Elsötétülés

„Ki az, aki még él, Adelaida?” (127.)

A kötet címe és a borító mintha feltételezné a nyugati olvasókról, hogy kevés alapismerettel rendelkeznek Venezueláról, és elsőre kissé félrevezető képet mutat. Sarah Jarret munkája egy képben összegzi, amit tudhatunk a dél-amerikai kultúráról: a trópusok színessége tarka virágmotívumokban jelenik meg, míg az elmosódó, kék szemű nő alakja a legismertebb dél-amerikai művészt, Frida Kahlot idézi. A festmény tökéletesen illeszkedik a cím által sugallt melankolikus hangulathoz, a naplemente említése édes-borús, enyhén nosztalgikus képeket elevenít fel. Ezek után pofoncsapásként éri az olvasót az erőszaknak és a halálnak az az áradata, amivel a könyvet olvasva szembesül. Caracas helyzete az 1984 diktatúrájához hasonlítható, brutalitásában talán meg is haladja azt. A kötet ismeretének tükrében a cím egy egészen más olvasata rajzolódik ki: Venezuelára lassan teljes és visszafordíthatatlan sötétség borul. Visszatekintve a borítóra egy, a borzalmakba belefásult, megfáradt női arc formálódik meg, akinek áttetszővé váló alakja lassan beleveszik egy csupán profilból látható másik nő sziluettjébe, ahogy kettejük identitása összeolvad.

A regény alapvetően korrajzként olvasható Caracas XXI. századi világáról, ugyanakkor végig közeli és személyes marad. Az eseményeket az elbeszélő, Adelaida szemén keresztül követjük végig, az ő egyéni küzdelmeihez kapcsolódva rajzolódik ki egy olyan diktatúra képe, aminek feltételezhetően egyetlen eleme sem ismeretlen a disztópiák világában vagy akár a történelemben járatos olvasó számára. A gyűlöletkeltés és az ellenséggyártás taktikája mellett olykor teljes mondatok is ismerősen csengenek: „Ez a lakás mostantól a miénk, mert minden mindig is a miénk volt. De ti elvettétek tőlünk” (89.) Ugyanakkor az E/1-es narrációnak köszönhetően az elbeszélő inkább rögzíti az eseményeket, minthogy magyarázatokba bocsátkozzon. A diktátor hatalomra jutásáról – akit Elnök-Parancsnoknak nevez – és a polgárháború kitörésének körülményeiről nem kapunk információkat, az apokaliptikus állapotokat kész tényként állítja elénk.

A történet végig a születés és a halál szimbolikája körül forog. A nyitó sorokban Adelaida édesanyja temetésének jeleneteivel találkozunk, ezt követően pedig szinte minden oldalon megjelenik a pusztulás és az erőszak. Ezzel szemben a születés hiányként és lehetetlenségének hangsúlyozásával válik fontossá. Caracasban nincs születés, csak halál, ahogy a családokban sincsenek már férfiak, csak nők. Adelaida próbálkozása a családalapításra sikertelennek bizonyul, mikor vőlegényét pár nappal az esküvőjük előtt megölik. Végül, neki is el kell veszítenie önmagát ahhoz, hogy halott szomszédnője, Aurora Peralta papírjaival külföldre menekülhessen. A regény az elbeszélő szimbolikus halálával és újjászületésével zárul: „Azon a napon szültem meg magam.” (238.) A mindennapossá váló agresszió tapasztalata mellett a gyökértelenség és az identitásvesztés válnak a caracasi öndefiníció meghatározó részeivé – „Olyan országban születtem és nőttem fel, ahová idegen földről jöttek emberek”(66.) A migráció ily módon ciklikus folyamatként értelmeződik: a jobb élet reményében Venezuelába vándorló generációk gyermekeit a forrongó ország elüldözi, miután mindenüktől megfosztotta őket. Adelaidának először el kell veszítenie családját, otthonát és személyes tárgyait, végül az identitását, hogy másvalaki bőrébe bújva túlélhessen.

A Megy le a nap Caracasban mind terjedelmében, mind stílusában minimalista és lényegretörő. Dornbach Mária fordítása érzékelteti azt a fajta fásultságot és fáradtságot, amellyel az elbeszélő a folyamatosan rázáporozó kegyetlenségeket észleli. A narratívát az ábrázolt világhoz hasonlóan szétesettség jellemzi. Bár a regény fókuszában egyértelműen Adelaida menekülése áll, a történet íve töredezetté válik a cikázó gondolatvilág, a múlt, a gondtalan gyermekkor emlékképeinek és a jelen tapasztalatainak keveredésében. Bár maga a lineáris eseménysor viszonylag rövid időt ölel fel, ennek érzékelése felborul, ahogy Adelaida gondolkodásmódja a kezdeti gyász és beletörődöttség állapota után fokozatosan a menekülésre, a túlélésre koncentrálódik.

Karina Sainz Borgo debütáló regénye rövid terjedelme ellenére megrázó és kíméletlen betekintést nyújt ad Caracas világába. Az események egy részének valós alapjáról egyedül az utolsó oldalakon található apró bejegyzés árulkodik. Noha bizonyos elemek nagy valószínűséggel megfeleltethetőek az írónő életrajzának, a regény valójában a bárhol, bármikor elnyomott ember története, akinek egyetlen céljává az átvészelés, majd később a szökés válik. A kötet elolvasása után az olvasóban a döbbent hitetlenség érzése marad meg és a vágy, hogy többet tudjon meg Venezuela kultúrájáról és a politikai helyzet létrejöttéről, aminek részletesebb kifejtését várnám Karina Sainz Borgo következő műveiben.

Bálint Zsófia

(A szerző a szegedi Törzsasztal Műhely tagja)

Jelenkor Könyvkiadó
Budapest, 2021
256 oldal, 3499 Ft