tiszatáj | 2013. október 25.

Elekes Dóra: Balambér, a képzelt barát meséi

Beütött a hétvége. Szép idő volt, minden ragyogó napsárgában úszott, olyan kis szárnyas izék röpködtek körülöttem, én meg kavicsokkal pöcköltem őket, hogy leessenek, mert az vicces. Számoltam a találatokat: ötből kettő. Pff. Unatkoztam. A háziállataim, a nyű meg a szú nem voltak otthon, mert vasárnap lévén elmentek a vásárba, hogy ott elcserélgessenek ezt-azt […]

Következő fejezet, amelyben Dettike világgá megy

Beütött a hétvége. Szép idő volt, minden ragyogó napsárgában úszott, olyan kis szárnyas izék röpködtek körülöttem, én meg kavicsokkal pöcköltem őket, hogy leessenek, mert az vicces. Számoltam a találatokat: ötből kettő. Pff. Unatkoztam. A háziállataim, a nyű meg a szú nem voltak otthon, mert vasárnap lévén elmentek a vásárba, hogy ott elcserélgessenek ezt-azt.

Az univerzumban is vasárnap volt: az anyuka, a fő-főisten az ágyban heverészett, előző este ugyanis étteremben meg bábszínházban volt, többször is. A mellékfőisten, az apuka a szobájában bujkált, és írta a hülye doktoriját. Ha kijött a dolgozószobájából, az anyuka rákiabált, hogy menjen vissza, és írja a hülye doktoriját – szóval ezek szerint talán ő javasolta neki, hogy ezentúl legyen doktor. A Dettike egyedül, méhecskés pizsamában bolyongott az univerzumban, a kezében kakaós bögre, menyétes.

Odajött hozzám. – Talán mégiscsak jobb volt fiúnak lenni – mondta, miközben kikotort valamit az orrából, és bekapta. – Unatkozom.

– Ja, én is – fintorogtam, és telibe pöcköltem egy szárnyas izét.

– Akkor mi legyen? – kérdezte a Dettike.

– Nem tom. Mi legyen?

– Nem tom. Menjünk el világgá. Itthon minden rossz.

– Jó – mondtam erre a Dettikének –, menjünk.

A Dettikének felcsillant a szeme. – Eljönnél velem?

– Aha.

– És nem félnél idekint?

– De.

– És mégis eljönnél?

– Aha.

– De mért?

– Hát mert félni sokkal izgalmasabb, mint unatkozni.

– Ja, az igaz – mondta erre a Dettike. – De akkor én is félni akarok.

– Jó, de hogyan?

– Hát, mondjuk, menjünk el a kiserdőbe. Ott laknak a zombik.

Ezt a szót már hallottam valahol; az anyuka meg az apuka mondogatták néha híradónézés közben.

– Mik azok a zombik? Olyasmik, mint a kretének? – kérdeztem.

– Hát, a kreténeket, azokat én sem tudom. De a zombik, azok olyan izék, élőhalottak, akik nagyon sápadtak, ésésés tök béna, szakadt cuccokban járnak, és lassan mennek, előre tartott kézzel, és furcsa, ijesztő hangokat adnak. Ja, és harapnak is. És akit megharapnak, az is zombi lesz, meg akit az megharap, az is, meg akit az megharap, az is, ésésés… és akkor az egész világ zombi lesz, ha elég ügyesek, és nem jön valami hős megmentő. De mindig jön.

– Hát ez nagyszerű! – mondtam. – Nézzük meg!

– Okés! – mondta a Dettike, majd az ablakhoz csoszogott, kilöttyintette rajta a kakaóját, a bögrét pedig szépen visszatette a hűtőbe, a többi közé. Aztán belekotort a szennyes tartóba, kibányászta a mélyéről a sáros és szakadt rosszalkodós ruháját, kibújt a pizsamájából, azt pedig fölvette. Aztán odajött hozzám, és odanyújtotta nekem a kezét. Én pedig, rövid életem során először, otthagytam a kulcslyukamat a nyűmmel meg a szúmmal, a napsütésemmel meg a bokraimmal, és kiléptem a Dettike tenyerébe, ebbe a folyómedrekkel szántott sivatagba.

