Természetesen, csak a Teremtő után, második megmentőm „Erzsi madám”. Ez volt Pécsett a szülészeti klinikán, az Édesanyák útján a vezető szülésznők régimódi titulusa réges-rég, hajdanán! Az ő erős kezének és bátor szívének is köszönhetem, hogy 1951. április 7-én nem került a halott újszülöttek közé aprócska testem és félig-német, félig angol Ludwig Éva Alice nevem. Valóságos szertartás volt, egészen nagylány koromig, hogy Erzsi madám évről-évre megmutatott nekem két kis sárgaréz újraélesztő babakádat, amelynek hideg és forró vizében mártogatott, nem-fáradón, rendületlen, amikor terhességi toxikózis gyötörte anyám méhéből, gyöngécskén, „császárral”, de mégis sikerült világra kecmeregnem. Hetvenkét év, s éppen egy jó hónap telt el azóta, s egy mára egy tizenegy fiókás fészek anyja, nagyanyja lettem. Remélem, Erzsi madám, hogy (bár sokan buzgólkodnak ennek érdekében!) nem éltem tétlenül, üresen a gyereksírástól, gyereknevetéstől virágos, s a régi írógépektől , majd számítógép-billentyűktől is hemzsegő, sok évtizedben. Fájdalom, több, mint valószínű, hogy már a mennyei műtőkben és szülőszobákban tanyázol, de amíg élek, nem feledlek, te steril fehérbe öltözött angyal. Legyen hálaének e pár sor!
