D. Raffay Zsuzsa elbeszélése

D. Raffay Zsuzsa 1985-ben született Marosvásárhelyen, jelenleg Kolozsváron él. Végzettségét tekintve film- és televízió rendező, filmesként főként múltidéző, történelmi témájú szkeccseket és dokumentumfilmeket jegyez. 2015-ben Móricz ösztöndíjat kapott első elbeszéléskötetének megírására, melynek kiindulópontja nem titkoltan személyes: anyai nagyanyjának szellemi és fizikai öröksége. Az írások szűkebb vonatkozásban egy család, azon keresztül pedig egy egész közösség életére világítanak rá a drasztikus politikai változások tükrében, 1940 és 1960 között, Erdélyben. A kötet alapjául így valós események szolgálnak, főként személyes emlék-töredékek, de ugyanakkor fényképek, levelek és tárgyak is, melyek köré történet formálódik.

(1941)

A tornácon lehetett.

Az asztalt egy virághímzéses, csipkés szegélyű abrosszal terítették le, annak közepére ültették. Ez kivételes alkalom volt. Most az egyszer megengedték, hogy az asztalra üljön, máskor sosem. Nem illett, és kelés is nőhet a fenekére. Korához képest szokatlan türelemmel ül, háta mögött nagy tölcsérű, gyönyörű liliomok fehérlenek.

Valószínűleg nyár van, mert csak egy kis fehér kartonruhát adtak rá. Lába meztelen. Cipőt ilyenkor egy gyermek sem hordott, ekkora lábra amúgy sem nagyon akadt, csak valami bőrből hajtogatott fűzős kapcaféleség. Ő pedig még nem is nagyon lépegetett.

A nyakában gyöngysor, olyan, amilyet csak vasárnapokon viseltek az ünnepi rend ruhához. Fülbevalója is van, a szeméhez illő kék kövekkel. Ebből egyenesen kettőt csináltatott a dédanyja, mikor egy kis aranyhoz jutott. A feketekövest ő maga viselte (tán el is temették vele, mert azóta se látta senki, hogy örökre lehunyta a szemét), ezt a másikat aztán mindig elörökölte az újabb generációk első leányszülötte.

Sokáig nem tették a fülébe, amilyen kicsi volt és vézna. Azt mondták, neki meg sem kellett volna születni, de hát mi mást beszélhettek volna a faluban egy olyan gyermekről, akinek a szülei még világra jötte előtt elváltak. Anyja eladósorba került, szép volt, szorgalmas, egy kevéske Dósa-föld is akadt a stafírung mellé, ha vitték, hát adták. Apja Nemes-fiú volt, finom vonású, a betegségek és mezei munka által megedzett külsejű falusi legények között talán túlzottan is úrfias és büszke. Pedig neki sem jutott több, mint másnak. Nagyanyja viszont okos és megfontolt asszony volt, aki a büszkeségen túl az ambíciót láthatta benne, és miután négy nagyobbik gyermeke sorsát szinte mind jól és biztonságosan elrendezte, határozottan kijelentette a legkisebbnek is: hozzá kell menni. Nem lehet örökké siratni azt a másikat, akit ifjúsága derekán elvitt a tüdőbaj, még ha kedvesebb is volt a szívének. A Jóisten eddig rendelte ki a napjait.

Hogy miért váltak külön útjaik, sosem tudta meg. Nem sokkal az esküvő után apját behívták tartalékosnak Vásárhelyre, anyja meg otthon maradt az új családdal a Nemes-házban. Megbetegedett, a munkát sem bírta, pedig a mezőre nagy hassal is ki kellett menni. Annyira legyengült, hogy végül bevitték az erdőszentgyörgyi kórházba. Az orvos vérszegénységen és az állapotából eredő erőtlenségen kívül egyebet nem tudott megállapítani, így aztán benn tartotta egy ideig. Senkinek sem szóltak, de faluhelyt hamar terjed a szóbeszéd. Dósa apó aztán befogta a lovakat, utána ment és hazavitte. Nem az új otthonába, az új családhoz, hanem haza a szülői házba. És ott maradt.

