Eltévedni a senkiföldjén

BESZÉLGETÉS NEMES Z. MÁRIÓVAL

Új kötetében a kortárs fiatal költészet egyik legmeghatározóbb szerzője a saját test és a szeretve gyűlölt Másik élveboncolása után tágasabb horizontokat mér fel, mint eddig. Terítékre kerülnek Magyarország véres nemzeti mítoszai és sorskérdései éppúgy, mint az emberi együttélés gyilkos mechanikája. Verseit olvasva sokszor feltör belőlünk a keserű nevetés, de utána hamar elfog minket a kétely, hogy vajon megbízhatunk-e a saját szerveinkben. Nemes Z. Márióval A hercegprímás elsírja magát című legújabb kötete kapcsán beszélgettünk.

– Szerinted mennyiben beszélhetünk ma provokációról, mint olyanról a magyar irodalomban, különösképpen a horror(esztétika), a nemiség, a test – költészetedben való feltérképezésének – tükrében?

– A művészeti „provokáció” kérdése kapcsán nem lehet elvonatkoztatni a művészet-kultúra-társadalom viszonyrendszerétől. Számomra nem szimpatikus az a fajta provokáció, ami puszta eszköznek tekinti az esztétikai struktúrát, hogy így hozzon létre társadalmi „állítást”, ilyenkor a művészet csupán a kulturális síkosító szerepét játssza. Ugyanakkor a művészet szerintem épp azáltal különböztethető meg más kulturális formáktól, hogy lehetősége van „kényelmetlenné” vagy (ön)veszélyessé válni, ellentétben pl. azokkal a kulturális „értékekkel”, melyek az ember kultúrlényként való harmonikus lakozásának diszítőelemei. Vagyis a reflektálatlan sokkolást nem tartom túl izgalmasnak, míg a kritikai dimenzió, illetve az esztétikai irritáció folyamatos exponálását a művészet egyik fontos feladatának látom. Ha a magyar irodalomban a test/nemiség/erőszak összefüggéseit nézzük, akkor rengeteg olyan – kibeszéletlen/fedésben tartott stb. –  irritációs pont van, melyeket művészileg termékeny módon lehet feltárni. Ugyanakkor mindez nem csupán irodalmi kérdés, hiszen az „irodalmi higiénia” folyamatosan átíródik a művészet-kultúra-társadalom viszonyrendszer vonatkozásában. Én azt gondolom, hogy a magyar társadalom jelenleg egyre jobban átideologizálódik (nem „egy” egységes ideológia, inkább energetizált ideológia-töredékek mentén), ami új irritációs mezők megszületését, illetve régiek megerősödését és áthelyeződését eredményezi. A test/nemiség/erőszak kérdései és az általad felhozott horroesztétika egy ilyen átrendeződő közegben új jelentéseket provokálhat ki – és talán épp ez a lényeg: nem(csak) indulatot, hanem jelentést provokálni, vagyis termelni.

– Műveidben sok esetben játszol a hibriditás fogalmával, illetve olyan minőségeket és atmoszférát teremtesz, ami az e fogalom által jelölt dimenzióba áramlik és ott állapodik meg. A rút és a szép, mint bizonyos értelemben egymással szembenálló, egymásnak feszülő oppozíciókat oldod egymásba. Mennyire tudatosan?

