„El is érkeztünk a közhelyekig”

A könyv ciklusszerkezete megegyezik az Egy mondat… és a Bocsáss meg… című kötetekkel. Mindhárom könyv egy-egy nyitóverssel indít, majd öt ciklusra tagolódik, amelyek ügyesen felépített motívumrendszert működtető, tematikailag elkülönülő-összemosódó, finom átmenetekben formálódó, konstans átjárásokat biztosító, sajátosan oszcilláló egységet alkotnak. Egy korábbi kritikámban az előző két könyvet egymás párjaként értékeltem, ezúttal esetleg a kötettrilógia értelmezési lehetősége is felmerül. Ugyan a Bocsáss meg… egy tetemes részét még formaversek alkotják, A haza milyen? egyetlen kötött formájú, Csak a járvány örök című költeménye (a tematikus, motivikus, stilisztikai, szerkezeti hasonlóságok mellett) verstani szempontból is összekapcsolja a két könyvet, ugyanis a korábbi kötetben található Délutáni fohász című, magyarosan is ütemezhető (4/4 és 5/3 tagolásban), jambikus nyolcasokba szedett verset idézi.

Az új könyv címe kissé félrevezető, és talán az előző sikerkötethez való kapcsolódás szándékával is magyarázható. Ugyanakkor a címadó vers érzékletesen rávilágít az új kötetben megfigyelhető elmozdulásokra. Ezúttal a hazafias, közéleti tematika helyett a kötetegész lírai énjének versekből kirajzolódó életútja s annak elbeszélhetősége, a szerzett tapasztalatok és tanulságok megoszthatósága kerül középpontba. A politika, a forradalom, a szabadság témakörei ebben a könyvben is megjelennek, azonban inkább már egy versekben felelevenített életpálya meghatározó részeként.

A kötet elején először a gyermekkor képei (illetve szavai és hangjai) elevenednek meg különböző jelenetekben, majd a lírai én közéleti munkásságával és annak tanulságaival vet számot. Az első két versciklust összekötő Csak tetők című költeményben a lírai beszélő a politikai karrierje csúcspontján éppen a gyermekkori értékrendjével, illetve a sikerhez vezető út morális és identitásbeli változásaival-veszteségeivel szembesül. „Nem jó itt fent. Szeretnék lent lenni ismét. Ahol / belépés, kívánság, megtorpanás, míg arra vágyunk, / hogy eljutunk. Feljutunk. Odaérünk.” (35) Mint látható, a múlttal való találkozás rendre valamilyen jelen idejű reflexiót vált ki. Olykor kizárólag egy-egy ilyen kontemplatív szólam alkotja a költeményt. Előfordul, hogy e vallomásos és bölcselkedő szólam terjengősséggel párosul, s a versek didaktikus zárlatba torkollanak. Többnyire azonban a lírai beszélő képes absztraktabb keretbe helyezni, vagy váratlan asszociációs összefüggésben értelmezni az elbeszélteket. Mivel a költemények egymás utánjából áll össze a kötetbéli én életútjának narratívája, a kompozíció sokrétűségéhez hozzájárul, hogy a versek olykor szemantikai többlettel is gazdagítják egymást: például a romániai forradalomról szóló Erotika szépen összeolvasható a lírai én egy gyermekkori „lázadását” megörökítő Menedékkel.