Sosem merte megkérdezni, apja miért nem jött utána, mikor a katonaságból elengedték. Nem jött, a válási papírokat valamikor aláírták, és a dolog el volt rendezve.

Jött viszont a magyar világ, őszi virágesőben a szépen felöltözött magyar katonák, és nem sokkal ezután jött ő is, 1940 októberében. Azt mondják, mikor meghúzták a harangot (mely vészjóslóan szólt, úgy hirdette az öreg papné halálát a világnak), nagyapja, az öreg Nemes odaszólt a mellette álló atyafinak, hálistennek, meghalt a gyermek, úgysem akarta őt senki se.

És ő mégis megmaradt, pedig anyja az utolsó hónapok gyengeségében alig tudta világra hozni. Orvost nem hívtak, nem volt szokás, de elszalajtottak a bábáért a falu túlsó végére, egy nagyon öreg, de tapasztalt asszonyért, aki megnézte a fájó hasára görnyedt ifiasszonyt s azt mondta, ha a gyermek nem jön magától, hát meg kell segíteni. Aprócska, szikár termetével ráfeküdt keresztül a melle alá, majd előrenyúlt, csontos ujjaival megfogta a gyermek fejét, úgy húzta ki. Az ujja nyomot hagyott a koponyában, a gyenge csontot benyomta. Meg is kelt a seb, apó heteken át kenegette, és csipesszel szedegette ki az apró csontszilánkokat belőle. Baloldalon, közvetlenül a füle fölött ott is maradt a pénzérme-nagyságú csupasz folt, oda sokáig nem nőtt még csak pihe sem. De eleven volt, kapaszkodó, hát mikor aztán a fotográfus újra a falut járta a masinájával, behívták, képezze le a gyermeket.

Haját csak úgy kézzel oldalra simították, a folt szinte nem is látszik. Kicsi, gömbölyded kezei már nem játszanak az abrosz csipkéjével, tán megérezték a pillanat komolyságát, és immár fegyelmezett mozdulatlanságban nyugszanak a térdén. Nyílt tekintettel néz szembe a világgal, pedig még nincs egészen egy esztendős.

Figyel.

(1945)

Szaladtunk, ahogy csak a lábunk bírta.

A Bóka-ház nem volt messze, alig száz méterrel bennebb a falu felé. Az utca felől kicsinek látszott, szürkének, idegen szem szinte észre sem vette. Az udvar is keskeny volt, jól benőtték a bokrok, így a nagy csűr éppen takarásban volt. Oda kellett eljussunk, fel a tetejére, a széna közé.

Zuhogott az eső és mi mind a ketten mezítláb voltunk. Anyám éppen az esővizes hordókat állította vissza az eresz alá, mikor szóltak, hogy a keleti végen megjelentek az oroszok. Az elmúlt hetekben vagy két rend is végigmasírozott a falun, és tudtuk, hogy nálunk ezek is meg fognak állni. A mi házunk az utolsó, itt még harácsolhatnak, ki tudja, a következő falut mikor érik el, és ott mennyi élelmet kapnak.

Az utcán egy lélek sem volt rajtunk kívül. A sár hangosan varcsogott a lábam alatt, helyenként bokáig elsüllyedtem benne. Nekem nem lett volna muszáj szaladni, az ekkora gyermekeket békén hagyták. De anyámtól a világért sem maradtam volna el, hiába mondták, hogy maradjak otthon az öregekkel. Szegény, azt hiszem, haragudni sem tudott a nagy ijedtségben, pedig nélkülem már rég odaért volna.

A patakhoz kanyarodó kis utcából két másik leány szaladt ki a főútra, a Raffay-leányok, jó pár lépéssel jártak előttünk. A Bókáék kapuja már látszott a kanyarban, azt kellene elérni, míg egy katona szemből felbukkanna. Ettől rettegtünk, hogy nekünk azon a száz méteren szembe kellett velük menni. Megpróbáltam előre nyújtani a kezem, hogy anyámnak bár a szoknyája szélét foghassam meg, de ahogy elértem volna, hirtelen kapaszkodásommal hátrarántottam és elesett. A nagyobbik Raffay-leány hátrafordult és erősen csúf arccal vágta oda:

– Minek hozod ezt is, koloncnak? Még csak az kell, hogy ne tudja tartani a száját s észrevegyenek.

