Egy szép könyv

SZŰCS TERI–SZABÓ PÉTER: DELTAI HAGGADA

„Ha meg kellene rajzolnom a Deltai haggada családfáját, Herta Müller Lélegzethintáját írnám be legközelebbi hozzátartozóként. (A Deltai haggada rokonsága egyébként nem csak ebből a kötetből áll, a családfakutatást Visky András műveinél lehet kezdeni, elsőként talán a Júlia című monológnál.)” – írja Fülöp Noémi a könyvről írt szép recenziójában (Deltai haggada: bebocsátást igénylő szövegek.)a Transindexen, és bár természetesen igaza van, ugyanúgy lehetne kezdeni a Mint aki látja a hangot passzusával: „És itt most muszáj szóba hoznom Márika nénit, vagy ahogy mi hívtuk, Nényukát, akiről nyugodtan mondhatom: angyali vonulata családunk történetének. Márika saját döntéséből akart fogoly lenni egy olyan korban, amikor mindenki fogoly volt, az egész ország fogságban élt. Szabad döntése végleg felszabadította őt a fogság hatálya alól.” (Mint aki látja a hangot. Visky Andrással beszélget Sipos Márti.)

Ám a Deltai haggada mindkét említett könyvtől úgy különbözik, mint a család leginkább egyedi tagja az összes többitől. Noha a mai irodalomelmélet szinte teljesen megszüntette vagy felszámolta a különbséget a műfajok között, ez mégiscsak egy olyan opus, amely határozottan állítja ezt a különbséget. Hiszen a Júlia dráma, a Mint aki látja a hangot beszélgetés, a Lélegzethinta pedig regény – mindhárom esetben egy nagyobb egész részei a fogságtörténetek, azt szolgálják, annak a szövetébe illeszkednek, az olvasó meg továbbmegy, mert egészen másként érdekli a fogság amott, mint itt, a Deltai haggadában.

Mert, hogy egyetlen példával éljek, a beszélgetőkönyvből idézett részlet után máris felkiáltás következik, a kérdező meglepődése: „Különös név!”, és a válasz: „Csupán a gyermeki nyelv leleménye. Márika, vagy Nényuka történetéhez vissza kell mennünk 1947-be, amikor is…” (Mint aki látja a hangot… 17.) A továbbfűzés egy beszélgetés sine qua nonja, s ha vannak is gondolatjelek és három pontok, a párbeszéd poétikája akkor is egyértelmű: minél többet és teljesebbet megtudni egy ember életéről, múltjáról, jelenéről, egyéniségéről és vágyairól.

Természetesen a Deltai haggadát is össze lehet rakni, s a történetek itt sem függetlenek egymástól abban az értelemben, hogy idegenek lennének. A könyv azonban nem szorgalmaz semmiféle egészet; a könyv történeteket mesél, és bár nyilván nem lehet azt állítani, hogy ezek között nincsen kapcsolat, úgy hangzanak el, mintha ez a kapcsolat csak az egymásutániság révén jönne-jöhetne létre. S ez az állítmány, a „hangzanak” azért is indokolt, mert nagyon is szóbeli könyvről van szó, amely Martin Buber Haszid történetekjére emlékeztet.

„Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ördögszekér (más néven ördögkeringő, ördögnadrág, ördögrakolya, macskatövis, iringófű, szamártövis, szamárkóró). Nagy tüskés kórógombolyag volt, száraz, reszelős levelekkel. A Félelmetes Növények Enciklopédiája ezt írta róla: »Ha tövön kivágják vagy elszakad, a vihar magával viszi, a mezőn kering-bolyong, innen ered sokféle, részint ördöngös elnevezése. Úgy fut, mintha ördögök lennének eléfogva és húznák, vagy mintha a közepében ülnének kocsihajtóként.« Éppen felénk jött. Nem örültem neki, még csak ez kell, ebben a pusztában ilyen szekér jár. Aztán megjelentek mögötte a gyermekek, kergették mind a heten. »Nényuka, nézd, mekkora!« Elsöpörtek mellettem – a két legkisebb alig ért a térdem fölé. »Látja, Anyi«, szóltam be a viskóba, »ezek megint mit találtak maguknak«.” (5.)

A könyv tehát nem a fogsággal kezdődik, semmilyen értelemben. Amennyiben halmozottan műveltek vagyunk, és nem tudunk eltekinteni ettől a műveltségtől, érezhetünk utalást abban, hogy „még csak ez kell”, meg hogy „szóltam be a viskóba”. De ha megpróbálunk ártatlanok lenni, akkor az első lehet puszta szófordulat, a második pedig a ’ház’ népies szinonimája. És a könyv nem a fogsággal végződik: „Odaálltunk mindhárman az ajtóhoz, imádkoztunk ottan; és nem kívántam, nem kívántam soha elmenni.” (35.)

