Ez már a militáris költészet hajnala?

Transzgenerációs traumákról, prehistorikus időkről, magyarságról szól Deres Kornélia új kötete, a Box (Jelenkor, 2022). Már a cím is jelzi, hogy az összeütközés, a konfrontáció, illetve egy új szintézis igénye jellemzi a verseket: harc az én és a generációk, a múlt és a jelen, a megfogalmazhatóság és magánmitológiai építkezésbe való visszahajlás között. Emellett belép a könyv címének másik jelentése is, amely viszont ellehetetleníti, hogy előre menjen a lírai én, és ne hátra tekintsen. Mert a Box cím ebben az angol töredékeket is tartalmazó szövegvilágban doboz is, amely be- és elzár, nem ad teret sem a keveredésre, sem a párbeszédre, a változásra, holott a kötet mottója szerint „Nem változni: öngyilkosság.”. Deres kötete pedig éppen a változás igényét fogalmazza meg, de a lírai én nem jut el a tényleges átalakulásig.

A cím kettős jelentése mellett a kötet borítója is zavarbaejtő. Ha közelről szemléljük, akkor egy kádat, benne vizet, lefolyót és egy belógó zuhanyrózsát láthatunk. A borítón távolabbról, kisebb méretben nézve egy telefon kamerás hátlapja sejlik fel, a zuhanyrózsa pedig fülhallgatónak tűnik. Sőt, az utóbbi lelógó, régi telefonkagylóra is emlékeztet. Ahogyan a borító az asszociációkat generálja, úgy Deres verssorai is rövid képzettársításokként sorjáznak. A mondatok között olykor nem rekonstruálhatók tartalmi vagy logikai kapcsolatok, ami főként a lírai én nyelvkereséséből és a nyelvbeöntés igényéből fakad. A Box próbál lenyúlni a tudattalanba, és felszínre hozni, verbalizálni azt, amit ott talál:

„A síkos testűek belakják az agyvizeket, kíméletlen
lubickolás megy ott. Szemét halak.
Kifogni őket: hentesmunka. Kádba nem vágynak.
Fáj nekik a reflektor, fáj lenni nyelvivé.” (13)

Ennek köszönhető, hogy Deres szinte prehisztorikus, totemisztikus magánmitológiát teremt. A versekben feltűnően sokszor idéződnek meg állatok, amelyek a tudattalan tartalmak kifejeződéseiként interpretálhatók („Reggelente a vizet bámulod, lófarkas őseid / állítólag itt mosatták ki magukból a rémeket.” (31)). A tudattalanba való lenyúlás nyelvi megképződésének tekinthetők az asszociáció mentén, olykor szinte predikatív szerkezetekig csupaszított, bővítménnyel alig ellátott gondolattörmelékek formájában egymás mellé szerveződő mondatok is, amelyek úgy viselkednek, akár a lezárt dobozok. A tudattalanból való merítés és a nyelvbeöntés célja mintha az lenne, hogy látható legyen egy-egy doboz tartalma.

A nyelvi magánmitológia megteremtése mellett a genealógia beemelése is legalább ennyire fontos. A származás kérdése az apafigurával („Alatta [a Kígyó alatt] persze ott a tojás, az eredet. Színarany őskép, / rajta a nap jele. És benne, ki hinné, kicsiny apám. / Ilyen apróvá varázsoltam őt a különválás évei alatt. / Kezelhető méretű, többé nem nő felém.” (52)), illetve az ősök, a generációk tematizálása által is végighalad a köteten („Félszázadnyi megalázás rángatózik az utódok fejein. Falja / a búbokat, a nagyapa koponyájától a dédgyerek szeméig jut. Azért tikkel.” (37)). Amíg az emlékezetben konkrétan élnek a felmenők, addig a kötet maga is kódolja a családi viszonyokat: a múltba vessző ősök totemállatokká válnak, ami egyrészt jelzi azt az ősi szemléletet, miszerint egy-egy család valamilyen állattal azonosítja magát, másrészt felidézi azt a korszakot, amikor az ember és a természet közötti kapcsolat erősebb volt, az ember a természeti folyamatok részének tekintette magát. Ezek az összemosódások olykor a jelenbe is beszivárognak: „A miskolci kocsonyában az a pislogó béka az anyám.” (74). A kötetben fel-feltűnő majom motívum sem egyszerűen a tudattalanban felbukkanó szimbólumként vagy totemként értelmezhető, hanem az ember fejlődéstörténetének állomását is jelöli, és éppen a természet és ember folytonossága, kapcsolata válik ezáltal hangsúlyossá. A kötet hátoldalán fülszöveg helyett olvasható Szárnyas majom című versben a szülők előtti, korábbi felmenőktől származó mintákkal és örökséggel számol le a lírai én. Ez a majom figura jelképezi ezeket a kísértő ősöket („Sértett kísértet, takarodj a mellkasomról.” (39)). A szöveg sugallata szerint csak a megsemmisítés által, a távolsággal válik elérhetővé a múlttal való leszámolás: „Majmaitok fejét küldöm haza, szeretettel, átokszülők.” (39), és ez is csak a távolból, a haza, az otthon elhagyásával valósulhat meg.

