Fekete I. Alfonz: Zengedelem a két szememből

A Tiszatáj szeptemberi számának Síkfuturizmust bemutató válogatásában a szerkesztő, Orcsik Roland bevezetőjét követően Nemes Z. Márió, Jódal Kálmán, Domonkos Tamás, Lesi Zoltán, Erdei Lilla, Lengyel Zoltán írásai olvashatók. A Tiszatájonline a nyomtatott Síkfuturista blokkot most Fekete I. Alfonz kapocslódó prózájával ajánlja.

– … teremtette – hallatszódott.

Vér Ferenc, a kumáni pusztázók hangnagya a ponyva alatt foglalt helyet a jövőbelátó tudós asszonnyal, Szélkiáltó Borbálával szemben. A nő a testére vékonyra sodort bőrszíjakkal békafüvet, tündérfátylat és dinnyefüvet kötött, azzal takarta húsának világosságát. Telt arcának sápadtságot kölcsönzött a fény-sötét ütközése, haja cafrangokban lógott fejéről. Szemeiből szikra pattant a mécsesbe, ami lobot vetett. Vér hunyorgott, majd kitekintett a sátor sötétjéből, hogy csapatát megszemlélje, amíg Borbála tett-vett, a kártyalapokat keresgélte a függönye mögött, a sátor hátsó részében. A jöttmentek különítményének címzetese, a böszörmény Ördög Pál a nyögér Szél Jánossal kockázott. Tőlük egy kőhajításnyira néhány fickó a lován gunnyasztott, kezükben a boragarak köteléke. A szabadságnélküliek közül többen maródiak, húzták-vonták magukat a földön, jajgattak a Szaturnusz irányába. A bolygó, amelyet a raj minden tagja láthatott a legutolsó Nakonxipánban tett hajtás óta, azonban közömbös maradt. Hiába mondtak le a napáldozatról és emelték könyörgésüket hozzá. A semlyék virágba borult, állapította meg Vér Ferenc.

– Ne batramoskodj ottan, András – kiáltott ki az egyetlen, mindenütt elismert szervnek, a rendőrnek –, mert belebaszlak a legközelebbi morotvába.

A konstábler egy szempillantás alatt végiggondolta a helyzetét, vajon bele tudná-e a hangnagy vágni őt bármibe is, végül szomorúan konstatálta, hogy igen, így visszaoldalgott a többiekhez.

Vér visszafordult az asszony felől hallatszódó üvegcsendülésre. A nő előtt négy oszlopban és két sorban pihentek a lapok. Egy csicsókát nyújtott felé. Ezt edd meg, hallotta. A férfi elvette, rágni kezdte és az ördöngősködést követte a tekintetével.  Borbála balról kezdte a kártyák felfordítását. Hozzálátott rituáléjához. Ó hátrafelé nyilazó magyar vitéz legyél vezetőnk! Szemed tágra nyílik, szájad nyitva, patáid megfeszülnek. Te vagy történelmünk angyala. Orcáddal a múlt felé fordulj! Ahol mi események láncolatát látjuk, ott Te egyetlen dicsőséget látsz, mely szüntelen romot romra halmoz, s mindet a patáid elé sodorja. Feltámasztod a holtakat és összeilleszted, ami széttörött. De vihar kél Ázsia felől, és oly erővel húzza lábaid, hogy nem tudod többé összezárni őket. E vihar feltartóztathatatlanul űz a jövő felé, amelynek hátat fordítasz, miközben az égig nő előtte a romhalmaz. Ezt a vihart nevezzük…

Vér elmosolyodott.

– Azt mondod, amit hallani akarok, igaz-e, nyavalyás!

Borbála visszatért a révülésből. Melyik jövendőt akarod tudni? A sajátodat, vagy az alakulatodét?

A férfi vállat vont.

– Eben-guba, jószerével ugyanaz.

A nő felemelte és felfordította az első lapot. Füstjelek sorjáztak a lapról, a boszorkány olvasni kezdte: „Dél van, perzselő dél”. Polgárháborút látok, elégedetlenséget kotyvasztanak minden lehugyozott utcasarkon. Maszkos pákászok ladikjai surrannak a bulevárokon, gólyalábú bodászók kecmeregnek az iszamós köveken. Holtakat visz a víz. Egy taxis tülköli eszeveszettül az Örömódát az előtte hömpölygő tömegre. Pislákoló fénykürt taszigálja a járműtől távolabbra a sokadalmat. Kék ruhás egységek érkeznek, értelmes búvárbombákat indítanak útnak.  Görögtüzek lobbannak utcai táblákon, buborékok pukkannak a felszínen, kirobban elődübörög belőlük valamifajta ütem. Mintha a Laibach-ra perdültél volna táncra egy tengeralattjáróban. Ti, mint a rendfenntartó alakulatok kötelekébe tartozók, egy ház tetejéről követitek az utcán történteket. Ez Guruzsmás tere.

Beszéd közben Borbála szeméből könnyek csorogtak. Nyelt egyet a füstben, majd a második lap másik oldalával folytatta:

Kikelet nagyasszonyunk lovagol be a horizontra. Tekinteted merev, vadhúsos és kényelmetlen. Darabos mozdulatai hullámzanak alattad. Lógsz a szeren. Érzed, ahogy szétpumpálja benned a Délibábot, amit valamivel korábban elszívtál. Látványa delel benned. Agyalapod furás, az anyag hozzáér, eltüsszented magad. Esetlenül követed az eseményeket – a böszörmény Ördög Pál idomtalan, szőrös testének megjelenését, a ló megbokrosodását, és azt, ahogy a hölgy a kövesút szélére nőtt ismeretlen növényt locsolgatja. Ez Kikelet Nagyasszonyunk tere.

Szélkiáltó Borbála mélyet szippant a piszkos levegőből és megtette harmadik jövendölését:

Ez Hetrefüles tere.

Vér Ferenc pislogott a füstcsóváktól. Egyetlen gondolat az utolsó kártyáról. Az is olyan, aminek se füle, se farka. Egy kétéltű a Nap alatt. Metszett metszet. A tüdős harcsa, ami egyik pocsolyából a másikba ugrik, hogy kifürdje belőle az utolsó csepp nedvességet is. De minden halat ki lehet fogni, nyársra húzni, majd megsütni. Erre a megállapításra jutott a hangnagy.

– Kár volt betérnem hozzád – veti oda Borbálának –, haszontalan vagy.

Megragadta a hajánál fogva és egyetlen mozdulattal kiemelte a helyéről. A nő nem kiáltott. Egyetlen pisszenés nélkül tűrte, ahogy a férfi kivitte, feldobta a lóra, indulást parancsolt, de előtte letiportatta sátrát a legénységével. Akkor sem szólalt meg, amikor aznap este szuronyaikkal az aranykapu zárját feszegették.

– Ideje karót nyelni, asszony. Neked kámpec.

És röhögtek.

– Ezt nem láttad jönni, ugye?

Egyetlen dolog, amit valóban láttam – ebben a pillanatban lenyomták a limány vizébe – az az, hogy hiába olyan hosszú ideig tartó ez a masaláj, és ti vagytok benne az urak, de mindez mese. A valóságban nem prédáltok, álmodjátok a hetedhét országra szóló uradalmat, ki nem fogyó csobolyót. Ugyanazok a vastag homlokú, nyomorult buckalakók maradtok, akik felszálltak az öszvérre, hogy bármit meglovasítsanak. És mindannyian tudjuk, ti vagytok Kis János lidércei.