„El kell kezdenünk beszélni a traumáinkról”

– A kötet első felére biztosan jellemző az a témaválasztás, ami ma főleg foglalkoztatja a kortárs fiatal költőket: a nyelv kérdése, avagy mire jó a nyelv?; hogyan is kellene használni? Esetedben miért volt fontos ez a felütés?

– Egyrészt költőként prózát írni önmagában nyelvi kihívás, hiszen új hangra kell találni. Érdekelt, hogyan lehet olyan nyelvet teremteni, ami átmenetet képezhet a jövőbéli prózai szövegeim és a verseim között. Másrészt célom volt szembe menni a jelenleg uralkodó prózai hagyományokkal, amelyek inkább a szikár mondatokat részesítik előnyben és közel sem az érzelmes, lírai női szerzői hagyományokból táplálkoznak – ráadásul történelmi témákra épülnek. A nyelv kérdése ugyanakkor nemcsak a fiatal költőket, hanem az írókat, és azt gondolom, az egész generációmat is foglalkoztatja, hiszen mi már szeretnénk megfogalmazni a kimondatlan traumákat, de ehhez szavakat kell találni, ami nem könnyű – részben tehát ezt szerettem volna megjeleníteni a könyvben.

– Az Égig érő csalánt összefoglalhatjuk egy fiatal nő eddigi életének átfogásaként is. Éppen ezért ambivalens számomra ez az összefoglalás, hiszen, közel három évtized alatt vélhetően még nem történik túl sok jelentős helyzet, esemény az emberrel. Nem korai az élet-összegzés? 

– Számomra nem az élete összegzése volt fontos, hiszen kevés dolgot látunk abból, mit dolgozik, kikkel barátkozik, milyen meghatározó emlékei vannak, hanem egy trauma kibukásának és a feldolgozás első lépcsőfokának átfogó képét szerettem volna nyújtani. Semmiképpen nem akartam egy Szonyecskát vagy Egy egész életet írni. 

– Szeretem ezt az általánosnak tűnő kérdést, ami egyébként messze több, mint általános kérdés: mit adhat így, ezzel a tartalommal a kötet egy korunkbeli lánynak? Mit tanulhatunk belőle? És milyen írói szándék vezérel a feldolgozásod átadásával, publikálásával?

– Remélem, hogy nemcsak a lányoknak, nőknek ad ez a könyv valamit, hanem a férfiaknak is. Bízom benne, hogy tanulhatunk abból, mennyi tabu vesz minket körül, és jobban kinyílik a szemünk arra, hogyan bánik a társadalom a gyerekekkel, a nőkkel, és egyébként a férfiakkal is, és hogyan következik mindez a családi és történelmi ballépésekből. Azt hiszem, ha egy tanulságot emelhetnék ki, az lenne, hogy el kell kezdenünk beszélni a traumáinkról mind egyéni, mind nemzeti szinten.

– A feldolgozóirodalom ma nagyon fontos, hiszen már senki nem tudja, mit, miért csinál (…). Irodalomterápiás foglalkozásra is alkalmas az Égig érő csalán?

– Ódzkodnék attól, hogy olyan szakmának ajánljam a könyvet, aminek a működését én magam nem ismerem. Azt viszont el tudom képzelni, hogy az az olvasó, akinek a főszereplőéhez hasonló traumája van, érezheti a könyv által, hogy nincs egyedül.

– A kötet részben az első nemzetközi oloti Faberlull irodalmi residency program alatt készült. Mennyiben befolyásolta jelen munkádat ez az utazás?

– Főleg az utolsó körös szerkesztések zajlottak ott, de azt hiszem, nem a munkámat befolyásolta a Katalóniában töltött idő, hanem inkább az irodalomhoz, íráshoz való hozzáállásomat.

– A Scolar LIVE sorozat egyik művéről beszélünk most. Miért épp a Scolar Kiadóval dolgoztál? 

– A Scolar kiadónál nyitottak voltak rám anno, és végül náluk maradtam. Az elmúlt öt évben hatalmas utat jártak be, számos díjat zsebeltek be a szerzőik által, és azon kevés kiadók egyike, akik támogatják a fiatal kortárs irodalmat annak ellenére, hogy nincs belőle rövid távú profitjuk. A kötet véglegesítése nem ment egyszerűen, és voltak is félreértések kiadói-szerzői oldalról, de Györe Borbála szerkesztőm és Kustos Júlia „titkos” háttérszerkesztőm nagy löketet adtak ahhoz, hogy időben befejezzem a munkát. Abszolút javaslom a kiadót a fiatal szerzőknek, szerintem pályakezdő, de már „haladó” fázisban is jó partner a Scolar.

– Milyen más nyelveken olvashatjuk majd az Égig érő csalánt?

– Ez számomra is kérdés, egyelőre azon vagyok, hogy a teljes angol nyelvű fordítás elkészüljön. Olotban George Szirtes fordított még pár fejezetet a kéziratból, remélem, nyitott lesz a további közös munkára is.

– Mintha magad is az égbe szöktél a csalánnal? 

– Kellemes hírként ért a Margó-díj és az Írók Boltja könyvösztöndíj dobogós helye, de alapvetően nem tudom megítélni a könyv utóéletét és örülni sem tudok nagyon az esetleges sikereknek, nem vagyok se önmagának örülős, se díjnyerős típus. Folyamatosan megkérdőjelezem, minek szólnak a pozitív visszajelzések: nekem, mint embernek, ivócimborának vagy tényleg a könyvemnek? Nem inkább annak van igaza, aki indulattal földig döngöl egy kritikában? Talán csak a többiek nem merik megmondani az igazat? Lehet, hogy azért született kevés kritika a regényről, mert inkább ponyvának tartja a közeg? Ilyen, és ehhez hasonló kérdések záporoznak gyakran a fejemben. Azt persze egyszerre kellemes és meglepő volt látni, hogy a Margón mennyi olvasó szurkolt nekem, szóval ha valamivel elégedett lehetek, az, hogy ezek szerint sokakhoz eljutott a könyv, ami teljességgel felfoghatatlan.

Vermes Nikolett

Fotó: Dimény Árpád

Scolar Kiadó

Budapest, 2022

144 oldal, 2990 Ft