Fekete I. Alfonz: Pancimanci

Angela Carter-nek 

Kétlem, hogy sokan tudnák rólam, hogy ki is vagyok valójában, hisz a nevemet nem ismeri senki. Pedig éjszakákon át szoktam énekelni, amikor a tűznél melegedem. Tény azonban, hogy manapság senki sem gyújt tüzet. Így teljességgel ki is estem az emlékekből. Kívánkozom oda vissza, hiszen mindenkinek vágya, hogy körülötte forogjon a szó, ez éltetőleg tud hatni. Ki is vagyok valójában? Megjelenhetek apró törpe alakjában, ölthetem öregasszonyok rongyos kendőjét magamra, kiknek kezében elbújhatok. Legalábbis, így beszélték. Most azonban, megunván a  fecsegő némbereket, akikbe legutóbb belebújtam, átpártolok a másik oldalra, ahol a férfiak kockáznak. Beállok közéjük, figyelem, ahogy mormolják maguk elé a sikert, ahogyan szorítanak érte majd végül reményvesztetten a levegőbe öklöznek. A játék megköveteli figyelmüket, közben alig beszélnek. Mígnem megunják, elkezdenek történeteket mesélni, vicceket mondani, nyerteseket felemlegetni. Én is a nyertesek közé tartozom. Nem volt még senki, aki kitalálta volna, hogy ki is vagyok. Hiába fogadtam velük, hiába ügyetlenkedtem, igyekeztem kétbalkezesen megoldani a beszélgetéseimet az emberekkel, azok állandóan mellétrafáltak, valahányszor szóba került a kérdés. Most előjöttem a homályból, hogy bemásszak a fejekbe, hogy gondolataik csak körülöttem forogjanak. Az őrületbe kerget ez a valótlanságérzés. Mennyivel könnyebb lenne, ha tudnák rólam. Azt, hogy ki vagyok és hogy hívnak.

Az összegyűltek közül senki sem felel meg a célnak. Dolgozó emberek ők egytől egyig. Nini, egy fiatal férfi, talán húsz éves. Elragadó a nemtörődömsége. Amint hazafelé indul, a nyomába szegődöm és az utolsó lépéssel házának küszöbe előtt megszólítom, kipuhatolom, miért ilyen, habár sejtem. Ekkor nem vagyok más, csak egy fülcsengés.

A távol neki közel, a közel távol, így nem fog ellenállni az ajánlatnak, amit felkínálok neki. Elkezdtem faggatni, hogy kiféle, miféle. Kósza és kitérő válaszai egyenes kérdéseimre nem leptek meg. Lecsurrant a szája szögletéből a szerelem deleje. Mutatóujjamat alátettem, majd szétmaszatoltam az ujjam hegyén. Megszagoltam. Vörös hajú lány… idősebb tőle… a hegyek között lakik… tölgyfák takarásában. Na persze, ez olyan tudás, amit csak akkor használhatok, ha elhiszi, amit lát, amit hall. Név szerint, engem. Elejtettem egy bíbor színű fonatot, amit róka farkának szőréből sodortam össze. A fiú észrevette a küszöbre tett csimbókot, lehajolt érte, zsebre vágta. Még nem lát engem igaznak, majd csak később.

Először csak halkan duruzsoltam a sötét helyen. Ki nem vett volna innen. Meleg és zárt volt, ki kellett űznöm a fényre. Felfűtött, izgatottá tett a sarokba szorítottság. Izzadtam, szerettem volna kidugni legalább egy kis részemet a levegőre, hogy valami hűvöset érezzek, majd ismét forróságot. De csak annyira, hogy sejtsem, hogy van más is, mint ez a koszos nadrágszövet, rongyos alsónadrág és fülledt, nedvtől csucsogó párafelhő. Pulzálással feddtem meg restségét, hogy nem hajlandó elmenni a fák közé a lányhoz, délelőtti merevséggel űztem csúfot belőle. Szétpumpáltam a veres levet, hogy ha kiment volna a házból, biztos kinevetik, de legalábbis szégyenükben elfordulnának tőle. Lépésről lépésre férkőztem a közelébe. Mígnem egy számára szokatlanul éberen töltött éjszakán alkudozni kezdtünk. Meg is lepődtem, mikor végülis beadta a derekát. Ha kienged, segítségére leszek abban, hogyan szőjjön tervet, miként kaparintsa meg a lányt. Elmagyaráztam neki, hogy csak éjszaka fonjon, nappal dolgozzon, valamint semmi szín alatt ne mutassa meg a fonatot senki emberfiának. Ez az egyetlen lépés választott el attól, hogy az utolsó lépcsőfokra is ráléphessek, amivel kinn vagyok végleg a homályból. Azonban fittyet hányt a munkára. Heverészett, üldögélt, még enni sem evett, éjjel pedig befordult az ágyban és az igazak álmát aludta. Ezért anyja elhajtotta otthonról, mondván, elég nagy már ahhoz, hogy egyedül is megállja a helyét.

