Fábián Tibor: „Hogy hívnak, dák fiúcska?”

RÉSZLET A CEAUŞESCU ELVTÁRS, PAJTÁS CÍMŰ REGÉNYBŐL

A Győzelem sugárút két oldalán elszórt tömeg sorakozott. Pionírnyakkendős iskolások, haza sólymai-egyenruhás óvodások és a megyeszékhely gyárainak munkásai. Jó tízezres tömeg. Már egy órája itt várakoztak zászlókkal, transzparensekkel és portrékkal a kezükben, amit jó előre kiosztottak közöttük. Akinek nem jutott semmi a kezébe, annak még fontosabb feladata volt: tapsolni Ceauşescu elvtársat. Egy ideig a titokzatos módon egy éjszaka alatt betömött kátyúk látványa kötötte le a figyelmüket. Az öreg melósok azon vigyorogtak, hogy lám, a kommunizmusban is vannak még csodák. A pártaktivisták hátra fordultak és idegesen csendre utasították őket. Az Elvtárs nem tűrte a késlekedést, így hat perccel az érkezési időként megjelölt 12 órát követően fel is tűnt a sugárút elején az elnöki konvoj. A tömeg izgatottan zúgni kezdett. „Transzparenseket a magasba!”, kiáltották a pártaktivisták. Motoros rendőrök és milícia-autók vezették fel a tucatnyi járműből álló konvojt, amely lassan haladt a Főtér irányába, ahol vörös bársonnyal bevont emelvény várta a vendégeket. A traktorgyárban tett látogatás után a lelkesen hurrázó és éljenző tömeg látványa jobb kedvre derítette az elnöki házaspárt. „Tiszteletünk, büszkeségünk: Ceauşescu – Románia! Éljen a Párt!”, hangzottak egymás után a jelszavak, hol románul, hol magyarul.

Elena hirtelen leengedte a karját. „Te, ezek magyarul kiabálnak?” „Honnan tudjam? Én oltyán vagyok”, vigyorgott rá az Elnök és folytatta az integetést. „Nem oltyán vagy te, hanem egy undok fráter!”, vágott vissza durcásan a Feleségem elvtársnő. „Nyugalom, kedvesem, majd betelepítünk néhány tízezer moldvait és havasalföldit, és pár év múlva itt is mindenki románul kiabál. Jó lesz?” Elena kivirult. „Látod, vén medve, te mindig meg tudod oldani a dolgokat”, azzal cuppanós csókot nyomott párja arcára. A sugárút két szélét tömbházak szegélyezték. A korábban épült panelek esetében még egy kis látványosságot is belophattak a tervezők a blokkok szürke egyhangúságába. Az autók éppen néhány ilyen, a hatvanas években épült, vörös téglákból kirakott, zöld üvegkorláttal ellátott tömbház előtt gurultak el. A Feleségem elvtársnőt úgy megbabonázta ez a váratlan színkombináció, hogy egy darabig le sem tudta venni róla a szemét. „Te látod ezt?”, intett az épületek felé? „A blokkokat? Csinosak”, válaszolta szórakozottan az Elnök. „Na de a színek, Nicu! A színek!”, harsogta túl a hangos tömeget Elena. Az Elvtárs csak bámulta a betonrengeteget: „Piros…, zöld…” A neje diadalmasan nézett rá. „Látod? Na látod! Ez szégyen! Szégyen, hogy ezek a bangyinok csúfot űznek belőlünk a saját országunkban!” Az Elnök békíteni próbálta: „Jó, jó, majd megoldjuk, lefestjük, vagy mit tudom én, de most mosolyogj és integess. Elvégre te vagy a nép anyja.” „Románoké igen, de nem ezeké!”, intett a tömeg felé lenézően Elena.

A taps-téren a város vezetői fogadták őket. Fáradt, izzadt, ráncos tekintetek követték, amint az elnöki pár kiszállt a terepjáróból. Vörös szőnyeg várta őket, amire csak ők léphettek, senki már. Egy székely népviseletbe öltözött fiatal pár járult eléjük, kezükön ezüsttálca, rajta kenyér és só. Aztán gyermekek jöttek, izgatottságtól kipirult arccal. Haza sólymai és pionírok. Nagy csokor virágot nyújtottak át. Az Elnök és felesége átvette a csokrokat és szokás szerint megpuszilták a gyerekeket. „Derék! Igazán derék!”, mondogatta az Elvtárs és szokása szerint alaposan megfigyelte az eléje járulók cipőjét is. Sőt, ha valami hibát fedezett fel rajta, szóvá is tette az egykori cipészinas. „Szakmai ártalom”, mondogatták a háta mögött. Már csak az utolsó gyermek volt hátra a virágcsokorral. Kék szemű, gesztenyebarna hajú fiúcska. Az Elnök elismerően bólogatott. „Hogy hívnak, dák fiúcska?” A gyerek csak nézett, majd kihúzta magát és hangosan válaszolt: „Attila!”  Ceauşescunak a földbe gyökerezett a lába. Zavartan krákogni kezdett. „Khm, khm… Derék.., nagyon derék.” Elena figyelmét persze mindez nem kerülhette el. Villámló tekintettel nézett férjére. Az zavartan széttárta a két karját, mintha csak azt jelezné: ő nem tehet róla.

