Boško Krstić: Az azúr őrzőinek legendája

(Részlet)

Összehasonlítottam a magam módján Pécset és Szabadkát, de valamilyen összefüggést Bécs és Szabadka között is kellene találnom. A villamosról ne beszéljünk: itt előbb közlekedett, mint Szabadkán vagy Pécsett, s ami ennél is lényegesebb, még ma is jár.

A kék vázák? Mindenképp. Azonban Bécsben nem tudnak, vagy legalább is nem tudtak róla, amikor vért izzadtak újragyártásuk során, hogy ezt Pécsett a huszadik században játszi könnyedséggel megtették, megtehetik most is, s bármikor, ha kedvük tartja. Zsolnay Miklós Palicsnak ajándékozott két vázájáról sincs tudomásuk. Valami összeköt bennünket, s nem is tudunk róla. Bécsben nem tudják, hogy a vázákat Pécsett öntötték; Pécsett nem tudják, hogy a bécsiek új vázákat a német Koblenzben készíttettek; Szabadkán martalócok, örök vesztesek és eszementek döntögetik, verik be és lövik meg a kék vázákat, mintha azoknak alkotója egy egyszerű falusi gölöncsér lett volna, s nem pedig az a Friedrich Ohmann (no jó, talán Hackhofer is), aki a bécsi, a császári Hofburg építője, s aki a híres Sisi királyné emlékművét emelte és a Stadtpark legszebb részét megformázta – a Wien-parti szakaszt. Lehet persze, akkor is bántanák a vázákat, ha minderről tudomásuk volna.

A kék vázák, az azúr forrásai kötötték Szabadkát Béccsel össze. Mi még? A Orient expressz! De az már nem járja ezeket a sínpályákat. Maradt a róla való emlékezés, és egy regény, az Isztambuli vonat, Graham Green angol író alkotása. 1931-ben Londonban látott napvilágot, a szabadkai Minerva a fordítást 1984-ben nyomtatta ki. A fejezetcímek állomások nevét viselik: Oostende, Köln, Bécs, Szabadka, Isztambul. A leghosszabb fejezet helyszíne Szabadka: hosszas várakozás a vámon, letartóztatások, fellebbviteli bíróság, gyilkosság… (a háttérben belgrádi kommunista lázadás és nemzetközi összeesküvés). Járt-e vajon Green Szabadkán? Vagy csak átutazott rajta, az adatokat pedig egy bedekkerből kölcsönözte… Igaz, néhány jellemző szerb nevet eltalált: Lukić, Ninić, Petković, Aleksić… De sehol egy bunyevác vagy magyar név, pedig bunyevácok és magyarok is dolgoztak a vasúton. Szó van bizonyos Hartep ezredesről, meg Vuskovićról… (?) Valamennyi sötét hajú. „Lukić megrázta kócos, fekete loboncát”, „Ninić felemelte sötét szemét”, „zömök volt és sötét bőrű”. Az események színtere az 1890-ben épült szabadkai vasútállomás, de a város eléggé halványan körülírott: „látta a parasztokat üggyel-bajjal átkelni a síneken…” (a vasútállomásra vezető út nem keresztezi a sínpályát); „A síneket a mellett haladó országúttól csak egy hósáv határolta (ugyan!); ökörfogatok a városba vezető úton (?); „Ez már Szabadka? – kiáltotta Mait, amikor a viharban két ház tűnt föl előttük… Egy kisgyerek kiszaladt az útra, az automobil megbillenve kerülte ki; kotkodácsolás hallatszott, és szürke tollak terültek szét a havon. Öregasszony rohant ki a házból, és kiabált utánuk…” „Az automobil második sebességben dohogott a kis emelkedőn, és behajtott a hirdetésekkel teleraggatott piszkos téglaházak közé.”, „csak egy szálloda volt” (már akkor is több volt). Lehet, hogy Green átutazott a Szabadkán, de nem tért be a városba. Mert ha csak kilép a vasúti állomás épülete elé, meglátja azt, amit a gyermek Tolnai is: „Az utasok a parkon át, a korzó, majd tovább, otthonuk irányába sietnek, míg Tolnai magánosan, mintha megbabonázták volna, mint a fény és a színek csodája felé, lépdel a Raichle-palota irányába. Úgy tetszik neki, mintha ez volna a város bejárata, hogy ez a városkapu. Még nem ismeri fel a fényes, sárga Zsolnay kerámiát Szabadka legszebb palotáján.”