A kötet címében jelzett box, amely a küzdelem jelképe, egy nyugodt privát térbe, a kád vizére helyeződik a borítón, vagyis egyrészt belső harcot jelöl (a transzgenerációs traumák tematizálása a domináns narratíva a kötetben), másrészt a kívülről az intimbe betörő fenyegetést is jelképezheti. A kötet első versének egyik szakasza is a hatalom által generált félelem lecsapódásként olvasható:

„Az árnyéktechnikáktól látszol csak
olyan nagynak, óriás. Kontárkodsz
a szó elé, mint akinek széles a képe.
Legyező vagy, redőny, reluxa.
Az agyi utakon uralkodsz: kapósak
a költői rosszra.” (9)

A tudattalan felszínre hozásához kötődő nyelvkeresésen, a megfogalmazás nehézségén túl Deres versnyelve még két irányban válik értelmezhetővé. A Boxban ugyanis jelen van a militáris nyelvhasználat, amely (ahogy arra több kritika is felhívja a figyelmet) akár ironikusan is olvasható, mint például a köznyelvben túlhasznált harci retorika vonatkozásában: „Tudod, milyen nagy szükség van a szünetekre / ebben az országban, még itt, / a militáris költészet hajnalán.” (42). Ez a nyelvhasználat és az idézet az irónia mellett olyan programként is olvasható, amely a közéleti költészet erősödő hangját sürgeti. A két értelmezés nem zárja ki egymást, hiszen már akadnak a kortárs kultúrában olyan (nyelvi) kísérletek, amelyek az ironikus kiforgatás révén feszegetnek közéleti témákat. A hungarofuturizmus esetében program ez a reflexió, a hatalom által kisajátított nyelv visszaszerzése, viszont saját bevallása szerint nem alkalmazza az iróniát, minthogy azt a bomlásig túlhajtja (a Hungarofuturista Kiáltványban olvasható: „Fedezd fel magadban a HUF-ot, és azonnal megtanulsz beszélni az őseid és unokáid nyelvén!”). De megemlíthető a hungarofuturizmussal némi hasonlóságot mutató könnyűzenei előadó, Dé:nash is, akinek rapszövegeiben, klipjeiben, sőt, előadói alteregójában is jelentős a hatalom nyelvének dekonstrukciója (például a Csokdiggerben: „A helyzet durva a déli határon / Hogyha ki állok vadkannibálok / […] Egy dolgot tehetünk ellenük (ja) / Csecsemő sírással hergelünk ah / Nem jöttem a klubba véletlen / Akciótervvel érkeztem”). 

A Box esetében az iróniára való törekvés rejtettebb formában jelenik meg a hungarofuturizmushoz képest (mint például a Szárnyas majom más megközelítésében, amely a nyelvvesztés félelmeként is olvasható: „Sértett kísértet, takarodj mellkasomról. / Elég volt vad nyelveidből, én magyarul akarok / álmodni. […]” (39)). A generációs traumák és társadalmi problémák (mint a disszidálás, nyelvcsere, történelmi megrázkódtatások) jól körvonalazható komolysága mellett nehezebben jön létre az olvasói kódváltás, hiszen a hungarofuturizmus és Dé:nash esetében az irónia a hatalom által generált egyenlőtlen helyzetből fakadó feszültség feloldásának eszköze. A Boxban az irónia visszafogott, nem kódolt, nem mer elmenni a határig, így nem tud feloldani sem (kivéve talán az Otthon, édes című vers egy sora a kötet tavaszi megjelenése óta történtek fényében: „Időjósaimban sem bízhatok.” (42)). A határ átlépésének hiánya gátolja a lírai énben létrejövő változást is. A közéletben megjelenő problémák tematizálása többnyire halványan van jelen, a kettős olvasat felkínálása sem válik meghatározóvá. És mint ahogy a mottó is jelzi a változatlanság problémáját, úgy a könyv sem foglal állást („A művészet eredetileg a rossz, kártékony erők / elleni misztikus harc eszköze volt.” (74) – a semleges fogalmazás miatt felmerül a kérdés, mi a művészet mai szerepe, mi a Box?), sőt, a közéleti téma öngyilkossága jelenik meg már a militáris költészet hajnalán is, amelyet (talán?) az egy verset tartalmazó (Civil tél) záró ciklus címe ((NO) EXIT) is jelez. Éppen ez a gond: már nem kezdetleges a közélet és a hatalom fonákságainak tematizálása, nagyon is jelen van a hazai kultúrában, de mivel dobozokba záródnak a különböző kulturális közegek, kevéssé válnak láthatóvá ezek a törekvések.