Aznap nem szóltam hozzá semmit, mindössze arra lettem figyelmes, letelepedik egy tölgyfa tövébe, már húzza is a lóbőrt. Ravasz, mégsem annyira mihaszna, mint amilyennek elképzeltem. A lányhoz jött. Amint elszenderedett, átkutattam. A neki adott rókaszőrt és egy hajszálát magammal vittem. Egy éjszaka elég lesz ahhoz, hogy megcsináljam a fonatokat. Övként használhatják.  Szöszbe tekertem a két lopott holmit és elkezdtem a munkát. Mielőtt eljött a reggel, két ujjnyi vastagságú, bolyhos szőttest sikerült készítenem. Az egyik a fiúé, a másik a lányé. Vállaikra állva, onnan elugorva csempészem be magamat a gondolatokba.

Fülzsibogásként ébresztettem a hétalvót. Meglepődött a markába fektetett öveknek. Nyújtózkodott, talpra kecmergett, egy-két lépést tett, majd üstökét vakargatva pislogott. A horizontot kémlelte, rőttes derengés futott a szemébe, kidörgölte azt, mint csipát pöccintette el. Zavarta a zizegés. Rángatta a fejét, ütögette jobbról, balról, mégsem akart szűnni az éles, éteri hang. Sóhaja köhögésbe fulladt. Eltette a két övet, elbandukolt a patak partjára inni. Feje vadul zakatolt, a lány képe piroslott az elméjében. Amint felfrissült, fejébe nyomta kalapját, azzal indult tovább a fák közé. Lassan haladt, én mégis iszkoltam, loholtam utána a kertek alatt. Harangoztak a virágok, ahogy elrobogtam mellettük. A fiú is gyorsabb tempóra kapcsolt, futni kezdett. Dübörgött az inge alatt a motor, kicsúszott fekete nadrágjából, ahogy rohant. Kiszaladt az útra. Egy szederbokor sötétlett az út szélén. Lekapkodott néhány szemet, nyargalt tovább, ismételten az erdő felé véve az irányt. Kiabálni akart,  de félt, hogy a kutyák hírül adják, hogy ki jár arra. Szedte a lábát, szaporázta az iramot, ügyelt arra, hogy lebegő ruhája sehová se akadjon be, mintegy útjelzőül szolgálva másoknak, ha leszakad. Fordulásnál megcsúszott a csizmatalpa, elérkezett a csalitoshoz, ahol szusszant egyet. Didergett a gyönyörűségtől. Pumpált benne az önbizalom. Kesernyés nyálat sercintett egy fűcsomóra, majd csizmája talpával eltörölte.

A lány éppen indult volna az erdőre. Megneszelhette hogy valaki jár a közelben, mert hallotta a gallyak ropogását. Kisvártatva a fiú kirobant a fák közül. Nem először rontott rá. A lány a szemébe nézett, tekintetük találkozott, az őrjöngő szépen lassan lecsillapodott, még izgett-mozgott, mozdulatai azonban már kevésbé voltak hevesek. Bíbor a férfi keze után nyúlt. Kötöny kiemelte az egyik övet batyujából, Bíbor derekára kötötte, a másikat a magáéra.