Ezzel, hogy nemcsak a fogságot tudja, holott azt várnánk el tőle, következésképpen mártíriumot és szomorúságot, a kötet abba a román tradícióba illeszkedik, amelynek Nicolae Steinhardt és Alexandru Paleologu a legkiemelkedőbb képviselői. Az előbbi ortodox szerzetessé keresztelkedett zsidó származású író, az utóbbi franciás műveltségű és könnyedségű esszéista, mindkettőjüket 1958-ban tartóztatják le az ún. Noica-csoport tagjaként. (Constantin Noica 1909 és 1987 között élt román filozófus, a káprázatos „27-es nemzedékhez” tartozik Emil Ciorannal, Mircea Eliadéval és Eugen Ionescuval együtt. Élete végén egy Szeben melletti üdülőtelepen, Păltinişen élt, ahol egy filozófusokból álló szellemi kör mestere volt.)

Szempontukból a lényeg az, hogy a börtönévek, a fogság kapcsán mindketten a boldogságot emlegették (Steinhardt főművét, a Napló a boldogságrólt 2007-ben szintén a Koinónia adta ki).

Mint Paleologunál és Steinhardtnál, ez a szó (és azok, amelyek a jelentésmezejébe tartoznak, mint amilyen az angyal vagy a szent) a Deltai haggada esetében sem üres vagy képmutató. Sem náluk, sem Nényukánál, sem Ferencnél, aki a kurzivált részeket meséli, nem tapasztalható semmiféle bosszúvágy, ökölrázás és fogaknak csikorgatása. Fájdalmas történetek persze vannak („Mi közben felnőttünk a Deltában; és ő is kiesett az apaságból, elvesztette azt az adottságot, hogy apa – kiverték belőlük a börtönben.” – 31.), ám az elbeszélő puszta tényeket közöl, hátborzongató tárgyilagossággal. Sem Nényuka, sem Ferenc nem akar „revánsot venni”, ami természetesen azt jelenti, egyik sem tartja magát felsőbbrendűnek senkinél.

Éppen ezért ez a könyv nem több és nem kevesebb, mint amit ígér: haggadagyűjtemény. Egy történet nem attól történet, hogy tanulsága vagy üzenete van, hanem egyszerűen attól, hogy az, ami: történet. Olyan életrészlet, amely in medias res kezdődik és amikor véget ér, akkor befejeződik. Ez persze nem azt jelenti, hogy ne lehetne tanulni belőle, csak azt, hogy ő nem adja meg a tanulás irányát.

Szabó Péter grafikái érdekesen illeszkednek a szöveghez. Nagyon takarékosak, mint a történetek maguk, ugyanakkor többnyire olyan figurákat ábrázolnak, mint a kommunizmusban szerkesztett tankönyvek és faliújságok, s mint amilyeneket az a korszak termelt: szabványosakat, sablonosakat. Ami nem ember, az viszont rejtelmes, olykor ijesztő, mint az első rajzon a sashoz vagy sólyomhoz hasonló madár, vagy a 8. oldalon a farkasokhoz hasonlító kutyák.

A 37. oldaltól jön a kötet referenciális része. Szakadozott, lyukasztott, gyűrött fotók, lepecsételt igazolványképek. Valódi nevek, valódi életek; olyan sorsok, amelyek olvastán ökölbe szorul az ember keze. De még ilyenkor is lehet remény: „Lilica Codreanu – Elena Zelea Codreanu 1902-ben született, 1925-ben férjhez ment a kor egyik legbefolyásosabb ultrajobboldali vezéréhez, Corneliu Zelea Codreanuhoz, aki a Mihály Arkangyal Légió, majd a Vasgárda alapítója volt. Codreanut 1938-ban életfogytiglani kényszermunkára ítélték, de még abban az évben megölték. Feleségét a kommunista diktatúra kezdetével vizsgálatoknak vetették alá. 1948-ban letartóztatták. Románia több börtönében is megfordult (…), mielőtt Lăteşti-re vitték. Itt a helyi iskola takarítónőjeként kereste kenyerét. A foglyok emlékezete megőrizte, hogy egyedül az ő háza előtt nőttek virágok. 1963-ban szabadult. 1994-ben hunyt el Bukarestben.” (42.)

Egyfelől tehát a borzalmak, másfelől a virágok. Egyfelől az ördögszekér meg a vihar, ami nyilván baljós előjel, másfelől az ördögszekér számtalan neve. Egyfelől „kiverték belőle a börtönben” az apaságot, másfelől „megyünk a tengerhez”. A gyermeki látásmód (és ártatlansága miatt Nényuka is gyermeknek tekinthető) finom humorral vonja be a fogság hajmeresztő részleteit.

Szép könyv ez: felkavaró és megbocsátó.

(Koinónia Kiadó, Kolozsvár, 2011. 48 oldal, 2900 Ft)

Demény Péter

Megjelent a Tiszatáj 2012/11. számában