Anyám felállt, jó erősen megfogta a kezemet, s úgy ahogy volt, derékig sárosan szaladt tovább. Tartotta a mérgét, éreztem, ahogy szorította a kezemet, de minek kiabáljon reám vagy vissza a másiknak. Mind ugyanúgy féltünk.

Pedig addigra a félelmet is megszokhattuk volna, mert volt részünk belőle. Nem is annyira a katonáktól, hanem a bizonytalanságtól. Mert az oroszok között is volt ilyen is, meg olyan is.

Az első rend olyan váratlanul jött, hogy időnk sem volt elrejteni a jószágot. Bejöttek az udvarra, hatalmas nagy tüzet gyújtottak, s az egyik disznót azon nyomban le is vágták. Csak álltunk az egészen az ajtóban s néztük, ahogy felfalják. Aztán valahonnan pálinka is került, s ott itták s nótázták magukat bele az éjszakába. Az egyik katona, ahogy meglátott engem, felkapott az ölibe s nagy kedvvel magyarázni kezdett. Anyám sírt, én még jobban, pedig a katona váltig azt magyarázta, oroszul és mutogatva, hogy ne féljünk, nem bánt ő engem, csakhogy neki odahaza éppen egy ekkora-forma leánykája van, még a szeme is épp ilyen kék. Apó megértette s csillapítani próbált mindkettőnket, a katona pedig előszedett a zsebéből egy szájharmonikát, azzal akart jobb kedvre deríteni. De nekem cseppet se lett jobb kedvem, csak azt akartam, hogy engedjen már vissza anyámhoz, nem bírtam elviselni, hogy sírni látom. A könnyeimen keresztül csak őt láttam s a katona hatalmas bajuszát, ahogy a szájharmonika fölött ide-oda szaladgál, s akkor hirtelen jól meghúztam, hogy a muzsika is abbamaradt. A katona letett az öléből, s megtépett bajuszát tapogatva kacagni kezdett. És akkor hirtelen kacagni kezdett a többi is, szívből és hahotázva, s mire mind rázendítettek, a bajuszos már nem is kacagott annyira a szívéből, inkább kénszeredetten, aztán hamar el is hallgatott. Anyám ettől kezdve benn tartott a házban, míg el nem mentek.

– Gyertek már, ebben a percben akartam ráfordítani a kulcsot! – sziszegte Bókáné olyan kiabálósan suttogva, hogy csak úgy hasította a levegőt, pedig mi már benn is voltunk. Azzal kattant is a zár, nehezen-súlyosan, mert ez nálunk nem volt szokás, napközben kaput zárni.

– Mintha avval aztán meg is állítanád őket, ha nagyon bé akarnak jönni – morogta a háta mögött az ura, mi meg szaladtunk is tovább, hátra a csűrbe.

Alighogy felkapaszkodtunk a létrán, már ki is vették alólunk, s elfektették a szekér mögé. A szélén volt egy nagyobb kazal széna, hogy jól takarjon, s aki lentről benéz, csak azt lássa. Anyám lába alatt éleset reccsent a deszka, ahogy bennebb próbált lépni.

– Ülj már le! – suttogta oda a nagyobbik Raffay-leány a húgának, miközben rendületlenül nézte, ahogy behúzódunk mi is. Pedig az csak állt, mint a cövek, de anyámra mégse szólhatott így, mert valamivel idősebb volt nála. Ilonának hívták, azt hiszem. Nemrég ment férjhez, de mióta az urát behívták, megint az anyjáéknál lakott. Erősen szép volt és tudta is magáról, mert az ilyennek mindig csípős volt a nyelve is. Most is kikívánkozott belőle erősen, pedig csak ott volt ő is, ahol a többi, ott kucorgott közöttük. Vagy heten lehettek összesen, anyámat és Ilonát leszámítva mind leányok még, olyan tizenhat-tizenhét évesek. A futásban mind bőrig áztak, s úgy ültek ott összebújva és reszketve, mint valami verebek. Anyám kicsit távolabb lépett tőlük, gyorsan lehuppant, és maga mellé húzott engem is. A zuhéból lassan szitálás lett, finoman és szinte ravaszul kaparászta a helyenként foghíjas tetőt a fejünk felett.