– Mindez összefügg a már említett  irritációs stratégiával, ugyanis azok a forráspontok, amik engem érdekelnek legtöbbször kulturális transzferekből jönnek létre. A hibriditás az az esztétikai konfúzió, ami több egyszerű érzékzavarnál (bár legtöbbször annak indul), mert ontológiai és értékkonfliktussá tágul. Ebben az összefüggésben a költészet vírushordozó vagy laboratórium, amiben létrejöhet az az „elváltozás”, ami képes vírusszerűen tovaterjedni a kultúrában, hogy ellenőrizhetetlen mássá-levéseket, metamorfózisokat hozzon létre. És igen, a költő  ilyenkor egyfajta zavarkeltő elem vagy ágens. Bár lehet, hogy ez már egyfajta gerilla-romantika, de szívesen hiszek ebben, mint az alanyi költészet (ön)gyógyító erejében vagy a néptribun-szerepben. Mostanában különösen izgat a hibrid gondolkodás ízléspolitikai vetülete, vagyis az a taktika, hogy a kultúra legtávolabbi sarkából kiemelt mínőségeket helyezzünk egymás melllé. Így válhat a black metál, a népi szürrealizmus, kortárs képzőművészeti reflexió vagy akár az újsághír egyenrangú lírai tényezővé. Hogy Kemény Istvánt China Mieville-be öltsem, miközben önmagamat (is) idézem, álljon itt egy vonatkozó részlet a Biotrash-manifesztómból: „A szárazföld macskacápája, a tigris, egy lehetetlen fajt képez Szibériában több mint három méter hosszú farkával. Fejlett szocialista állam voltunk, mégis úgy hiszem, ez a legalapvetőbb mozgatóerő. Az a pont, ahol valamiből valami más lesz. Ez teszi azzá a várost, a világot, ami valójában. Az a zóna, ahol az egymástól elütő dolgokból egyetlen egész lesz. A hibrid zóna.”

– Test vagy hús?

– Kamaszkoromat meghatározó motívum a pápai húsgyár vörös tömbje, vagyis a két fogalom közül a húst választanám, illetve le is cserélném a fogalompárt „húsra” és „technológiára” – mivel ennek a két tényezőnek az összjátéka érdekel mostanában a leginkább. Ugyanakkor magyaráznám is a választást: mindig is foglalkoztatott a „testbe vetett szubjektum” érzéki színjátéka, de az utóbbi időben inkább a „sokaság” izgat az „egy” helyett, vagyis az emberi és nem-emberi elemekből összeálló elevenség és vitalitás. (Lehet, hogy pontosabb lenne úgy fogalmazni, hogy kultúrtörténeti regresszióba kerültem, hiszen a test konjunktúrájától eltávolódva az „élet” interszubjektivitásához tértem meg.) Ez az elmozdulás a Bauxit-kötet tapasztalataihoz köthető, hiszen ott jöttem rá, hogy miközben az egyént/alanyt/tudatot dekonstruálom, végül egyfajta pszichotikus többesszámhoz kerülök közel. Míg korábban kifejezetten individualistának éreztem magam, addig pont ez az alámerülés az állati/növényi/emberi komposztban érlelte ki bennem a megértést valamilyen közösségi dimenzió irányában. Persze én nem Gemeinschaft/Gesellschaft dichotómiájában érzékelem ezt a dimenziót, hanem egyfajta hibrid és heterogén vitalitásként, egy szuper-hidraként, mely eltömi minden testnyílásunkat, illetve – és pont ez a lényeg – a mi individuális testnyílásainkat abuzálja, hogy megszólaljon általuk az a bizonyos pszichotikus többesszám. Ezt az orális-anális hidrát aztán nevezhetjük nemzetnek, társadalomnak, történelemnek vagy – hogy visszatérjünk a kérdéshez – poszthumán „löncsnek”.

– Sokat foglalkozol képző- és filmművészettel is, ez mennyiben befolyásolja irodalmi gondolkodásod, esetleg szövegeid születését?

