Fénytörés

TÓTH IMRE: EXIT

A melankolikus külön világot teremt a maga számára, hogy megmeneküljön attól, amit mindenféle árnyalással bár, de a valóságnak neveznek. Ha a szeretett személy haldoklását kell végigélnie, akkor természetesen még inkább hajlamos a párhuzamos valóság megteremtésére. Kulturális utalásokkal, árulói folyamatos emlegetésével próbál szabadulni valahogy a fájdalomtól, ha másképp nem megy, indulattal.

Tibeti testőrség, Antonioni Nagyítása, Krisztus- és Pilátus-allúziók, Perszepolisz, Mannerheim finn tábornok – se szeri, se száma az ilyen műveltségi markereknek Tóth Imre új kötetében. A szerzőnek, illetve a versek beszélőjének az a szándéka vagy inkább igyekezete, hogy megértse a világot. Tipikus értelmiségi domesztikálás: ha mással megtörtént, velem is megtörténhet, nem több ez, mint egy mítosz örökös visszatérése; nem rólam, az egyénről szól, hanem az emberről, aki ilyen.

Ennek a domesztikálásnak a módszere az irónia is. Tóth Imre iróniája szelíd: „Kinyitok egy ’utolsó idők’ konzervet. / Rágyújtok egy ’demokrácia’ cigarettára.” (A tibeti testőrség – 10.) A mitikus irónia távolít, de nem bánt. Ez az introvertált líra az árulókat is olyan általánosan bántja, hogy attól semmi bajuk nem eshet, holott több versben visszatérnek. Már csak azért sem sebezheti meg őket, mert visszatérésük ellenére soha semmi konkrétum nem derül ki róluk: kik is ők, hogyan is árulták el a beszélőt.

Míg a műveltség világa tág, a valóság világa szűk. Betegség, kórház, halál, anya. Szűk és ködös világ ez, amennyiben mindenről általános dolgok derülnek ki csupán. Ennek legbeszédesebb példája a 2012. szeptember című vers: azt hisszük, végre megtudunk valami tényszerűt, holott a szöveg ennyi: „Velem mindig nyáron történnek a dolgok. Legnagyobb ellenségem a / saját emlékezetem. Gyermekkoromban hallottam, hogy valakik / meghamisították a Bibliát. / Valakik a jezsuitákra gyanakodtak, / a jezsuiták meg másokra. / Én nem gyanakszom senkire, / csak érzem, hogy valami / nem kóser. / Ott van például a bukott angyalok / és a földi nők esete. / Azt hiszem, beszélnünk kell a szerelemről.” (14.) Az olvasó nem érti, miért olyan nagy ellenség az emlékezet, ha semmit nem mond, mint ahogy nem érti azt sem, miért áll meg a beszélő ott, ahol, és nem mond valamit arról, aminek örült, ami fáj.

Filozofikus líra Tóth Imre költészete, ez nagyon is világos. Az már kevésbé, miért nem engedi ez a költészet, hogy valami boldogan vagy boldogtalanul sebző én-ség is kiszivárogjon a sorok közül. Az én panasza kiszivárog, a panasz oka majdnem egyáltalán. Az ember valósággal vágyik egy-egy fel-nem-pofozott, idősödő főszerkesztőre (Türelmetlenség – 34.), ilyesmiben azonban sajnálatosan ritkán részesül, a gondolatok pedig szerintem nem olyan eredetiek és tömörek, hogy összetartsanak egy művet.

A legjobb versek azok, ahol a képzelet olyan erőteljesen végzi a dolgát, hogy valóságot képes teremteni, mint például az Időeltolódás (25.) vagy az Árulóim számon tartom (38.) című szövegekben. Ezekben valósággal látja az olvasó, hogyan hatol be a világba egy személyes látásmód, hogyan rendezi át a dolgokat.

Demény Péter

_{Tóth Imre: Exit}

_{Pannon Tükör Könyvek}

_{Zalaegerszeg é. n. [2016]}

_{50 oldal, 1499 Ft}