– Fázol? – kérdezte anyám, s bólogatásomra lekapott egy jó marék szénát a feje fölül, s a csóré lábamra tette. Addig tépkedte innen-onnan, míg egészen beborított, csak deréktól felfelé látszottam ki belőle, ahogy ültem. Nagy meleget nem csinált vele, de azért nagyon élveztem. Van valami a gyermekekkel s az ilyen bebújásokkal, tudta anyám jól. Mikor először akarták a hajamat olyan vállig érő bubisra levágni, akkor is a dunyha alá bújtam a nagy vasolló elől, s anyámnak be kellett bújni mellém, hogy ott beszéljen belém bátorságot. Aztán meg mikor lázas voltam s reszelt krumplit akartak a lábamra kötni, azt is csak a takaró alatt engedtem meg.

Egy ideig csend volt, aztán a leányok sorra kezdték magukat belefúrni a szénába. A kicsi Raffay-leány úgy bebújt, hogy csak a feje látszott ki.

– Meg vagy te veszve? Ha így széttúrod a Bóka szénáját, többet nem enged fel ide! – sipította Ilona, de a kicsit szemmel láthatóan egyáltalán nem érdekelte, hogy a nénje csúful néz rá.

Vártunk.

Nemcsak a tetőről hiányoztak itt-ott a cserepek, hanem a csűr oldala is megbomlott néhány helyen. Kibújtam a széna alól, s odafészkeltem magam egy ilyen rés mellé. Innen a magasból jól lehetett látni az üres főutcát, s a szemközti házsor végén a mi udvarunkat. Egészen kicsinek tűnt. A hordók szép katonás rendben mind a csatorna alatt álltak. Apó helyrerakhatta őket, miután mi elszaladtunk, aztán biztos behúzódott ő is a házba. Nagymama egyébként sem járt ki nagyon, mióta köszvény kínozta a lábát. Csak ült a kályha mellett és megmondta a fürgébbeknek, hogy mit kell elvégezniük.

Az orosz katonák olyan csendben lopóztak be a szitáló esőben a falu bőre alá, hogy szinte észre sem vettük. A lovak lassú poroszkálását és egy-egy elvétett nyihogást aztán csak meghallottunk, s a szénában kuporgó leányok, ahányan voltak, az egészen a résekhez szaladtak. A katonák mind lóháton ültek, s néhányan maguk mellett is vezettek egy-egy izmosabb csikót. Az egyik annyira fiatal és ügyetlen volt, hogy még hozzá sem szokott a sorban járáshoz. Lábai ki-kibicsaklottak, de azért mindegyre meg-megpróbálta kitépni magát a kötelékből.

– Istenem, a Sárga! – kiáltott fel a kicsi Raffay, s kezét azon nyomban a szájára tapasztotta. Ilona hátrébb húzta a réstől s beállt eléje úgy, hogy közben ő sem tudta levenni a szemét a botladozó csikóról.

A Bóka-házat már szinte az utolsó katona is elhagyta, mikor legelöl, éppen a mi kapunk előtt megálljt kiáltottak. Ebben a pillanatban, talán éppen a hangos szóra, a szitáló eső is elállt. A csapatot vezető tiszt az udvarunk felé intett, mire a háta mögött levők sorra leszálltak a lovakról és bementek. Apó kijött, talán szót érteni a tiszttel, de akkor a többiek már az ólaknál jártak, kerülgették, mint a prédájukra éhes farkasok. Mikor látta, hogy odabenn semmi sincs, az egyik katona dühében a kerítésnek rontott, s csupasz kezeivel szaggatta szét a deszkákat. Két másik a ketreceknek esett neki, s addig tépték-rúgták, míg semmi sem maradt belőlük.

