Darányi Sándor versei

Függő

A széttartó személyiségek.

A sok megszűnő szárnyvonal.

A táj szépsége szinte éget,

és minden resti zárva van.

Bádoghuszárra puska lő itt.

(A díszlet még a régi fess.)

Már rég magától értetődik,

bár semmi nem természetes.

Valami még meg kell szakadjon,

hogy átüssön rajta a vér,

mint terpentin üt át a rongyon;

a föld sovány és ösztövér.

Valami még nincsen fölásva –

fennakadtál a levegőn,

mint szaltó fagy a zuhanásba,

s kitér a keresett merőn.

Boldog Orpheusz

Már őt vezeti lenge asszony-árny

a felvilági porfír-kaptatón.

Minden bazaltér megkövült talány,

zárványát ölelő kihűlt eón.

A többsincs út, a lénynemlakta táj,

e majdani, dalában összefügg,

de kiszakadni sem akar talán,

csak lenni, jeltelen és mindenütt –

már nem hajszálon múlik élete;

és már királyfi, nem halálfia,

s e sok pohár, nézd, mind félig tele,

és többé nem kell megszólalnia.

A kígyó torkában

Az egy furcsa földrész: onnan senki se ír,

vagy ha mégis, csak általánosságokat, pedig

az emlékezet kontinense; de a belháborúikba nem lehet

beavatkozni, az előidő

ott cseppfolyósodik bennük, a dühben, hogy tégy valamit végre,

különben megteszik ők, ez az önállósult kétely

süt át mindenükön. Túléltük, mert muszáj,

de a dac meg a szégyen, nem vált még el a jó a pocséktól,

keveset kell látni elégnek, dícsérni a képzeletet,

lehetőség országát ecsetelni; elnyeli folyton a merev-

pillantásu való.

_{(Megjelent a Tiszatáj 2015/11. számában)}