekem rontott.

Ekkor a falnak nyomtam,

és mintha lehiggadt volna.

Na, ezek után ment be

a raktárba a böllérkésért.

Mondogatta ő közben,

hogy megöl, leszúr,

de azt hittem, csak ijesztget.

Vénasszonyok szorongatták a kezem,

veregették a vállam: jól tettem,

hogy szembeszálltam vele, mert

már nagyon megérdemelte stb.

Mondtam nekik:

– Engem nem érdekel!

Nekem csak kisszög kell!

– Elindultam kisszöget venni

a „mindenes” kisboltba,

naivan és könnyedén,

mint egy Tolnai-versben,

aztán majdnem felkoncoltak,

mint Santiago Nasart

a püspök látogatása után.

A szóváltás abból eredt,

hogy a panelház bejárata elé

valaki éppen kipakolta a dolgait,

és ez a vadbarom meg rugdosta őket,

amíg a lakók nem voltak ott.

Ekkor érkeztem én a helyszínre,

a naiv, igazságszerető földmérő,

kisszögért menet, a kisboltba.

Mondtam neki szépen,

várjon tíz percet türelemmel,

majd jönnek a tulajdonosok,

és különben sincs joga

a dobozokat rugdosni.

Káromkodott, fenyegetett:

ki vagyok én, honnan jöttem,

mit képzelek?

Hidegvérrel közelebb léptem

hozzá, és annyit mondtam,

vegyen vissza a szitkozódásból,

mert megeszem vacsorára.

– Egy, az ötvenes éveiben járó,

egysejtűről beszélek,

aki kemény kőbányai vitéznek

képzelte magát.

Nem hagyta abba,

sőt az öklével fenyegetett,

ekkor egy pillanat alatt

átváltottam én is állatba,

lementem az ő szintjére,

és felvettem a stílusát,

de csaptam is azonnal,

nem vártam meg az ütését.

– Csak lementem kisszögért,

– mondogatja Sándor –,

leereszkedtem az ő szintjére,

egysejtűbe, és ez lett a vége:

böllérkéssel támadt rám,

kis híján majdnem felkoncolt,

mint Santiago Nasart

a Vicario fivérek, Marquez

világhírű kisregényében.

Még most sem tudom

tiszta fejjel feldolgozni az esetet.

Csak lementem kisszögért

a „mindenes” kisboltba,

a vadbarom, akivel addig

senki sem mert szembeszállni,

meg jött a böllérkéssel,

és körbe-körbe futkostunk

egy parkoló gépkocsi körül,

az Állomás utcában, Kőbányán.

És mindenki leblokkolt,

kővé dermedt.

Sikerült elfutnom,

megmenekültem.

A történtek után,

otthon egész nap őrült

tempóban dolgoztam,

kisszögeket vertem a falba,

és zakatolt a fejem.

Este nyolckor végre

zuhanyoztam egyet,

csak akkor láttam,

hogy tizenharmadika van.

Nem vagyok babonás,

de gyerekkoromból van

egy arany nyakláncom,

amit még anyámtól kaptam

a tizenharmadik születésnapomra

– meséli Sándor, a földmérő.

– Tudod, legközelebb, ha majd

kés nélkül találkozunk,

beszélek vele, és ha kell,

megkínálom egy flakon

testápolóval a térdkalácsát.