Anyám lélegzetét visszatartva figyelt. Tudta, hogy semmink sem maradt, az égvilágon semmink. Se tyúk, se disznó, se liba, se pulyka, semmi.

S akkor nekem eszembe jutottak a méhek. Hat kaptár állt a kertben a gyümölcsfák között, s ezt a hat kaptárt ezidáig senki sem bántotta. Amióta az eszemet tudtam, ott voltak. Apó engemet egészen kicsi koromtól kezdve minden nap kivitt oda, s mesélt nekem a természetükről. Sokszor néztem, ahogy mindenféle védőruha nélkül, óvatosan kiemeli a kaptárból az aranyló táblákat, közben pedig beszél hozzájuk lágy, andalító hangon.

A méhek. Azt még láttam, hogy az egyik katona száraz fát kap ki a rakásból, meggyújtja és a kaptárokhoz közelít. Azt is láttam, hogy Apó egy lépést tesz a tiszt felé. De akkor anyám félrekapott a réstől, s hátraadott a kicsi Raffaynak, aki a szénába ültetett, úgy kezdte mondogatni nagy szipogva, hogy ez elment nyulászni, a másik meglőtte…

Pedig ez méhészni ment. A másik nagyot kiáltott, s a katona megállt az égő fadarabbal a kezében. Ez megkérte Apót, adjon nekik egy darabka lépesmézet. Apó a kaptárokhoz ment, kivette és odaadta.

És ők mind megették.

(1959/1)

Magamhoz tértem.

Bal karomban furcsa bizsergést éreztem, válltól lefelé, mintha egy darab húst csak úgy hozzám férceltek volna. A szememet nem nyitottam ki, de jobb kézzel megpróbáltam megtapogatni az idegen testrészt. Jéghideg bőrt fogtam, érezhetően épet és sértetlent, ahogy azonban ujjaim lennebb tapogatóztak a kézfejem felé, valami nedvesbe nyúltam. Mintha idegen parancsra történt volna, a húsdarab megemelkedett, a ragacsos lé pedig folyni kezdett hátrafele, odáig, ahol a könyökömnek kellett lennie. A szemhéjam akár ólomból lett volna, nem akart felnyílni. Még engedelmeskedő kezemmel odanyúltam, hátha valaki nehezéket tett volna rá, ahogy a ravatalon szokás, hogy a virrasztókra ne meredjen halott tekintet, de nem volt ott semmi. A zsibbadás mellett valami dühfélét is érezni kezdtem, hát mi ez, hogy a testem nem engedelmeskedik akaratomnak, és ujjaimmal szétfeszítettem a pillákat. Homályos tejfehérség ömlött velem szembe, a fehérséget csak vékony vörös csíkok törték meg. A vérem. Ép oldalamra dőlve feltápászkodtam, és a lendülettől a fejemben levő életlé is mintha mind a bal karom felé loccsant volna, onnan próbálva meg kitörni a szabad résen. Szédültem.

Lassan élesedni kezdett a világ. Akkor láttam meg, hogy a mutatóujjam helyén csak egy véres csonk van. Ott hevert mellettem a kisasztal, felboríthattam, amikor ráestem. És a húsdaráló, benne véres maradványokkal. Hallottam még a roppanást, ahogy egyet csavarok a karon s a gép csörlője a benne levő disznódarabbal együtt az én lenyomó ujjamat is elkapja. Aztán semmi.

Amennyire tőlem tellett, gyorsan elkaptam egy konyhatörlőt, s a vérző csonkra tekertem. Szólni kellene valakinek, de mind kinn vannak az udvaron, belet mosnak, zsírt olvasztanak a nagy üstben, azt kavarni kell, én meg itt benn egyedül. A suppanást sem hallhatták, annyira el vannak foglalva azzal, hogy gyorsan legyünk meg, az idő is melegebb, mint kellene, ilyenkor nem jó disznót vágni. De hát lakodalom lesz…

Fene essék a lakodalomba!