A további ciklusok a múlt összegzése után a jelenre és a jövőbe tekintenek, melyekhez szorosan kapcsolódik az elmúlás nyugtalanító gondolatköre. A harmadik, Kezdek kilátni című verscsoportban a korábbi retrospektív ciklusok jelenben gyökerező lélektani mélységei ábrázolódnak: „Verset írok az emlékekből, / amelyeket meggyűjtöttem eddig, és most / felélem őket. […] vágom magam alatt / a múltat. Ez az átrendezés izgat. Hogy nem / a jövő fogy, hanem a múlt.” (Lépesméz, 95) A költemények meghatározó alapélménye a járványhelyzet: például az arcokat eltakaró égszínkék maszk is beépül a kötet komplex (borítóval is kapcsolatot teremtő) motívumkészletébe. Gyakoriak a tagadó szerkezetű nyitányok, hiszen a verscsoport a közelítő halál tükrében lezajló perspektívaváltást, a „Békés átmenet” tapasztalatát rögzíti, melyre egyszerre jellemző egyfajta nyugodt bölcsesség és érzékeny megilletődöttség. Éppígy a ciklus címe is (legalább) kettős jelentéssel bír: egyaránt utal a lírai én tapasztaltságára, józan életszemléletére és a halál fenyegető közelségére. A negyedik ciklusban a lírai beszélő saját alkotói életútja kerül előtérbe: a költeményeket a tisztelt költőelődökkel és a (gyakran már elhunyt) pályatársakkal való lírai párbeszéd, a költészet szerepén és hasznán való töprengés, a „megtettem-e mindent”-szerű kérdésfelvetések jellemzik. A ciklus címét adó Párhuzamosok például – áttételesen – a nyomhagyás és a zseniális, egyedi, maradandó műben való „továbbélés” illúziójával, a hagyaték dilemmáival számol el: „vajon tényleg attól lesz-e értelme / az életünknek, ha végül sikerül / megalkotnunk egy minden szempontból / egyedülálló nem-euklideszi geometriát?” (103) E kérdéskör alapozza meg az utolsó verscsoportot, amely az emberi kapcsolatok jelentőségéről, a megbékítő „hazatalálás” egyetemes szükségéről ad számot. Ezek a versek a szeretet fogalmát járják körül, melynek a közösségi szolidaritás, a (járvány miatti) társadalmi elidegenedés, a család, a krisztusi szeretet, a hitvesi szerelem, a szexualitás, a halottakhoz való viszony mind-mind egy aspektusa –, s egyúttal reflexiók a korábbi versekben felvetett problémákra. Az Allegória című költemény a szerző előző köteteiből már jól ismert lírai hőst, a hajléktalan Annát búcsúztatja, aki a járványhelyzet alatt hunyt el. A kötet legrövidebb verse, a cikluscímadó Téli kívánság a rigók társas életén keresztül ábrázolja a lírai én egyre erőteljesebben megnyilvánuló hétköznapi, mégis univerzális érvényű szeretetigényét.

Markó irodalmi nosztalgiájának, lírai memoárjának jellegzetes poétikai kérdésfelvetése, hogy az eltérő tapasztalatok és ismeretek dacára vajon mások számára is jelentésessé és relevánssá rendezhetők-e egy életút emlékei és tanulságai, vagy ezek a nyelvi megformálás által elkerülhetetlenül érthetetlen és hozzáférhetetlen nosztalgiává, esetleg banalitásokká üresednek. Mindez expliciten (és kissé didaktikusan) fogalmazódik meg a Könny című versben: „ez az igazi férfiasság, őszintén beismerni, / hogy érzel valamit mégis, ha arra gondolsz / mennyi mindent feláldoztatok azért, / ami lassan-lassan feledésbe merül, / legfeljebb nektek számít még valamit” (54). A lírai én nyelvi érzékenységéről tanúskodik, hogy számára a szavak alaki és szemantikai jegyei a múlt konstitutív részét képezik: „Pionír? Tudom, úttörőnek kellene mondanom, / hogy mindenki megértse, de ez mégis egy másik / gyermekkor, bár tapasztalataink hasonlítanak. / Nem lehet elválasztani a gyermekkort a szavak / hangzásától. A dallamtól. A betűktől sem.” (Dobpergés, 29) Elégikus hangütésben észrevételezi, ahogy a gyermekkorhoz tartozó jelentések egyre inkább kikopnak a kommunikatív emlékezetből: „Odatette főni / a friss tejet a kályhára. Lassan már ezt is / el kellene magyarázni, hogy mit jelent. / […] Nem tudom másképpen / mondani ezt sem, hogy istálló. Visszavisz / a szó oda, ahonnan inkább távolodni / szeretnék. Vagy mégsem.”(Bárányfelhő, 23) „Csak most esik le nekem / a tantusz, ha érti még valaki ezt a szólást. / Ő értené nyilván.” (Álom a költészetről, 44–45) Mint látjuk, a nyelv konszenzualitására utaló reflexiók sem oldják fel a múlt elbeszélhetőségének problémáit: a lírai én nosztalgiázó pózba merevedik, s a nyelv szemantikai túltelítettségével-kiüresedettségével kell megbirkóznia. Nem véletlen, hogy a második ciklus záró költeménye már önmaga banalitására is reflektál: „A lassú, / folyamatos változás maga az élet. / Ezzel el is érkeztünk a közhelyekig, / innen már csak bólintás, sóhajtás, / elhallgatás, félrefordulás.”(Pamflet, 65) A közhelyesség kérdése központi szerepet tölt be a továbbiakban: a harmadik ciklus arra tesz kísérletet, hogy a létezés hétköznapi és egyetemes kérdéseit értelmező, széles körben elterjedt gondolati alakzatokat szemantikailag átlényegítse, s az általánossá válásuk miatti űrt újra jelentéssekkel töltse fel. „Nyilvánvaló, hogy csak a múltból lesz / jövő. Közhely, szóba sem kellene hoznom. / Ám kénytelen vagyok továbbgondolni / ezt is, mint annyi mindent az utóbbi időben”(Lépesméz, 95). Markó „kései lírája” (mely bizonyos értelemben valamennyi hosszú kort megélő költői életútnak természetes hozadéka, ugyanakkor az irodalomtörténet-írás által alkotott konstrukció) azonban mintha nem a Hernádi Miklós-féle „visszametszett redundancia” eszközével küzdene a közhelyek ellen, hanem analitikus és empirikus módon közelítve írja körül és szét őket, mint a kontempláció látszólagos célját és ürügyét: „Nem az első, hanem az utolsó mondatot / kell tudni mindig, […] / […] tehát természetesen nem árt, ha / az a látszat, hogy minden előző mondatoddal / ahhoz a legutolsóhoz próbálsz / közelebb kerülni […] / […] de ha kiválasztottad azt a hatásos, / tulajdonképpen közhelyes mondatot, úgyis / másképpen fogsz élni, mert tudod a végét.” (Retorika, 69–70) Ahogyan arra a cikluscímadó, már idézett Párhuzamosok is utal, a negyedik verscsoport is szorosan kapcsolódik a közhely kérdéséhez, hiszen alapvető felismerése az új, eredeti és példátlan alkotás előállításának reménytelensége. Az egymástól való kölcsönös függés, a dialogicitás (mint a művészet létmódja) vezet el az utolsó ciklusban fókuszba kerülő, feltehetőleg legnagyobb közhelyhez, a szeretethez: „talán segíthet egy másik / gyakori közhely is, a szerelem.” (Előjáték, 139) Talán az sem véletlen, hogy a könyv utolsó, címadó költeménye számomra mintha Tamási Áron regénytrilógiájának szállóigévé, iskolai műsorok frázisává redukálódott „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” mondatát idézné. Ahogy a korábbi kötetekben a közéleti beszédmódhoz kapcsolódó kliséket, úgy ezúttal a létösszegzés és számvetés hagyományos retorikai és gondolati toposzait sikerült érvényes és megindító költészetté formálni.

