csábít, pontosabban, folyton piszkál, nem megyek
bele az „eleve elrendelés” kérdésébe (még versben sem, ahol lehetőségeim szerint legtágabbra igyekszem nyitni a kitettségem). az valami agyaló örvény – kezdesz belecsúszni minősítéssel az érvelésbe. volt a MÚOSZ-iskolában egy „univerzális probléma”: „ha fotósként látod, hogy ég a ház, azt rögzíted, vagy mentesz?” s még egy harmadik, amit erre a kaptafára veszek: „honnan kezdődik a sznobizmus?, valahonnan/valahogyan tudtad, hogy ezt és ezt kell/fontos/gazdag/érdemes olvasni, látni, megélni. ilyetén óhatatlanul sznob vagy.” életem során biztosan volt több is, de azokat még/már „nem vettem a szívemre”: valami végtelenítő iparral aprózni, aprózni, aprózni a határt.
Juhász Gyuláról olvasok, közben
Juhász Gyulát is. mindenki a „depressziót” mantrázza, nincs okom kétségbe vonni: csak az a billenés, ahonnan ez gazdag, zsebre van téve. vagy azzal a mozdulattal az asztalra van csapva. ez mindent visz. ni a faszom a de és a presszió? le-nyomás, le-nyomottság. és mikor ebből föl- vagy kibukik, kicsit remekművet ír? alig-alig van módja mérlegelni: jön jégtáblák közt a lék, levegőt kap, kikönyököl, ripsz-ropsz ír? majd újra tolulnak a táblák? lökik, vonják, végül le- nyomják. ott dereng a dermedt idegenben a következő felbukkanásig? mintha nem egy vérből lennénk, s a depresszió nem lenne véres.
van valami furcsa negyvenöt után,
sokkal több a szemlélődés, kevesebb az akarás”, igen, igen, de megkettőzve lettem. az egyik nézi, ahogy a másik elviseli a dolgokat, ahogyan dolgozik, ahogyan családapa (picit anya), ahogy dolgozzák a gyászok, dolgozik a gyásszal. figyeli a stációkat. (melyeket egy rendes kis világ enged kifutni – úgy is épp elég tragikus.) az egyik látja, a másik csinálja. ami legalább három: kell legyen, aki a kettőt szóvá hidalja-feszegeti vagy engedi két partra hullni.