– A hercegprímásban – legalábbis a korábbi kötetekhez képest – elég nyíltan exponálódnak ezek a kontextusok, hiszen a kötet végén olvasható az „idézett szerzők listája”, melyen festők, rendezők, animációs művészek nevei is szerepelnek, vagyis ez a felsorolás is jelzi, hogy ez a kötet nem valamiféle monokulturális/mediális produktum, hanem egyfajta hibrid jelcsokor. Irodalomcentrikus kulturában élünk, ugyanakkor ez azt is jelenti, hogy az irodalom – főként  a költészet – egyfajta „személyes betűvetésként” értelmeződik, pedig az antropocentrikus alanyiság és monomedialitás hagyományőrzés zárójelezésével a költészet hagyományos perspektívája számos ponton irritálható. Számomra például mostanában – ahogy a különböző intermediális, illetve szövegműfaji kísérletek egyre fontosabbá válnak – izgalmasabb a „művész” státusza, mint a „költőé”. Lehet, hogy amit én esszenciálisan jól tudok csinálni, az végül is, „vers” marad, de igényem van arra, hogy ezt a vers-voltot állandóan kérdőre vonjam. A hercegprímásra és a konkrét képzőművészeti kontextusokra visszatérve, kiemelném Bukta Imre nevét, aki a rurális vidék középpontba helyezése miatt kifejezetten fontos, illetve az ő textualizált művei és analóg logikával megalkotott objektumai ennek a költői térnek a tereptárgyaivá váltak. Ennek a kisajátításnak az egyik módja például az volt, hogy Novotny Tihamér egyik Bukta-műtárgyleírását verssé preparáltam. De ezen a ponton a filmművészet – és az általam sokszor reflektált horror/trash-kultúra – is belép a játékba, hiszen a Bukta-tárgyak egy olyan vidékiségbe-népiségbe illeszkednek, mely a maga „elfajzottságában” és „dekadenciájában” nincs messze a backwoods horrorok és rurális terrorfilmek világától, melyet legpontosabban talán a Wrong turn-sorozat és a Texasi láncfűrészes reprezentál. (Az Artaud bőrpofája című vers erre a hagyománykincsre (is) utal.)

– A magyarországi közeg mennyire befogadóképes arra az esztétikára, amit te képviselsz? Külföldi tartózkodásaid során (most épp Berlinben töltöttél hosszabb időt), mennyiben változik a perspektívád, akár az irodalom szempontjából? Arra is utalok itt, hogy költészeted ugyan kollektív asszociációkat izzít be, vagy éppen a tudattalanból merit, mégis erőteljesen lokalizalható (is) egyúttal. Mondd ha nincs igazam.

– Nem vagyok elégedetlen az eddigi recepciómmal: sok izgalmas, engem-is-meglepni-képes írást olvashattam eddig, persze az új kötet kapcsán majd most derülnek ki a dolgok. A külföldi tapasztalatszerzést, kapcsolatépítést ugyanakkor nagyon fontosnak tartom, főként most, amikor a hivatalos kultúra és kulturális rendszer „bedőlni” látszik. Az alternativitás új formáit kell kidolgozni, de nem valamiféle izolált „pinceromantika” értelmében, hanem olyan hálózatosságokban gondolkodva, melyek egyszerre nyitottak és transzferképesek a legkülönbözőbb – mediális/diszciplináris/geokulturális – irányokban. Ehhez a koncepcióhoz tűnik adekvátnak a „glokalitás” fogalma, mely nem a centrum és periféria oppozíciójában gondolkodik, hanem egyfajta  kölcsönös átjárhatóságként hibridizálja a „lokális” és „globális” kontextusokat. Úgy gondolom, hogy a művészetem és kultúraképem ezer szállal kötődik a hazai kulturális térképhez, illetve a műveim esztétikai állításai mindenekelőtt ebben a lokális kontextusban bomlanak ki a maguk komplexitásában, de ez nem jelenti azt, hogy ne kéne folyamatosan „kinyitni” a koncepcióinkat, és „kifelé” figyelni. Pontosabban épp a „kint” és „bent” elhatárolt pozícióját kellene felbontani egyfajta glokális párbeszéddé. Egy ilyen folyamat beindítására teszünk kísérletet a Fridvalszki Márkkal és Miklósvölgyi Zsolttal közösen alapított Technologie und das Unheimliche című fanzine-nal és a hozzá kapcsolódó kiadványokkal. De említhetném – és itt vissza is térek az irodalom területére – a kortárs prózának azt az egyre explicitebbé váló tendenciáját, mely a magyar prózahagyomány elemeinek reciklálása helyett bátran építkezik a kortárs pop/trash/sci-fi/horror (szub)kulturák elemeiből. Ez a vonulat – mely engem értelmezőként és alkotóként is izgat – éppen a glokalitás problémáját veti fel, hiszen a létrejövő művek egyszerre képesek közvetíteni „nemzeti kultúrák” és művelődési paradigmák között, vagyis egy olyan imaginárius közepet, köztességet, senkiföldjét próbálnak „beírni”, melyben eltévedni (még) szabad és érdemes.

Sirbik Attila