Greennek egy izgalmas regény megírásához elegendő volt átutazni Szabadkán, de Bécsben meg is kellett állnia. Ha nem 1931-ben, amikor az Isztambuli vonat ot írta, s lehet, szintén csak átutazott rajta, akkor 1949-ben, amikor Carol Reed híres filmje, A harmadik ember regény-forgatókönyvét írta. Részleteiben kellett megismernie Bécset, meg bizony, hogy órákig ücsörögjön a rendezővel a Maximban, a Casanovában, az Orientalban, mint ezt említi is az ajánlásban, sorra megbeszélve a jeleneteket, amelyeknek nagy része is ezekben a kávéházakban bonyolódik. A háború utáni Bécsről, a hamis penicillinnel üzletelő Harry Lime-ról, a barátságról és a szerelemről szóló film később mintha a történelem részévé válna, nem a filmtörténet részévé, az megtörtént közvetlenül a film bemutatóját követően, hanem a hétköznapi élet részévé: megnyílt Bécsben A harmadik ember múzeuma, turistakirándulások vezetnek az egykori forgatás színhelyeire (Der dritte Man Rute), valóságos ipara fejlődött ki a szuvenír gyártásának, és tömérdek internetes oldal készült, amelyen a film részletei láthatók, s hozzájuk kommentárok olvashatók. Az egyik az érdekesebbek közül a The Third Man Locations címet viseli, amelynek szerzői 2002-ben sorra felkeresik a film jeleneteinek helyszíneit az 1949-ben még tényleg romos városban. Van, amit meg sem találnak: a romok helyén ma már új épületek állnak, s van, amit más helyen vettek fel, mint aminek feltüntették… Így Harry Lime menekülése és végzetes kimenetelű tűzharca a rendőrséggel a föld alatti csatornákban részben azon a helyen történik, ahol a Wien a városi parkot eléri. Egy másik jelenetben Harry Lime rohan a Wien föld alatti csatornájában, s előtte felfénylik az alagút vége: a kijárat épp a kék vázákhoz, bocsánat, az egyetlen kék vázához (a többit lebombázták) vezet. A film forgatókönyvírója a kék vázát is beleszőhette volna a film egyik jelenetébe, ha nem lett volna fekete-fehér a film, viszont ahol nincsenek színek, mi haszna egy kék vázának. Csak a fényt látjuk az alagút végén, az a lehetőség kihasználatlan marad, hogy Harry Lime kijusson a Wien partjára, az egyetlen váza elé, mert Green úgy látta elő, hogy Lime számára ne adódjon kiút, végezze csak a csatornában. Ez az adalék megmaradt a képzelet és a valóság között a senki földjén, egy folyamatosan újabb jelenetekkel kiegészülő film részletének.

Íme, A harmadik ember föld alatti üldözéses jelenetének két kommentje.

„A csatorna megvilágítása különös. Valójában ez nem is csatorna. Pontosabban: ez a Wien folyó XIX. században befedett medre. Ez lesz látható ismét a Stadtpark bejárata felől, és ezen a felvételen Lime szemmel láthatóan a kijárat irányába fut, a kijárat felől szüremlő fény felé. Ez persze nem természetes helyzet, mivel a hajsza sötétedés után vette kezdetét (az alászállás jelenetei végképp idealizáltak, mert mikor én ereszkedtem le, elemlámpa nélkül mit sem láttam volna).

Az alagút kijáratának fénye hirtelen tűnik el. Harry most a kijárattal ellenkező irányba fut? Egyszerre lehullott volna az éjszaka? (Annak dacára, hogy a hajsza este kezdődött, amiből viszont az a kérdés adódik, az alagút végén látszó fény honnan eredt?).”

„A Carol Reed és közöttem kialakult kisszámú nézeteltérés egyike – írja Green A harmadik ember c. regény bevezetőjében – a végkifejletre vonatkozott, de a végén bebizonyosodott, hogy messzemenően igaza volt. Tartottam tőle, hogy csak kevesen fogják kivárni, amíg a lány a sírtól távolodva hosszú utat megteszi, és hogy azzal a benyomással fognak kimenni a moziból, hogy a befejezés ugyanolyan konvencionális, amilyen a regénybeli is, és hogy túlságosan vontatott. Nem tiszteltem kellőképpen Reed mesteri rendezését, és abban a pillanatban senki nem számolt még Reed felfedezettjével, Karasszal, a citerással.”