Az elnöki pár elfoglalta helyét az emelvényen. A vörös bársonyon Szűcs Szilamér szövege díszelgett: „Románnak, magyarnak egy a feladat / Erős kar, fejében szép gondolat / Ceauşescu, a Párt és Románia / E három a föld legdrágábbika”. A pártlap főszerkesztője roppant büszke volt az alkotására. És mivel a felirat alatt nem szerepelhetett a neve, büszkén újságolta minden szembejövő ismerősének, hogy az emelvényen az ő nagyívű gondolatát olvashatják. Az emberek buzgón mosolyogtak, elismerően bólogattak, gratuláltak, majd mikor elköszöntek tőle, köptek egyet és felnevettek: „Pfúj! Ez a Szűcs, a komcsik pincsikutyája.”

Közben Ceauşescu a mikrofonhoz lépett és elkezdte a beszédét. „Kedves elvtársak! Mindenekelőtt meleg, forradalmi üdvözletemet és legjobb kívánságaimat szeretném tolmácsolni Miercurea-Ciuc municípium és Harghita megye össze lakosának.” A tömegben erőteljes, hosszas taps és hurrázás tört ki. Ütemesen visszhangzott sokezer szájból: „Ceauşescu és a nép! Ceauşescu – PCR!” Az Elnök jóságosan integetett, majd megköszörülte a torkát és folytatta. „Kedves elvtársak! Nagy öröm számomra, hogy újból megtekinthettem traktorgyártó üzemüket, és találkozhattam a munkások és mérnökök kollektívájával, az üzem vezetőségével, a pártszervezettel, önökkel. És meg kell mondanom, hogy jó benyomást szereztem az utóbbi években elért haladásról. A forradalmi fejlődés jegyében a legutóbbi ötéves tervben hatezer lakást épült fel Miercurea Ciuc municípiumban. Modern városközpont jött létre. Felépült a traktorgyár, amely sokezer család megélhetését teszi lehetővé. A fejlődés tehát egyértelmű és töretlen, noha úgy vélem, hogy amit itt valóra váltottak, az még csak a kezdet.” A tömeg újra szűnni nem akaró tapsviharral reagált. „Éljen Ceauşescu! Virágozzék Románia!” Az Elnök tovább olvasta beszédét. „Kedves elvtársak! Harghita megye üzemeinek folytatnia kell ezt a korszerűsítési folyamatot, hogy biztosítsák a termelés növelését és a minőség javítását, valamint a munkások jobb munkakörülményeit. További feladatunk, hogy biztosítani kell új beruházások megvalósítását, tovább kell növelnünk a munkások létszámát. Újabb és újabb sikereket kell elérnünk ahhoz, hogy országunk tovább haladjon a sokoldalúan fejlett szocialista társadalom útján. Ennek eléréséhez pedig fontos, hogy románok, magyarok, németek; nemzetiségre való tekintet nélkül együtt munkálkodjanak hazánk fejlődésén. Éljen a Párt! Éljen a szocialista Románia!” A beszédet az összeterelt tömeg tízperces tapssal és hurrázással ünnepelte, miközben az elnöki pár jóságos arccal üdvözölte őket.

A nagygyűlést népzenei műsor zárta. A szervezők a helyi magyar néptáncosok mellé valahonnan egy román tánccsoportot is kerítettek. Közben az Elvtárs közel hajolt Daramáshoz és a nemzetiségi kérdésről kérdezgette. „Elnök elvtárs, biztosíthatom, minden a legteljesebb rendben van”, biztosította a párttitkár. „Ez a béke szigete. Az emberek békések, dolgoznak és lojálisak a Párthoz.” „Na és a revizionista törekvések?”, nézett rá szúrós szemeivel a Feleségem elvtársnő. Daramás térdei egy pillanatra megrogytak ettől a bűvös szótól, de aztán összeszedte magát. „Ó, hát itt ezt a kifejezést nem is ismerik, drága Elvtársnő. A székely ember könnyen alkalmazkodik. A lényeg, hogy legyen munka és legyen kenyér. Meg esetleg egy kis pálinka.” Azzal kétségbeesetten hunyorgott és vicsorgott, de a házaspár nem vette a lapot. „Csak, mert a magyarországi sajtó tele van az itteni úgynevezett nemzetiségi problémákkal. Első kézből akartam hallani, hogy ti is úgy gondolkodtok-e, mint azok a gazember Kádárék?”, folytatta Ceauşescu a homlokát ráncolva. Daramás elgondolkodott. „Igazából azt sem tudjuk, hogy odaát hogy gondolkodnak. Mi itt a magunk életét éljük, ahogy lehet. Ennyit tudok mondani, Elnök elvtárs. A város és a megye lakosainak lojalitási szintje csillagos tízes. A székelyekre mindig számíthat, Ceauşescu elvtárs! Bármikor várjuk, Elnök elvtársat egy kiadós vadászatra!” Elena elhúzta a száját. Hiába, ő tele volt előítéletekkel. De nem csak a magyarok, hanem az övéi iránt is.

Az Elvtárs hirtelen hátranézett. A tribün mögött több tucat ember álldogált. Vidáman nevetgéltek és kártyáztak. Egyiküknek még egy vodkásüveg is kikandikált a zsebéből. „Ez meg mi? Kik ezek?”, mennydörögte az Elvtárs? „Ó, hát valami faluról beköltöztetett munkások, a traktorgyárból. Ne tessék haragudni rájuk, még nem volt idejük megszokni a városi életet. És hát ideológiailag képzetlenek szegények”, próbálta menteni a menthetőt elvörösedő arccal a vendéglátó. „Szégyen! Ez akkor is hatalmas szégyen, párttitkár elvtárs!”, sziszegte az Elnök, ma már másodjára. Daramás pedig úgy érezte, ha ezt a napot túléli a párttitkári székben, hosszú és boldog öregkor vár rá.