A húsdaráló semmitmondóan tátongott felém a földön. Apám esküvői ajándéka. Szegény nagymama ezért küldözgetett hozzá folyton, míg gyermek voltam, nehogy elidegenedjek tőle. Pedig attól elidegenedni sem lehet már, aki soha nem is kötődött hozzád. De Nemes-leányka voltam, a neve ott ült rajtam, még ha sokszor csak úgy el is sétált mellettem az utcán, ha éppen egyedül ténferegtem. Azt úgyse látta senki. Úgyhogy néha, legalább kéthavonta hivatalosan menni kellett hozzá is, azt mondta a kontraktus. Meg azt is, hogy amikor férjhez megyek, konyhabútort kapok tőle. Mondhatott az, amit akart, a tizennyolc évvel ezelőtt gondosan megszerkesztett, de immár sárguló papíros, húsdaráló lett belőle. Az legalább hamar, még az esküvő előtt.

Anyám semmit nem szólt az ajándékra, csak nagymama jegyezte meg szép kis mosolya alatt leheletfinom hangocskáján, hogy igen finom portékának tűnik, az ilyen nem is vág rendesen, vitrinbe való.

Szólni kellene, de valami elhaló sipításszerű hörgésen kívül egyéb nem jött ki a torkomon.

Úgy félig feküdve kihámoztam magam a kötényemből. Szerencsére nem kötöttem fel rendesen, csak a nyakamba akasztottam, aztán a madzagját a fogam közé szorítottam, úgy téptem le. Olvastam valahol, hogy el kellene kötni a seb fölött. Igen, de csak egy jó kézzel…

Mehet a menyasszony patyolatfehérben a csonka ujjával, szépen néz majd ki. Nem baj, a csokrom eltakarja, úgy kell fogni mindkét kezemmel, hogy a kötés ne látszodjon. Andris majd belém karol. Nem szokás azt úgy, mondja majd a falu, milyen dolog az, hogy a férj karol az asszonyba. De Andrisnak nem számít.

Pedig haragszik.

Tegnap este, miután a Nemes-látogatás lejárt és velük együtt a daráló is hozzánk került, ő is átjött. Pálinkát hozott meg bort, apjafélét. Csodálkoztam is, hogy az öreg engedte a hordóit megcsapolni, mindenki tudja, hogy maga szereti azt mind megillogatni, s a következő szüret is messze van még. De hát kínálkozni a menyasszonyos háznál is kell.

Már akkor láttam, hogy valami baja van, mikor bejött a kapun. Anyámékkal mindig kedves, most is köszönt udvariasan. Apóval meg pár szót is váltott, hogy hova tegyük az italt, meg hogy az üvegeket jó lenne átkötni piros-fehér-zöld szalaggal, az van-e nekünk. S merjük-e? Csak utána jött oda hozzám, bizonytalanul, de azért végül erőt véve magán. Szinte elmosolyogtam magam, olyan szórakoztató volt látni, hogy ez a belső harc mind az arcára van írva. Nem is kellett mondania, hogy beszélnünk kell, tudtam én, hogy ha valami bántja, annak ki kell jönni, ő nem az a fajta, aki magába fojtja. Azt hiszem, ez volt az, ami leginkább tetszett benne. Hogy amit gondol, azonnal ott a száján, nem köntörfalaz. Ritka ez manapság.

Anyámék tapintatosan mind átmentek az udvar túlsó felébe a nyárikonyhába, hadd legyünk mi magunkban nyugodtan. Én már úgyis oda vagyok adva, nem kell engem őrizni. Mi ketten a nagy házba, a konyhába húzódtunk be, épp ide, ahol most a földön fekszem.

