Felnevelő Nagyapámnak, Péternek
Mi nem tartottunk soha nőnapot, de ezekilencszázhatvannyolc március nyolcadikán, egy szűk hónappal a tizenhetedik születésnapom előtt valami hirtelen késztetés elfogott, és a Széchenyi tér sarkán vettem nagymamának (nem latolgattam, leszedni tilos, vagy nem tilos!) mecseki giling-galangot, vagyis, egy csokor vigasz-hóvirágot. Nagyapa akkor már kilenc hete a Kórház téren, a sebészeten „lakott” hajdan villámgyors bokái minden ágbogát fenyegette a végzetes érszűkület, arca és szeme mosolyát pedig a végső szürkület. Nagy nehezen lecsúszott azért aznap torkunkon az ebéd, amikor hirtelen meghallottuk a messziről ránk zörgő, régimódi, fekete telefont. És benne a keresztapám (egy percre megállt körülöttünk a világ!) örök orvosi nyugalma ellenére ijesztő, bár szelídnek szánt, végzet-tompító mondatát: „Apuka elment.” Jól mondta, jó és igaz hogy így mondta, mert nem halott nem is lehet az, aki nagybetűs Apának született, s aki előtt bár nincstelen volt már akkor, s egy időben gyakran bélistás, állástalan, úgy hajolt meg a pécsi temetőben sok szív és sok fej, mint akinek örök rangja van. Amikor keserves napok jönnek és bekerít a nem kevés, gyakran oktalan rettegés, fülembe súgod, Nagyapa, a jobb kezemen holtomig hordott gyűrűddel üzenve: „Csak semmi buta félsz, amíg csak élsz és azon túl is mindig veled vagyok!”