A komoly és az ironikus beszédmód közti billegés egyértelmű határait mossák el a mitologikus nyelven belül működő állatias-totemisztikus motívumok is. A tudattalan tartalmak archetipikus realizációi azt a családfelfogást is szimbolizálják, amely azzal az ősmagyar nyelvműködéssel és gondolkodással kapcsolódhat össze, amikor az egyes nemzettségek elnevezése az állatokkal való azonosításhoz kötődött (ahogy Sándor Klára írja a Nyelvrokonság és hunhagyományban, az Emese, vagyis emse kifejezés valójában anyakocát jelentett, így az Emese álma történet valójában a két, a turul és a vaddisznó nemzettség egyesülését írhatja le). A mai közbeszédet jellemző ősmagyar világnézet sokszor reflektálatlan, szélsőséges és reduktív megjelenése válik az irónia alapjává. Mégis, a kettő között kapcsolatot teremt (és ezáltal válik nehezebbé az olvasói kódváltás) az animális figurákon keresztül artikulált generációs traumák problematizálása: egyszerre történik szimbólumokon keresztül és szélesre tágított időkeretben.

A kötet erénye, hogy a napjainkban felerősödő család-narratíva, illetve a fogalom körül kialakuló diskurzusban új horizontot nyit meg. A Box a szűk család helyett kiterjeszti a fogalmat, nemcsak a szülők és a gyerekek egységét fedi le a kifejezés, hanem a generációk összetartozása válik hangsúlyossá. A hatalommal szemben, amely a családot emberi erőforrásként, materiális állományként kezeli, a kötet érzékenyen közelít ehhez a társadalmi alapegységhez. Láthatóvá teszi az emberi sérüléseket és kapcsolatokat. A jövőre irányuló esztelen, bizonytalan körülmények közt végbemenő állománynövelés propagálása helyett a múltba nyúlik vissza, a traumák feldolgozását szorgalmazza.

Deres kötetét az átgondolt és konzekvensen végigvezetett koncepció jellemzi, mégsincsenek igazán emlékezetes képek vagy gondolatritmusok. A hatalom nyelvével ellentétben elillan, nem vésődik be, lezárt dobozokban maradnak a sorok. Teoretikus jóindulattal könnyen védhetővé válik, hogy a versnyelv leképzi a tehetetlenséget, a köznyelvet jellemző fogalmak és szavak kisajátításából fakadó fogalmi és nyelvi megfosztottságot, viszont ennyire nyíltan nem tematizált ez a folyamat. És valóban, ahol a transzgenerációs, a tudattalan és az ősöktől megörökölt traumák állnak a kötet fókuszában, a Box nyelve erőteljesebben hat. Ebben az esetben a nyelvi problematizálás nehézsége leképződik a versnyelvben, a kötet tétjévé válik, hogy egy kezdetleges, szaggatott beszéden keresztül is realizálódjon a versekhez kötődő vállalás, viszont a hatalom működését tematizáló költeményekben ez nem a haladás igényét jelzi, hanem visszavonulást és félelmet. Mind a transzgenerációs traumákat, mind a közéleti beszéd működését tárgyaló versek esetében az olvasóra marad a feladat, hogy feltépje a dobozokat, és összeöntse a tartalmukat. Míg előbbi esetében ez pozitív, hiszen megkezdődhet a feldolgozás, az utóbbi esetben kevésbé, hiszen hiányzik a bátorság a változásra.

Borbíró Aletta

(A cikk szerzője a szegedi Törzsasztal Műhely tagja.)

Deres Kornélia: Box
Jelenkor Kiadó
Budapest, 2022
80 oldal, 1999 Ft