– Juhuhuhúúúj! – visítottam, csiklandósan a tériszonytól. Ha fölfelé néztem, a Dettike fejét láttam magam előtt, vagyis hogy az álla hegycsúcsát, meg az orrát a két nagy barlanggal. A feje fölött pedig valami leírhatatlan tágasságot láttam, még afölött pedig az univerzum piszkosfehér fedelét, középen a függeszkedő nappal, amit ki-be kapcsolgatnak az istenek. Ha lefelé néztem… na jó, igaziból egyáltalán nem is mertem lefelé nézni. Máris annyira félelmetes volt az egész, hogy elbizonytalanodtam, szükség van-e ezek után még a zombikra.

– Figyelj csak, Dettike! Vegyük ezt át még egyszer!

– Psszt – mondta erre.

– Mért psszt?

– Hát mert nem szabad, hogy az Anyuka meg az Apuka meghallja.

– Mért nem szabad?

– Hát mert akkor majd nem engedik, hogy világgá menjünk.

– Hogyhogy nem? Még nem mentünk világgá? – kérdeztem ijedten.

– Ja, á, még nem. Ez még csak a szobám. Ez meg itt az előszoba. Ez meg a lépcsőház  – magyarázta a Dettike, miközben hét mérföldes léptekkel haladt, előttem pedig minden elmosódott, imbolygott velem a sivatag, és majd’ lesodort a menetszél.

– Húha – mondtam. – Hát ez nagyon para.

– Bocs – mondta erre a Dettike. – Mit csináljunk? Talán ültesselek a fülembe?

– Jó, talán ültess.

– Okés –, és a másik keze két ujjával összecsippentette a nadrágtartómat, és fölemelt, én meg visítottam, és kapálóztam, és összeszorítottam a szememet, mert nem akartam látni, hogy mi minden van még fölöttem, és mi minden van még alattam, és mi minden van még úgy egyáltalán.

És akkor aztán egyszer csak valami szilárdat éreztem a talpam alatt, meg valami meleget, és hirtelen szélcsend lett. Kinyitottam a szemem. Egy nagy, boltozatos, puha barlangban álltam, bársonyos pihék között. Lehajoltam, és megborzoltam a pihéket.

– Hihihiii, ne izélj – vihorászott a Dettike. – Csikis.

Óvatosan, négykézláb kimásztam a füle peremére, és kilestem. Narancssárga függönyön át szivárgott be a fény, ez volt a Dettike haja. Most már valami nagy-nagy napsütésben haladtunk, nagy-nagy zöldek között, ami pont olyan volt, mint otthon az én napsütéseim meg az én zöldjeim, csak éppen annál is sokkal nagyobb.

Hátranéztem. Mögöttem a barlang összeszűkült, és eltűnt valami hosszú, szűk, sötét alagútban. Húha, remélem, ott nem laknak zombik, gondoltam, és biztos, ami biztos, a pocakomnak csattintottam a nadrágtartómat. Csak hogy értsék, kivel állnak szemben. Vagyis hogy kinek ólálkodnak a háta mögött. Na mindegy, szóval hogy értsék.

Kezdtem lassan megnyugodni. Az univerzum rettentő hangjai tompán szűrődtek be hozzám, a barlang álmosítóan ringott velem, mint egy nagy teknő vagy micsoda. Leheveredtem, és lehunytam a szemem, hogy pihentessem egy kicsit. A sötétben megjelent előttem a kulcslyuk, az erdőm meg a házam, a nyűm meg a szúm. Jaj, vajon mi lehet velük? – tűnődtem álmosan. Vajon sikerült-e elcserélgetniük ezt-azt? És vajon mit fognak szólni, ha majd hazaérnek, és hűlt helyem? Biztos körbeszaglásznak majd, és megállapítják, hogy hát ez lelépett, na de hát mit csináljunk, ő tudja. És ezzel el is lesz intézve a dolog. Ez azért egy kicsit rosszul esett. Láttam őket magam előtt, ahogy ráérősen ténferegnek a csukott szemű sötétben, és borúsan rágcsálják a kulcslyuk falát. Aztán azt is láttam, ahogy a faforgács lemegy a hasukba, ott kavarog a mélyben, és a kavargásból egyszer csak előre tartott kezű alakok dülöngéltek elő lassan, béna, szakadt cuccokban, csúnyán morogva…

