VÁLASZ RAKOVSZKY ZSUZSA: EGYIRÁNYÚ UTCA CÍMŰ VERSÉRE „De ami volt, az nem jön vissza többé soha. Az idő egyirányú utca.” Megcirógatnám pedig a múltat, fényesíteném, akár gyermekkoromban a rézkilincseket, és Sidol sem kellene ahhoz, hogy ismét bottal kezemben ballagjak a vasúti sínek mentén – hol, csak egyetlen vonat jár nagy ritkán – a Járműjavító könyvtára felé, mert olvasnivalókat vadászni éppen olyan szórakoztató, mint egyedül lépkedni az ismert ismeretlen felé. A gyermekkorom hitét szüleim adták, s most, hogy tudom, tánclépésekben – sarok, lábujj, sarok, lábujj, sasszé, sasszé – sem térhetek oda vissza, hol gőzösök eresztették vidám füttyjeleik kíséretében kíváncsi arcomba a kormot, és kéményseprő lehettem én is egy pillanatra – törött ablak, idős asszony, piros-fehér-zöld –, míg kezem a harmadik gombon „Haj, regö rejtem”… Kívánhatnék éppen bármit, babonás az ajkam, és nem és nem láthatom meg önmagam újra, pedig megbeszélnénk, hogy mikor forduljak vissza akkor is, ha előttem nem volna más, csak egyirányú utca – sohasem értettem, miért éppen zsák annak a zugnak a neve, hol a fűben hemperegve esténként csillagokat számolt elmém, s vártam arra, hogy majd csak leröpül egy kóchajú tündér, s nevemet mosollyal szélesre tárt varázspálcikával ejti, s mégis csak kívánhatnék bármit –. A pillanat frissen szegett kenyér volna, melyre keresztet rajzolna apám és a fejesgörbe bicska, és átszelném a Hold gyöngyfényét, a tél kalandjait, mint régen, mikor egy nagy domb volt az utcánk szívében, s ott dobogtunk mind a pelyhes hóban, könnyedén elfértünk hatan egy szánkóban és hordtuk a diósgyőri brikettet az őzikés kályhába, majd sirattuk a nénét a Mártában, de hirtelen minden jóra fordult, s álmainkban olyan szép felnőttek voltunk: boldogságban ragyogott a lelkünk, aztán mégis feketébe öltözött a testünk, mert elillant ez is, az is és emlékezni kezdtünk azokra, kiket soha nem felejtünk… Ott kellett volna visszafordulnom abban a kilenc évben, mikor temetni jártam, s elfeledtem Angyalokat lesni, hiszen milyen már az, mikor egy anyának gyermekét az Ég kékjében kell keresni, és sem a bárányfelhőknek, sem lepkék nászának nem képes örülni, mert egy arcra vágyik, s hozzá egy Lélekre, ki elment innen messzebbnél is messzebbre és nekem fáj a lelkem. Társával, a szomorúsággal egyre lassabban és lassabban lépked, így ér véget egy születésemnél felállított képlet, és sejtem már a véget: „De ami volt, az nem jön vissza többé soha. Az idő egyirányú utca.” Debrecen, 2022. 05. 05.