Karas citerája összeköti a jeleneteket, megkurtítja az időt, megelőlegezi és kommentálja az eseményeket. Bár a kék vázák valamelyikében maradt volna annyi azúr, hogy Pécset, Szabadkát és Bécset összekösse. Meg ezt a történetet.

Van még némi kapcsolat Szabadka és Bécs között – Elizabeth, Sisi, illetve Erzsébet királynő, ahogyan a magyarok nevezik úgy érezvén, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia trónján ülve mindig is „hajlott” irányukban. Bécsben a királyné emlékművét fehér márványból Hans Biterlich szobrászművész emelte az 1907-es esztendőben, és Friedrich Ohmann tervezte az emlékmű környékét, a Folksgarten ezen részét. Mindent szecessziós stílusban. A turistazarándoklatok egyik helyszíne.

A nagy népszerűségnek örvendő Sisi egy-egy emlékművet kapott az akkori Magyarország szinte valamennyi városában, Szabadkán pedig kettőt is. Az egyik az egykor a mai bíróság helyén álló honvédlaktanya udvarán kapott helyet. A szecessziós mellszobor Telcs Ede, a posztamens Rindel Géza munkája. Az emlékművet az első világháború végén lerombolták, a bronz Sisi nyomtalanul eltűnt.

A vasútállomás előtt álló park egy időben Erzsébet királyné nevét viselte, és ebből adódóan itt az 1900-as esztendőben emlékművet is emeltek neki. A bronz, koronás mellszobrot a neves Stróbl Alajos alkotta meg, de sajnos ennek is nyoma veszett, amikor a másiknak is.

Új idők jöttek, új emlékművek. De amikor már senki sem számított rá, amikor már lassan teljesen feledésbe merült, Sisi az új millennium küszöbén feltámadt – a kiválóan megírt és siker koronázta Elizabeth című musicalben. Az ügybe szerzőként a szabadkai Lévay Szilveszter (a világhírű Fly Robin Fly zeneszerzője) is belekeveredett, s így a két város, Bécs és Szabadka, ismét kapcsolatba került. Igaz ugyan, a szabadkaiaknak Budapestre kell utazniuk, hogy megnézhessék a darabot, mivel Szabadkán még nem vitték színre (nincs hol, a színház felújítás alatt áll).

2009. augusztus 5.

Beszédes István fordítása

*

Balkanski klub mađarske književnosti

Boško Krstić: Legenda o čuvarima azura
(Odlomak)

Nekako sam uporedio Pečuj i Suboticu, ali bi trebalo pohvatati i neke veze Beča i Subotice. O tramvaju nećemo: ovde su ga imali pre Subotice i Pečuja i, što je još značajnije, i dalje saobraća.

Plave vaze? Svakako. Ali, u Beču ne znaju, ili bar nisu znali dok su muku mučili da naprave nove, da su ih početkom dvadesetog veka s lakoćom napravili u Pečuju, i da su to mogli opet, i uvek kada god požele. Ni da je Mikloš Žolnai dve vaze poklonio Paliću. Povezuje nas ponešto a da ni ne znamo šta. U Beču ne znaju da su vaze livene u Pečuju; u Pečuju ne znaju da su u Beču izlili nove vaze u Nemačkom gradu Koblencu; u Subotici ratnici, gubitnici i ludaci ruše, lupaju i pucaju u plave vaze kao da ih je pravio neki seoski grnčar, a ne znaju da ih je projektovao Fridrih Oman (dobro neka bude i Hakhofer), graditelj koji je uređivao bečki carski Hofburg, podigao spomenik čuvenoj carici Sisi i uredio najlepši deo Stadtparka – obalu Bečke reke. U stvari, možda bi ih lupali i da znaju za to.