 

Rákövetkező fejezet, amelyben meghallgathatjuk, miképpen morogtak a zombik

 

Így morogtak:

 

Éj-mélyből fölpezsgő

Glugy-glugy-glugy vérpempő

Vérpempő glugy-glugy-glugy

Hej, srácok, szívhatjuk!

 

Fölrobban két nagy ló

Durr-dirr-durr nyolc patkó

Nyolc patkó durr-dirr-durr

Lesz mindjárt vámpírzsúr!

 

Szétmálló embernő

Glugy-glugy-glugy vérpempő

Vérpempő glugy-glugy-glugy

Szívhatjuk, szophatjuk!

Még rákövetkező fejezet, amelyben Balambér és Dettike megmenekül

Húúúúúú, hát ez tényleg nagyon ijesztő! – gondoltam, de aztán az is eszembe jutott, hogy némely helyzetekben nem elég valamit gondolni, hanem pont hogy cselekedni kell. Így aztán a tettek mezejére léptem, és bátran megijedtem. Igen ám, de az ijedtség azzal a hatással járt, hogy nagyot rúgott a lábam, mire a Dettike felvisított, hogy: – Jááááááj! – Ez már végképp nagyon ijesztő volt. Olyan nagyon ijesztő, hogy még a zombik is megijedtek tőle. Legalábbis mire összeszedtem a bátorságomat, és kinyitottam a szememet, eltűntek.

Gondolkodóba estem. „Mi lenne, ha… Ez az! Megvan! Hogy ez nekem előbb nem jutott eszembe! Hát persze! Én leszek a hős megmentő!”

Nyomban hozzá is láttam az előkészületekhez. Visszafordultam a barlang mélye felé, és nagyon halkan belesuttogtam: – Mesélj még nekem a zombikról!

– Mi van? Minek?

– Csak úgy mesélj róluk! – erősködtem. – Mondj el mindent, amit tudsz. Pölö, hogy miért harapnak. Táplálkozási céllal?

– Hát… mert nagyon gonoszak – felelte megfontoltan. – Mert, izé, élőhalottak. Úgy értem, meghaltak, aztán meg föléledtek, de csak egy kicsit, és… most utálják azokat, akik kicsit sincsenek meghalva. Mert irigylik őket. Mert szebbek náluk. Meg gyorsabbak náluk. Szóval emiatt harapják meg őket, nem táplálkozási céllal: azt akarják, hogy akkor már nekik is rossz legyen.

– Hát ez elképesztő – mondtam. – És hogyan harapnak?

– Hát… csak úgy simán – felelte. – Csak úgy odamennek az emberhez, és megharapják.

– Na de az ember miért nem fut el előlük?

A Dettike megint gondolkodóba esett. – Hát… mert a zombik váratlanul lepik meg. Általában… valami hegytetőn.

– És mit csinál erre az ember?

– Mit csinálna? Hát megijed. És aztán ijedtében bezárkózik valami lepukkant, üres házba, és ott talál valami bútorokat, és azokat az ajtó elé tologatja, meg bedeszkázza az ablakokat.

– Na és erre ők?

– Óóó, hát a zombik azok tök bunkók… meg erősek is – válaszolta. – Úgyhogy betörik az ablakokat, és bedugdossák a kezüket, aztán meg bemásznak, és összevissza harapdálnak mindenkit. Nagyon izgalmas.