Remegett a keze, mégsem kókadt le benne az ismétlés iránti vágy, akarattá kezdett hízni. Gondolatai szépen kikerekítették őket, a gömb elkezdett fel-alá görögni, hogy valóban kitörhessen. Fetrengésük eredménye ott feküdt előttük: az egykor túlburjánzott növényzettel borított földdarab leégetett tarlóként füstölgött. Parázslottak, sziszegtek a maradványok. A kövérre táplált vágy elégedetten s egyre lassabban rótta útját, a hátukat nem égette már annyira az ugarrá silányított föld. Megmerevedtek, vonaglottak, fejük kinyílt. ‘Újra’, ‘megint’, ‘még egyszer’, ‘ismételjük meg’, ‘ez nem volt elég’, bongtak benne. A gombóc megbontotta hasán a hanyagul összefércelt anyagot, szabadon engedte a szót, hogy az üszkös föld felett kiabálhassa magát. Elernyedt, immár ketten hevertek csatakosan a földön, de már a nyertesek boldogságában lubickoltak. Bíbor figyelmesen nézte a fákat és azok árnyékát. Valaki ült a sötétben és verte a faszát. Bíbor oldalba lökte Kötönyt, aki a hátán heverészett. A férfi felpattant, a tölgyfa törzséhez simult, mígnem Bíbor jelet adott neki. Meglepte az alacsony embert, akinek térdig le volt húzva a nadrágja. Felugrott, azonnal el is vágódott. Kötöny keze közé kaparintotta szakállát és becsípte egy hasítékba. A lány magára kapta felsőruháját, lehajtotta szoknyáját. A két fiatal egymásra nézett, tépelődtek, hogy mit tegyenek az új jövevénnyel, aki beakasztott szakálla miatt lehajolni sem tudott, hogy felhúzza nadrágját. Bíbor elkezdett hangosan hahotázni. Kötöny egy ideig tanácstalanul álldogált mellette, megigazította övét, majd ő is rázendített.

– Mindketten az enyémek vagytok – sziszegte a letolt nadrágos.

Erdő mélyét felzavaró nevetés lett a válasz.

– Mégis hogyan? – kérdezte könnyeit törölgetve Bíbor.

– Kérdezd meg a fiút, honnan vannak az övek! – mosolyodott el csúfondárosan.

Bíbornak nem kellett megtennie, tudta, hogy a manó igazat beszél. Kötönyben nem mindig volt annyi józanság, hogy felmérjen egy-egy helyzetet.

– Adnotok kell valamit, hogy megszabaduljatok tőlem!

– Minek?

– Egész álló életetekben keresztbe teszek nektek, ha nem kapom meg! – fenyegetőzött.

– Meglestél, úgy tartják, ezzel egyenlőek vagyunk.

Az emberke morgott valamit az orra alatt. Ebből a szorult helyzetből egyhamar nem fog tudni kikerülni, nagyon sok idő eltelhet, mire erre jár valaki.

– Találkozni fogunk mi még, találkozni fogunk mi még! – ígérgette Pancimanci.

– Nem tudsz csapdába csalni! – nyelvelt Bíbor.

– Amíg én rabságban vagyok, veletek nem halad előre az élet. Felhők vonulhatnak, királyok letétetnek, népek összeugorhatnak, ti ugyanolyanok maradtok, mint most vagytok. Ha jön valaki és kiszabadít, megtalállak benneteket és beteljesítem az egész átkot rajtatok!

– Dehogy jössz te utánunk! – kapott fel egy csöbröt Kötöny, majd rázúdította tartalmát a fa foglyára.

– Most aztán iszkiri! – fogta kézen Bíbor Kötönyt.

Kötöny futtában kérdezte:

– Mi volt abban a vödörben?

– Szurok.

– Mi a fenéért tartasz te itthon szurkot?

– A macskák miatt.

Kötöny megállt.

– Macskák miatt?! Nem értem.

– Persze, hogy nem te oktondi. Nem jutott még eszedbe, hogy honnan a sok fekete macska?

– Nem.

– Befestjük őket. Nem akármilyen szurokkal, attól, amit te használsz, elpusztulnának. Ez másmilyen, ezt én keverem.

Ezzel magyarázatának végére ért, messzire futottak Pancimanci elől, remélve, hogy nem lesz senki, aki olyan meggondolatlan lenne, hogy kiszabadítsa őt.