Plave vaze, izvori azura, povezale su Suboticu i Beč. Šta još? Orijent ekspres! Ali on više ne saobraća ovom prugom. Ostale su uspomene na njega i jedan roman: “Put za Istanbul” (Stamboul train) engleskog pisca Greema Grina (Graham Green). Objavljen je 1931. godine u Londonu, a subotička “Minerva” je prevod štampala 1984. Poglavlja po stanicama: Ostende, Keln, Beč, Subotica, Istanbul. Najduže poglavlje knjige zbiva se u Subotici: dugo stajanje na carini, hapšenja, preki sud, ubistvo… (negde u pozadini je komunistička pobuna u Beogradu i međunarodna zavera). Da li je Grin bio u Subotici? Ili je samo proputovao Orijent-ekspresom a podatke pokupio iz nekog bedekera? Dobro, pogodio je neka karakteristična srpska imena: Lukić, Ninić, Petković, Aleksić…Ali nije pomenuo nijedno bunjevačko ili mađarsko, a i njih je bilo na železnici. Postoji i neki pukovnik Hartep , te Vusković …(?) Svi su u Subotici crnomanjasti: “Lukić odmahne svojom garavom, čupavom glavom”, “Ninić podiže svoje tamne oči”, “bila je mala i tamnoputa”… Poprište događaja je subotička železnička stanica izgrađena 1890, ali i grad Subotica dosta nejasno naslućen: “…video seljake iz Subotice kako se teško probijaju preko pruge…” (put do stanice ne vodi preko pruge) ; “Drum, odvojen samo grebenom snega protezao se uz prugu (ne); volovska kola na drumu do grada (?); “Je li ovo Subotica – doviknu Mait, kad su dve kuće kroz buru iskrsle pred njima…Jedno malo dete istrča nasred druma a automobil se zaljulja da ga izbegne; jedna kokoš zakokodače a pregršt sivog perja razleti se po snegu. Jedna starica istrča iz kuće i poče vikati za njima…”, “Automobil je dahtao drugom brzinom penjući se malom uzbrdicom i ušao u ulicu prljavih kuća od opeke nalepljenim oglasima.”, “ima samo jedan hotel” (i onda ih je bilo više). Možda je Grin proputovao Orijent-ekspresom kroz Suboticu, ali nije ulazio u grad. Jer da je samo izašao pred železničku stanicu, video bi ono što je video i mali Tolnai: ” Putnici žure kroz park na korzo, i dalje, svojim domovima, a Tolnai, sam, kao začaran, ka nekom čudu od svetla i boje, ka Rajhlovoj palati. Čini mu se da je to ulaz u grad, da je to kapija grada. Ne razaznaje da se to sjaji i žuti keramika Žolnai na najlepšoj subotičkoj građevini…”

Grinu je bilo dovoljno da možda samo proputuje kroz Suboticu a da napiše uzbudljiv roman, ali u Beču se morao i zaustaviti. Ako ne 1931. kada je pisao “Voz za Istanbul” i možda i kroz njega samo proputovao, onda svakako 1949. kada je pisao roman-scenario za Ridov (Karol Reed) slavni film “Treći čovek”. Morao je do tančina da upozna Beč, ali bogami i da satima sedi s rediteljem, raspravljajući scenu po scenu, kod “Maksima”, “Kazanove, “Orijentala”, kako je kasnije napisao u posveti, a u ovim kafanama delom se zbiva i radnja romana. Film o posleratnom razrušenom Beču, šverceru lažnim penicilinom Hariju Lajmu, prijateljstvu i ljubavi, kao da je kasnije postao prava istorija – ne filma, to je postao odmah nakon što je prikazan – već stvarnog života: u Beču je otvoren muzej “Treći čovek”, organizovano stalno turističko putovanje tragom snimanja (Der Dritte man rute), pokrenuta prava industrija suvenira i urađeno mnogo internet sajtova s odlomcima ili komentarima filma. Jedan od uzbudljivih je “The Third man Locations”, u kome autori 2002. godine u Beču pronalaze mesta snimanja kadrova i scena iz vremena zbilja razrušenog grada 1949. Ponešto i nisu otkrili: umesto ruševima su sad nove zgrade, nešto je snimljeno na jednom a predstavljeno kao drugo mesto…Tako su i najuzbudljivije scene bega i konačnog obračuna policije s Harijem Lajmom u podzemnim kanalima delom snimljeni na ušću, na ulazu Bečke reke u Stadtpark. U jednoj Hari Lajm juri podzemljem uz Bečku reku, vidi se svetlo na izlazu, to je izlaz u Gradski park pred plave vaze, u stvari pred jednu jedinu, jer je drugih pet stradalo u ratnom bombardovanju. Možda je scenograf filma mogao iskoristiti tu plavu vazu u nekoj od scena, ali šta će mu plava vaza tamo gde nema boje, film je crno-beli. Snimljeno je samo to svetlo na kraju tunela, ostala neiskorišćena mogućnost da Hari Lajm istrči na obalu Bečke reke, pred jedinu vazu, jer Grin je predvideo da Lajm nema izlaza, da mora završiti u kanalima, pa je ovo naše saznanje samo igra mašte i stvarnog života, ili čarolije ovoga filma koji kao da se neprekidno dosnimava.