– Brrr… – mondtam, és kilestem a füléből. Egy végtelen tisztáson álltunk, valami hegytetőn, nem messze pedig egy lepukkant, üres házat pillantottam meg…

Ijedten hőköltem hátra. Sőt, addig-addig hőköltem és hőköltem, amíg egyszer csak hirtelen kicsúszott a lábam alól a talaj, én meg, sutty, leszánkáztam a Dettike füle belsejében nyíló, sötét alagútba. Valami síkos, puha lejtőre estem. Nem láttam semmit, csak a nagy sötétséget, a távolban pedig egy fénylő pontot – a bejáratot. Hallgatózni kezdtem befelé. A csend mélyén is csend volt. Még tovább hallgatóztam, és odabent, a mélyben egyszer csak meghallottam valami mocorgást, meg valami morgást. A Dettike is meghallotta. Riadtan nézett körül, vagyis gondolom, mert elkezdte ide-oda kapkodni a fejét, én meg nem győztem kapaszkodni, hogy tovább ne csússzak, le az alagút mélyén folyó mocorgásba, morgásba és ólálkodásba.

Glugy-glugy-glugy – hallottam odabentről.

– Most mi lesz? – kérdezte a Dettike ijedten. – Gyerünk be a házba!

– Á, hülyeség – mondtam –, mert a zombik úgyis betörik az ablakokat, és bemásznak, és összevissza harapdálnak bennünket.

– Ja, tényleg. Akkor… mi legyen?

Végre eljött az én pillanatom!

– Megmondom. Csináljunk mi is úgy, mint a zombik.

– Mint a zooombiiik? – kérdezte csodálkozva a Dettike. – Na de miért?

– Hát mert akkor majd minket is zombinak néznek, és akkor nem utálnak majd, és nem is akarnak majd megharapni.

– Na de hát… miért néznének minket is zombinak? – kérdezte a Dettike.

– Nézz csak magadra!

A Dettike végignézett magán, a sáros és szakadt rosszalkodós ruháján, amelyről tenyérnyi sárdarabok lifegtek, és kilátszott belőle a koromfekete térde, a füstös válla, a rózsaszín hasa.

– Hát ez szuper! – kiáltotta. – Nyújtsuk ki előre a kezünket, és morogjunk. Ésésés… csináljunk úgy, mint akik… harapnak!

Annyira tetszett neki az ötlet, hogy tüstént neki is látott a kivitelezésnek: lassan, csúnyán morogva elindult befelé az erdőbe. Igen ám, de olyan nagy beleéléssel morgott, olyan vadul, hogy belerezgett a feje, és rezgett az alagút is, olyan erősen, mint amikor földrengés van. Az első lökés váratlanul ért: hasra estem, és a csúszós lejtőn, zutty, továbbszánkáztam a mélybe. Nekirepültem valaminek. Egy nagy, rugalmas hártyának. Nekirepültem, a hártya meg, mint egy dob, nagyot döndült, én pedig mérges madárként pattantam vissza a fényre. A döngés elhalt, és hirtelen a földrengés is abbamaradt.

Glugy, glugy, glugy – hallottam megint, de hogy odabentről vagy odakintről, azt most már nehezen tudtam volna megmondani.

– Mi az, mi az? – kérdezte a Dettike. – Olyan furcsa csikizést éreztem az előbb.

– Hagyjuk, Dettike – feleltem a végsőkig elcsigázottan. – Szerintem B-terv.

– Miféle B-terv?

– Menjünk haza.

– De ne – mondta sírós hangon a Dettike. – Otthon minden rossz.

– De de.

– De ne!

– De de!

– Na jó. De hogyan? Itt vannak a zombik.

– Á, nem baj. Te mondtad, hogy tök lassúak. Ha kábé sietünk, nem érnek utol.

– Ja, tényleg… Na, jó, menjünk – mondta szomorúan a Dettike, és hazamentünk.

Részlet a Csimota Kiadónál megjelenő meséből.