Halkan kezdte, alig értettem mit mond. Hogy nem tudom én, kivel találkozott, aki bizalmasan megsúgta neki, hogy Sanyi itt járt valamelyik este, annyira illemtelenül este, hogy a csorda is elvonult már, és éppen lámpaoltás ideje lett volna. Hogy láttak engem vele beszélgetni. S még ki tudja… A halk motyorgás egyre indulatosabb lett, meglódult a hangja valami képzeletbeli létrán egyre feljebb és feljebb, én meg felszegett fejjel álltam a támadást. Pír borította el az arcomat, égetett belülről, de nem szégyen volt az, inkább düh, hogy így a szájára vett a közjónak álcázott mocskos pletyka, meg valahol a szánalom is, hogy ez a szerencsétlen itt kiáltja rám a bánatát, pedig… Hát igaz-e? Mit tagadjam, futott végig az agyamon hirtelen, Sanyi már két éve kerülgetett. Kedves fiú volt, olyan álmodozó típus, csak éppen annyi bátorsága nem került még ennyi ideig, hogy megkérjen. Mert én annyira finom és előkelő vagyok hozzá képest, úgysem adnának hozzá.

Hát ebben a rettenetes nagy előkelőségben fetrengek én most, húslével és vérrel keverve, a konyhapadlón.

Földünk volt, az igaz, de ugyanúgy robotoltunk mi is a napszámosok mellett pirkadattól napnyugtáig. Apónak meg tudom, nem számított volna az, hogy csupán egy házacskájuk volt a Küküllő mellett, a kis utca végén, csak ember legyen a talpán. De ha valaki saját magának szabja ki az átléphetetlennek vélt határokat…

Itt járt, igen, megmondtam neki, többet ne jöjjön. Méghogy ki tudja…

A nyitott ajtó felé pillantottam. Tényleg magas az a küszöb, ki kéne vágni belőle, nagymama alig bírja már átlépni szegény a köszvényes lábával. Meg Andris is a tegnap… Mikor látta, hogy nem próbálom kimosdatni magam a vádak alól, szinte kétségbeesetten kiabálta, hát akkor még hozzámegyek-e. Választ sem várva lekapta a jegygyűrűt az ujjáról s nagy lendülettel az ajtó felé hajította. Tudtam én, hogy nem meri eldobni úgysem, túl sokat kapirgált odalenn a bányában érte, hogy kicsit többet keressen, hogy az anyjáéknak is jusson, és nekünk is meglegyen a pár aranykarika. De talán mégis eldobhatta, mégsem színjáték volt az egész azért, hogy én megenyhüljek és bocsánatáért esedezzem, mert már szaladt is ki az ajtón, és hogy a küszöbben botlott-e meg, vagy megcsúszott és kibicsaklott a lába, én nem tudom, csak azt láttam, hogy úgy ahogy volt, elegáns indulattal és féltékenységtől elvakítva eltűnik a lépcső mellé felállított esővizes hordóban.

Valami vicogásféle hallatszott a nyárikonyha felől. Hogy az a kelekótya Ida ilyenkor sem tudja tartani a száját! De aztán csend, még csak mocorgás sem. Hálás voltam, hogy nem jöttek ki, hogy azt akarják, oldjuk meg mi magunk. Nem kell még jobban megszégyeníteni.

Az újra megélt szégyenérzet csipkedni kezdte a fejem bőrét, s már-már szánalomba fordult volna bennem, mikor léptek hallatszottak. Valami megkönnyebbülés-félét éreztem volna, hát szedjenek már össze innen! Valaki jött, szürkés fátyol mögött láttam, ahogy közeledett, a hang mégis mintha egyre távolabbról szólt volna. Hallottam még a szapora koppokat, de szemem előtt megint feketeség. Milyen furcsa ez, hogy a fülem néhány másodperccel később hagy cserben! És ebben a reámborult süketségben-vakságban valaki mégis felemelt.

Lakodalom lesz. A templomkaput már díszítik is nagy ágakkal, májusi virágokkal. A kemencében sül a kalács, kalapos is, meg a nagy kenyerek, amit aztán boldogan tömhet magába a pityókos násznép a tenyérnyi sült húsok mellé. Igen tisztelt atyánkfiai, a káposzta töltelékjét a menyasszony elrontotta, reáfolyt a vére.

Minek is kellett odarakni a nagy izgalomban éppen ilyen kényes munkát végezni?