Demus Gábor: így, utólag sincs benne semmi hősies

vagy bátor, valami mégis, ha mai fejjel

végigpillantok a tortúrán.

először is, vidéki kiskamaszként nem ismertem

ki magam a fővárosban, ennek

ellenére (épp emiatt is?) csatangoltam a tanórák

után, találomra fölszálltam trolikra, buszokra, hosszan

bámulgathattam, csatakos, novemberi napok

voltak, csak a végállomásoktól fordulva

kellett már vigyázni azokra a megállókra, melyek ágainál

eltértem a kollégiumig vivő vonaltól.

egyszer egy hatalmas bohócfej, s valami iszonyat

régről földerengett, de a nagycirkuszba

nem mertem bemenni. nem tudom,

mi vitt rá a fürdőre. honnan

volt pénzem (biztosan kérték a diákigazolványt), honnan volt

úszónadrágom (béreltem vagy vittem?), hová raktam,

hol őriztem az öltözőszekrény bilétáját, tébláboltam-e,

amint a tusolót kerestem, milyen volt az első

belemártózás, milyen

a benti, s milyen a kastély kinti, fagyban is üzemelő

medencéibe, s miként

figyeltem az időre (mert pontosan kellett

visszaérni), mikortól nyugtalanított

a készülődés? csak feltételezhetem

hogy ezek, az egy-egy ismeretlen fürdőbe lépve ma is

rám nyíló kérdések akkor is szorongattak,

és éppúgy

összesültek − persze a hajdan nyers szorongás a leülepedett

tapasztalatok rétegein át mára inkább késztet,

zsibongó izgalom. a széchényiből az maradt

meg, ami egy katonának

az ostromból: semmi, az ernyedés (egy föllélegző

városban), a túl könnyű alkar, mellyel

tapadsz a medence pereméhez, a gőzbe vont

sakktáblák, a helybéliek fesztelen szövegelése, a korai este, a lámpák

párától s a párába vesző hótól

gomolygó udvara. a szaunában egy napról

napra küzdő atléta fekvőtámaszozik, mert „az ekkora meleg

jobban égeti

a zsírt”. melyből rajtam

akkorra már bántott, hogy sok volt. miatta egyre

inkább − a leghőbb emlék, ama feszes,

fiúsra nyírt, szőkeségéhez tengerszíndresszes nő. aki újra

és újra (szintén) egyedül, s aki napok után maga már erősebben vonzott

oda mint bármi, a sistergő

kova, a karom hogy mégsem rántom el

majd, ha

a szauna összezsúfolna, s hosszú pillanatig hozzáér.

(Megjelent a Tiszatáj 2017/7–8. számában)