Evo komentara dva kadra podzemne potere iz “Trećeg čoveka”.

“Svetlo u kanalizaciji je čudno. U stvari, to nije kanalizacija.Tačnije, to je deo reke Wien koji je pokriven u 19. veku. Ona se ponovo javlja na ulazu u Š tadtpark i na ovoj slici Lajm očigledno trči ka mestu gde reka izlazi, prema svetlu koje dopire od tog izlaza. To je naravno čudno zato što je potera počela posle mraka (scene silaska ljudi u kanalizaciju su krajnje idealizovane, jer kad sam ja silazio u nju, bilo je nemoguće videti bilo šta bez baterijske lampe).

Iznenada, svetlo na kraju tunela je nestalo. Da li Hari sada trči od tog izlaza, na kraju reke? Da li je noć iznenada pala? (iako je cela potera počela uveče, a u tom slučaju se postavlja pitanje odakle svetlo koje se videlo u prethodnoj sceni ?)”

“Jedna od veoma malog broja važnijih neslaganja između Karola Rida i mene – piše Grin u uvodu za roman “Treći čovek” – ticala se kraja, ali se pokazalo da na sjajan način ima pravo…Bojao sam se da će mali broj ljudi čekati na svojim sedištima dok devojka prođe dug put kad se bude udaljavala od groba i da će izaći iz bioskopa pod utiskom da je kraj bio isto onako konvencionalan kao i moj, i suviše razvučen. Nisam dovoljno poštovao majstorstvo Ridove režije, ali u tom času, naravno, niko nije mogao predvideti sajajno Ridovo otkriće gospodina Karasa, svirača na citri.”

Karasova citra spaja kadrove, skraćuje vreme, najavljuje i komentariše događaje. Da je bar u nekoj od preostalih plavih vaza ostalo bar još malo azura, tek toliko da spoji Pečuj, Suboticu i Beč. I ovu priču.

Postoje još neke veze Subotice i Beča – spomenik carici Elizabeti, Sisi, ili Eržebet, kako su je nazivali Mađari, smatrajući da ona s prestola Austro-Ugarske monarhije pomalo “vuče” na njihovu stranu. U Beču je kraljičin spomenik od belog mermera 1907. izradio vajar Hans Biterlih (Hans Biterlich), a Fridrih Oman projektovao taj deo Folksgartena i okolinu spomenika. Sve u secesiji. To je danas jedno od mesta turističkog hodočašća.

Spomenik popularnoj Sisi nalazio se i u skoro svim gradovima ondašnje Ugarske, a u Subotici čak dva. Jedan je bio podignut u dvorištu domobranske kasarne na mestu današnjeg suda. Secesijsku bistu izradio je vajar Ede Telč (Telcs Ede) a postament Geza Rindel (Rindel Géza). Spomenik je srušen posle Prvog svetskog rata i bronzana Sisi nestala neznano kud.

Park pred subotičkom železničkom stanicom nazvan je svojevremeno imenom Kraljice Elizabete, pa je bilo prirodno da joj tu 1900. godine podignu spomenik. Bistu je u bronzi, s krunom na glavi, izradio čuveni mađarski vajar Alajoš Štrobl (Stróbl Alajos), ali je i ona nestala kada i prva.

Došla su nova vremena i podizani novi spomenici. Ali onda, kada se malo ko nadao, kada je sve polako padalo u zaborav, Sisi je u novom milenijumu vaskrsla – u uspelom i slavom ovenčanom mjuziklu “Elizabet”. U “slučaj” se, kao autor, umešao Subotičanin Silvester Levai, kompozitor svetskog hita “Fly Robi fly”, i tako još jednom nekako povezao dva grada – Beč i Suboticu. Doduše, Subotičani putuju u Budimpeštu da bi videli ovaj mjuzikl jer u Subotici još nije izveden (nema gde, rekonstruiše se pozorište).

5.8.2009.

Forrás: www.zetna.org