Megjegyzendő, hogy Markó lírájának létösszegző és értékszembesítő jellege már az előző kötetekben is hangsúlyos volt. A haza milyen? leginkább a precízen kidolgozott kötetelrendezésével tudja újszerű fénytörésbe helyezni a korábbról már ismert tematikai és poétikai megoldásokat, melyek tulajdonképpen nem jelentenek különösebb újdonságot az életmű egészét tekintve. Meglepetésként hat viszont az olyan memoárszerű költemények megjelenése, mint a Csak tetők vagy a Részlet egy emlékiratból, amelyben a lírai én a „könyörtelen pártelnök” (42) szerepében mutatkozik meg. Végezetül ismét utalnom kell arra, hogy a könyv nem mentes némi terjengősségtől, monotóniától, didakszistól. E túlírtság eklatáns példája lehet a Helyfoglalás című vers. Az utolsó előtti strófájának zárómondata az emberi lét ideiglenességét, ember és természet viszonyát, az élet ciklikusságát, a lírai beszélő egyfajta panteista létszemléletét összegzi – remek zárlata lehetne a megragadó képeket működtető, érdekfeszítően felépített költeménynek: „mert [az ember] a varjaktól, galamboktól, verebektől, / de legfőképpen Istentől veszi el a helyet.” (86) Csakhogy a szerző még hozzátold egy versszakot, melynek befejezése a műegész szempontjából kifejezetten redundáns, s funkciója leginkább abban merül ki, hogy újramondja, s az olvasó helyett értelmezi a korábban leírtakat: „Ma már tudom, hogy nem én fogok később / hiányozni onnan, hanem a holdvilág, a napfény, / Isten és a madarak hiányoztak eddig.”(86) Ezek a
– talán csak az előző munkák tükrében feltűnő – melléfogások azt a baljós sejtelmet keltik a későbbiekre nézve, hogy Markó egykori automatizált, grandiózus és monolitikus terjedelme miatt kissé egyhangúvá váló „szonettgépezetét” most egyfajta szintén mechanikusan termelő „szabadversgépezet” válthatja fel. De ezeket a sejtelmeket hessegessük el.

(Megjelent a Tiszatáj 2022. áprilisi számában)

Kalligram Kiadó

Budapest, 2021

157 oldal, 3500 Ft