Életben tartás

Marczinka Csaba – minden él nélkül írom ezt – ismert jelenség. Mintha egyszerre több lenne belőle. Mindenhol ott van. Jelen van. A mai magyar irodalomban. És persze az eseményeken. Sőt, a saját verseiben is. Mint maga fogalmaz, a kötet fülszövegében: „Új kötetemben az emlékversek s emlékbeszédek – retorikailag sajna nagyon elkopott műfaji eszköztárát igyekszem megújítani, átformálni. E kísérlethez hívom segítségül gyakran a mítoszokat s kultikus rítusokat…”

Hogy ez a merész kísérlete a költőnek mennyire sikerülhetett, illetve mennyire sikerült, az nyilvánvalóan később fog majd kiderülni. Mindenesetre nagyon sajátos a hang, és a szófűzés a szövegekben. És egyedi a versek tördelése is. Habókos kötet, valóban, mint amilyen – kedvesen enyhe és finom jelző – a világ, amelyben élünk, küzdünk, szenvedünk és – azért ne legyünk őszíntétlenek – ahol örömök is érnek minket.

(Ez, sajnos vagy sem, nem nevezhető ritka jelenségnek.) Hát, körülbelül ehhez hasonló: „MI A KURVAANYÁD VAN, HE?! – zörren bele / a megvető csendbe a visszatámadó brutálmorális ’filozófiai’ / kérdés (vagyis: mi a problémád velem?)” (10.) Ó, kérem, rengeteg problémája mindenkinek – a másikkal!

Lehetséges, hogy az úgynevezett „valóság”-nak – mely tulajdonképpen értelmezhetetlen, kusza, zajos-zűrös zagyvasághalom – nincs is más küldetése, minthogy a költő, a művész igencsak nyers anyagául szolgáljon. Mert mit is tehet a költő? Ahogy Radnóti írja: A kutya ugat, a macska nyávog, a költő ír…

Szóval, Marczinka Úr is Oly korban… él, alkot, teszi a dolgát, amely kor mintha a lehető legradikálisabban vers-, irodalom- és művészetellenes volna. Ez jutott – ma, a kortársaknak. Végül is kell-e ezt cáfolni? „(tűnünk-tűnünk, / eltűnünk mi: szakadt, ócska / ANTI-SZTÁROK!) (77.) És mégis, ha már MOST vagyunk kénytelenek élni, ezt a kort kell belakni, mese nincs, és bizony keményen és kitartóan kell küzdenünk – anélkül persze, hogy nevetségessé válnánk. Mert a lemondás egy talán sosem-volt, és talán sosem-lesz trónról, nem is olyan nagy dolog. Ha úgy nézzük, minden művész (meg)támadója a saját korának, olyat akar, amire annak, mármint a kornak, nem biztos, hogy szüksége van. Sőt.

Viszont. A világ legnagyobb kamujának sem kell semelyik művésznek bedőlni. Hogy tudniillik: ez a sok szenvelgés, finomkodás, érzékenykedés és – bocsánat a kifejezésért – köcsögösködés, amit műveltek, szánalmas. Ha jobban belegondolunk, nem várhat egyetlen művész sem kíméletet, ha már volt olyan vakmerő, hogy költő, művész akart lenni. Elvégre, ez nem holmi vidám és önfeledt ugrabugrálás a trambulinon, hanem… Tudjuk jól.

Hűségesen, hittel lehet és szabad csak szolgálni, őrizni, szeretni, és tovább adni. Amíg él ember a Földön, addig lesz. Mert semelyik ember nem lehet meg nélküle. Ha tisztában van vele, ha nem.

Valami átmentés-jellege van Marczinka Csaba új könyvének. És egy kicsit „feltámasztó” jellege is. Hiszen, aki a múltat nem becsüli, az semmit sem érdemel. Azok az alkotók, a régen, vagy nem is olyan régen elhunytak, többet érdemelnek a felejtés hideg „gesztusánál”.

Ezekben a versekben van szeretet, van tisztelet, van hűség, és van – egy kis önsajnálat is. Hogy „bár akkor éltem volna, de most…?”.

Olvastam egy kortárs novelláskötet darabjában, hogy valahol, az egyik Ady Endre Általános Iskolában, a felsős tanulók közül egyik sem tudott Adytól, a névadójuktól, egyetlen verséből sem idézni, még egyetlen sorát sem…

Reméljük, ez nem marad így. Mert nem maradhat így.

Summa summarum: Marczinka Csaba volt olyan bátor, reménykedő és tehetséges, hogy a saját halottait, legalább a kedvenceit – életben tartotta, mondhatjuk úgy is, hogy adott nekik még egy kis időt.

És ez sem kevés.

Jahoda Sándor

Marczinka Csaba: Habókos hommage

versek

AB ART Kiadó

Budapest, 2023

92 oldal, 2990 Ft